A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-07 / 45. szám
Egy nép, nemzet életében nincsen olyan korszak, amelyben ne lenne központi kérdés, hogy e nép honnan származik, mikortól létezik és kivel rokon. Az utóbbi időben ismét ugrásszerűen megnőtt a magyar őstörténeti kérdések iránt is az érdeklődés, s ez számos új feltevés születését hozta magával. Ezek egy része a tudományos kutatás eredményeire támaszkodva rajzolja meg ősmúltunkat, más részük a tudományon kívüli dilettantizmus terméke. Közvéleményünk élénk érdeklődéssel kiséri ezeket az új származtatási teóriákat, és — kellő hozzáértés híján — nemegyszer a téves elméletek terjesztőjévé lesz. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy az Akadémiai Kiadó egy dicséretes lépésre szánta el magát: reprint sorozatában újra megjelentette őstörténetünknek azt a tudományos szintézisét, amely a komplex kutatási módszer alkalmazásával, a nyelvészek, forráskritikusok, néprajzosok, régészek, antropológusok és történészek együttműködésével olyan képet fest a magyarság legősibb múltjától, amely fő vonalaiban az eredeti kiadás óta eltelt évtizedek után is tudományosan megalapozottnak mondható. A Ligeti Lajos szerkesztette „A magyarság őstörténete" c. összefoglaló munka 1943-ban jelent meg, de akkori küldetése — eligazítani a tétován botladozó magyar nagyközönséget ősmúltunk vadonjában, fellépni a délibábkergetök, a megszállott sámánkodók, a legelemibb ismereteket is nélkülöző lelkes elméletgyártók ellen — ma is aktuális. Mint ahogyan időszerű Kettunen Lauri finn tudós közel fél évszázados észrevétele is, miszerint „kevés népnek vannak olyan zavaros fogalmai az eredetéről, mint általában a magyarnak". A kötet egy tucat egymásra kötődő, illetve egymást kiegészítő tanulmányt tartalmaz. Eredetünkhöz, hosszú vándorútjainkhoz, a legfőbb „pihenőhelyekhez" és a honfoglaláshoz fűződő tudásunkat, illetőleg a közben leforgácsolódott magyarok történetét hivatott összefoglalni az első hat írás. A bevezető dolgozat a nyelvtudományi kutatásokra támaszkodva históriánk eddig legrégibbnek tudott szakaszába visz el; szerzője a kiváló nyelvész, Zsirai Miklós. Amenynyiben tudatosítjuk, hogy a nyelv élő tanúként kíséri végig beszélőinek életútját a születésüktől a máig, megértjük, miért éppen a magyar nyelv eredetéből kiindulva magyarázza a magyarság születését. Ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy a magyar nyelv eredete finnugor (a szamojédokkal együtt uráli) alapnyelvben, pontosabban e nyelvcsalád ugor ágában keresendő. A képletes családfának ezen az ágán hajtott ki a magyarok, ill. párhuzamosan vele a legközelebbi nyelvrokonok, a vogulok (manysik) és az osztjátok (hantik) nyelve. Ha pedig elfogadjuk, hogy a magyar finnugor nyelv, vagyis egy az alapnyelv hajtásaiból, feltételeznünk kell egy finnugor ős nép létezését is valahol egy finnugor őshazában. Hol volt hát ez az őshaza, honnan jöttünk? Az ősi szállásterület helyét a nyelvészeti paleontológia segítségével (azoknak az állatoknak és növényeknek az együttes előfordulása a döntő, amelyek megnevezése valamennyi rokon nyelvben megvan) az Uráltól nyugatra, egész pontosan az Urát hegység és a Vólga-könyök között jelöli meg. (Ez a növény- és állatföldrajznak nyelvészeti alkalmazásán alapuló, ún. klasszikus őshazaelmélet ma is roppant népszerű. Az iskolai tananyag is ezt tartalmazza. Az újabb lokalizások közül különös figyelmet érdemel Hajdú Péter fanév-etimológián alapuló feltevése, amely az őshazát az Urál másik oldalára, Nyugat-Szibériába helyezi. Ezzel az elképzeléssel rokonithatók Csemyecov és Halikov régészek nézetei is.) ,A kötet következő tanulmánya, a szerkesztő Ligeti Lajos tollából született, s témája már a finnugor őshazából kirajzó, két (finnpermi és ugor) ágra bomlott nép története, illetve az egyelőre még ugor ágon belül rejtőző, majd egy újabb osztódás eredményeként előbukkanó ősmagyarság első szálláshelyének megjelölése. Az ugorság megbomlását (egyrészt obi-ugor, azaz vogul és osztják, másrészt magyar félre) i. e. 1000 és 500 közé tesszük, ez a fél évezredes időköz foglalja magában a magyar nyelv és nép kialakulásának történelmi pillanatát. Ligeti szerint az ősmagyarok elhagyva a közös őshazát átkeltek az Urál keleti részére, itt letelepedtek (uráli ma magyar őshaza), s velük is megtörtént az, ami nem egy erdölakó néppel: a ligetes sztyeppére kerülve fokozatosan lovas néppé váltak. Amikor pedig i. u. az 5. században kelet felöl megérkezett az első erőteljes török népvándorlás, egyenrangú félként csatlakoztak az új hazát kereső vándorokhoz arra az útra, amelynek első állomását a kaukázusi magyar hazában jelölhetjük meg. A magyarság kaukázusi története azonban már a következő fejezet témája. Halasi Kun Tibor abból indul ki, hogy őseinek már a vándorlások korát megelőzően is voltak török kapcsolataik, főleg kereskedelmiek. Ezek most tovább erősödtek, hiszen a finnugor közegből kiszakadva a magyarok további élete teljesen török környezetben folyt. (Nemegyszer a történeti források is türk néven emlegetik őket; ungar, venger stb. nevünket pedig az onogurok révén kaptuk. Ez az eredője azoknak a téves nézeteknek is, amelyek a magyar népet, kultúráját és nyelvét töröknek mondják. Elsősorban a nagyszámú török jövevényszó hat megtévesztőleg. Ebből indul ki pl. Zichy István nyelvcsereelmélete, miszerint a magyarság úgy alakult ki, hogy egy török nép átvette ezt a finnugor nyelvet. Ide kell sorolnunk László Gyula „nyelvészeti" koncepcióját is, amelynek egy frissen megjelent könyvben is hangot adott. Véleménye szerint a nyelvészek által „a népek külön életében keletkezett szavak", ill. az átvételeknek tanított kifejezéseink ősi elemei minden finnugor nyelvnek, míg a kb. ezer uráli alapnyelvi szavunk mind jövevényszó.) Halasi gondolatmenetét követve megállapíthatjuk, hogy Kaukáziában élő elődeink életét leginkább a hosszú ideig tartó kazár fennhatóság határozta meg. Ezt példázza a kettős királyság intézményének átvétele is. A kaganátusból kiválva a 9. század elején pedig őseink már „magyar" néven jelennek meg a történeti forrásokban. Czeglédy Károly dolgozata ezt az időszakot, az írásos emlékek korát vizsgálja. A magyarság ekkor már Dél-Oroszország területén él. Konstantinos Porphyrogennetos császár történeti munkája két szálláshelyükről tudósít: Levédiáról és a honfoglalást megelőzően lakott Etelközről. írásos emlékek szólnak a hét törzsről, a vérszerzödésröl, a Megyer (magyar) törzs uralkodóvá válásáról. Árpád pajzsra emeléséről, a kende és gyula méltóságokról (vö. a kazár kettős királysággal) a honfoglalást megindító besenyő támadásról stb. A 896-os (újabban 895 tavasza) honfoglalásról Deér József történész számol be. A honfoglalók számát 200—300 ezerre (a legújabb szakirodalom ennek a kétszeresét vallja) teszi. Elmondja, hogy „nagy tömegek lemészárlásáról, tervszerű embervadászatról, oly értelemben, mint ezt később a Magyarországra betörő tatároknál látjuk, a magyar honfoglalással kapcsolatban szó sem lehet". Ehelyett a szlávok békés behódoltatásáról beszél. Szerinte a Kárpát-medence szlávságának vezetőrétege idegenfajú volt, konkrétan a mi területünkön avar és részben normann hatást említ. A köznéppel kapcsolatban megállapítja, hogy életükbe a honfoglalás „csak annyiban visz változást, amennyiben többé nem a földvárak szintén idegen urainak, hanem az egyes vidékeket hódoltató és megszálló magyar nemzetségeknek adóznak". (A Kárpát-medence honfoglalás kori népességének összetétele még ma is élénk viták tárgyát képezi. Éppen ezért Deér idevágó, túlságosan határozott kitételeit kellő óvatossággal kell kezelnünk. Hasonlóképpen túlzottan leegyszerűsítettnek tűnik néhány további következtetése is.) Ugyancsak a szláv köznép kapcsán írja, hogy az a hegyes-erdős részeken kezdetleges állapotú, primitív zsákmányoló életmódot folytatott, a sik vidékeken pedig elég kezdetleges földművelésből (főleg kölestermesztés) élt. Ebből is arra következtethetünk, hogy őseink nem itt ismerkedtek meg a földműveléssel, • hanem a kazár kert- és szőlőkultúra ismeretében ide már félnomádokként érkeztek. (Eleink valóban nem kultúrálatlan néptömegként érkezhettek az új hazába, de a szlávok rájuk gyakorolt hatását kicsinyíteni mindenképpen hiba lenne. Hűen tükrözik ezt szláv jövevényszavaink, a gabonabetakarítás szókincse, de az élet más területéről vett szócsoportok is — államigazgatás, vallás stb. terminológiája.) Nem egészen azonosulhatunk azzal a megállapítással sem, amely a honfoglalók vezetőrétegét érinti. Deér szerint ez „török eredetű volt, s a nép zömének finnugor nyelve mellett sokáig még a maga török nyelvét is megőrizte". (A legújabb antropológiai kutatások a vezetők csoportjában egy olyan embertani komponenst is kimutattak, amely főként legközelebbi nyelvrokonainkra jellemző. Márpedig ezek bizonyítottan finnugor nyelvet beszélnek.) Az őshazából elindult, az új hont azonban már el nem érő magyarokról értekezik a könyv első felének záró tanulmányában Czeglédy Károly. Két keleten maradt nagyobb magyar néptöredéket említ. Többek között elmondja, hogy a dominikánus Julianus barát ezek leszármazottjaival találkozott, vagyis az általa meglelt Magna Hungária nem azonos sem az uráli finnugor, sem az uráli magyar őshazával. A kötet második felének hat dolgozata az őstörténeti kutatásokat leginkább előremozditó tudományágakkal és a tudományos eredményeket figyelmen kívül hagyó „tudálékosokkal" ismerteti meg az olvasót. Kniezsa István „Nyelvészet és östörténet"c. írásának gerincét az a jól ismert, mégis gyakran mellőzött alapelv képezi, hogy a rokonság „nem a hasonlóságokból, hanem a szabályos eltérésekből állapítható meg". „A tökéletes hangtani egyezés... — mondja — majdnem minden esetben gyanús, hiszen az a legritkábban fordul elő, hogy két nyelv évszázadokon keresztül pontosan azonos irányban fejlődjék." László Gyula a régészet eredményeit veszi számba. Az ásatási leletek rendkívül fontosak, mert ezek kézzelfoghatóan alátámasztják, esetleg kétségessé teszik a különféle elméleteket. Úgy tűnik, László professzor inkább ez utóbbi változat híve. Már itt is beszél arról az avarkori magyar néptörzsről, amely ma a „kettős honfoglalás" néven ismert teóriának szerves része. (Ez a nézet, amely szerint Árpád népe már magyarul beszélő népet talált a Kárpát-medencében, még pillanatnyilag is csak érdekes feltevésként gazdagítja őstörténetünket.) Gunda Béta a szellemi és a tárgyi néprajz segítségét vázolja. Őseink lélek-, totem- és táltoshite, animisztikus elképzeléseik stb., mind keleti párhuzamokra utalnak. De megállapítani, hogy mennyi a finnugor, mennyi a török ebben az örökségben, szinte lehetetlen. Hasonló probléma előtt áll az embertan szakértője. Nemeskéri János is. Kevert fajtának mondja a magyart, amelyben két típus a meghatározó. Az írásos emléket — kezdve a magyarokat először említő 10. századi mohamedán földrajzírók műveivel, folytatva a bizánci, szláv, középkori magyar, nyugati stb. forrásokkal egy munkaközösség fogta vallatóra. Megállapításaikból kiviláglik, hogy a forráskritikus feladata sem könnyű, ugyanis egyidejű kútfők is ellentmondásos képet nyújtanak a magyarságról. A szakember dolga, hogy kiderítse, melyik közülük a szavahihető. A közelmúltban pl. Dümmerth Dezső arra hívta fel a figyelmet, hogy Bíborban született Konstantin „A birodalom kormányzása" című művében, amelyet ez idáig a honfoglalás körüli idők legjelentősebb forrásának tartottunk, sok a valótlanság, s ezek a két informátornak (Tormásnak és méginkább a kabar Bulcsúnak) tudatos ferdítéséből származnak. Az utolsó fejezetben, immár klasszikusnak számitó esszéjében Zsirai Miklós uráli nyelvrokonságunk ádáz ellenségeit, az „őstörténeti csodabogarakat" vonultatja fel. Leszögezi, hogy „a múlt dicsőségében sütkérező magyar kedélyeket egyáltalán nem elégíti ki a halzsíros atyafiság szürke prózája, s a hivatalos tanításnak csalódottan hátat fordítva ismét ki erre, ki arra próbál érzelmi szükségleteinek megfelelő kárpótlást, kielégülést találni." FEHÉR PÉTER 11
