A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-07 / 45. szám
Bódva menti változások ÁTRÉTEGEZŐDÉSEK Korábban már utaltam arra, hogy a mezőgazdaság szocializációja nyomán ezeken a Bódva menti településeken — miként általában az ország egész területén — jelentős számú munkaerő-fölösleg jött létre. A gépesítés, majd a termelési technológiák fokozatos kialakulása és a szakosítás ezt még tovább növelte. A mezőgazdaságban foglalkoztatott falusi dolgozók száma megközelítőleg a felére-harmadára redukálódott a korábbi — őstermelői — gazdálkodáshoz viszonyítva. (Meg kell jegyezni azonban, hogy ebben a gazdálkodási rendben is mutatkozott már a harmincas években munkaerő-fölösleg, de ez a réteg „helyben maradt", mégpedig azért, mert egyebütt sem talált magának munkalehetőséget.) Az ötvenes években felszabadult munkaerőfölösleg számára ezzel szemben tág terület nyílt a munkavállalásra. Különösen Kassa és Szepsi iparosítása, építkezések stb. teremtettek alkalmat azok számára, akik a környező szövetkezetekben, egyáltalán a mezőgazdaságban „fölöslegessé" váltak. A kezdeti időkben ez a réteg eléggé vegyesnek mondható. Mert voltak, akik nem kimondottan önszántukból hagytak föl a mezőgazdasági tevékenységgel. Az azonban bizonyos, hogy abban az időben a „kijárók", tehát akik az iparban, a szolgáltatásokban, az építkezéseken vállaltak munkát, szociális szempontból lényegesen előnyösebb helyzetbe kerültek, mint a szövetkezetek dolgozói. Ami a hátrányt jelentette számukra, az a napi oda-visszautazgatás terhe volt. A későbbiek során — tehát az ötvenes évek végétől számítva mindmáig — ennek a rétegnek az összetétele lényeges változáson esett át. Ugyanis a kezdeti időszak ingázói zömmel szakma nélküli, kétkezi munkások voltak. Azóta azonban — az ipar megnövekedett szakemberszükséglete miatt, s egyéb okok következtében — mára lényegében a településekről naponta kiutazó dolgozók jelentik e falvak felsőbb műveltséggel bíró rétegét. Szakmunkások, közép- és felsőfokú végzettségű műszakiak tömege utazik nap, mint nap az ipari központokba. Az 1980-as népszámlálási adatok alapján a továbbiakban is ezek az adatok szolgálnak alapul) e hat településen az összlakosság száma megközelítette az ötezret. Ebből az aktív dolgozók száma 2 470 volt; ennek a fele, 1 195 ember, nem a szülőfalujában dolgozott.) Az azóta eltelt néhány esztendő ezt az arányt legfeljebb néhány százalékkal módosíthatta, ami elhanyagolható). Az egyesített szövetkezetben dolgozó lakosok száma helységenként az alábbi: Bodolóról 101-en, Makrancról 115-en, Péderről 76-an, Jánokról 130-an, Somodiból 174-en és Debrödről 55-en dolgoznak a szövetkezetben. A szövetkezet dolgozóinak egy jelentős hányada nem e hat településen él! Szepsiből 124-en, s egyéb helységekből (még Kassát is ide kell számolni) további 50 személy dolgozik az egyesített szövetkezetben. Ezek az adatok látszólag semmi különöset nem jelentenek. Holott a gazdálkodás és e hat település gazdaságiszociális összetételének vizsgálatakor sok megválaszolást igénylő kérdést rejtenek magukban. A fenti adatokból egyértelműen látható közösségeken belül végbement átrétegeződési folyamat, amely az egykori birtokviszonyok megváltozása nyomán jött létre. É települések mai lakóinak jelentős hányada falun élő, de ipari tevékenységet folytató emberekből tevődik össze, akinek a kötődése az adott faluval, a falu közösségével szemben föllazult. E helységek népességének vizsgálatakor ugyanakkor az is kiderül, hogy — főleg a fiatalok körében — erős volt a kiáramlás. Elsősorban az értelmiségi sorba került fiatalok nagy hányada költözött be vagy Kassára vagy Szepsibe. Különösen érzékenyen érintette ez Debrődöt — de a többi szóban forgó települést is —, ahol a népesség fokozatos csökkenése és elöregedése tapasztalható. A kiáramlás és az ingázók helyzetének a vizsgálata persze tartalmaz pozitív elemeket is. Tulajdonképpen ez a réteg, hogy érvényesülni tudjon, kénytelen volt fokozatosan különböző szintű képesítést szerezni, ilyen-olyan általános és szakmai műveltségre szert tenni, amely a mindennapi munkájához elengedhetetlenül szükségessé vált. Ezzel természetesen e települések lakóinak műveltségi átlagszintje is emelkedett. De hogy ez hqzzájárul-e a falvak köz- és közösségi, valamint kulturális életének az arányos emelkedéséhez, afelől kétségeim vannak. Más kérdés, hogy az is egyféle gyarapodást jelent, hogy ez a réteg az iparban és a szolgáltatásokban megkeresett anyagi javakat odahaza kamatoztatja. Mindennek együttes velejárója, hogy ez a réteg ma már a szövetkezeti — mezőgazdasági — dolgozókat nem tartja magával egyenrangúnak. Ez a szemlélet gyakorta tapasztalható, s eléggé nehezen oldódik, ha oldódik egyáltalán. E hat helységből elszármazott, illetve az innen naponta ingázó munkaképes lakosság helyzetének a vizsgálata természetesen tovább bővíthető lenne, ám a jelen esetben a másik réteg — tehát az otthon maradottak — helyzetének az alakulása az elsődleges feladat. Már korábban is szó volt arról, hogy az aktív lakosságnak mintegy a fele dolgozik helyben: ám a szövetkezetben — részben az állami gazdaságokban —, tehát a mezőgazdaságban ennél lényegesen kevesebben. A hat faluból összesen 651 szövetkezeti tag tevékenykedik az egyesített szövetkezetben különböző beosztásban. Ami azt jelenti, hogy az aktív lakosoknak alig több, mint az egyötöde. (A mezőgazdaság produktivitása szempontjából ez természetesen pozitív jelenség; az emberi tényező szempontjából azonban már nem ilyen egyértelmű a helyzet). Annak is érdemes figyelmet szentelni, hogy ezek mellett 174 olyan dolgozója is van a szövetkezetnek, akik nem e hat helységben élnek. Hogy miért? A szövetkezetek megalakulása idején — s azóta is — elvileg a szövetkezeti tag az általa a szövetkezetbe behozott teljes leltár alapján, birtokosként szerepel. (Ha történetesen kilépne a szövetkezetből, az Debrödi utcakép egykor beadott részt vissza kéne kapnia). A jelen helyzet azonban azt mutatja, hogy az egyesített szövetkezet dolgozóinak egy része inkább munkavállalónak tekinthető. Ha tovább boncolgatjuk ezt a kérdést, akkor az is kiderül, hogy ma zömmel ebből a rétegből tevődik össze a szövetkezet felső és középszintű vezetése. Különösebb problémát a gazdaság és a gazdálkodás szempontjából ezek a tények nemigen okoznak, mindenesetre a mezőgazdaság strukturális, szociálpolitikai átrendeződésének egyik olyan jelensége, amellyel szövetkezetek egyesítése előtt csak elvétve találkozhattunk. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy ma ez a réteg képezi a felső szintű agrárértelmiség zömét, s mint ilyen, eleve a gazdaság irányítását végzi. így ez a képlet jellegében ma már megegyezik az ipari vállalatok vezetésének szerkezetével. A lefelé való további rétegeződés is bizonyos szempontból hasonlóan alakul, azzal a különbséggel, hogy a többi ágazatokban tevékenykedő dolgozókkal szemben az állattenyésztés mind minőségi, mind mennyiségi szempontból akut munkaerőhiánnyal küzd. A Szövetkezetek Vili. Kongresszusa egyesített szövetkezetben 1985-ben több mint ötszáz olyan munkahelyet tartottak nyilván, amelynek betöltésére különböző szintű szakmai képesítés szükséges. Ezt a követelményt megközelítően a dolgozók 70 százaléka teljesítette. A gyakorlatban a növénytermesztés és a gépesítés területén az arányok megközelítik a követelményeket. A legnagyobb kiesés az állattenyésztésben tapasztalható. S ez nem csupán szakmai-műveltségi téren mutatkozik meg, hanem a korátlagban is. Mivel a szövetkezet termelési-pénzügyi struktúrájában az állattenyésztés a második legfontosabb ágazat, az itt mutatkozó munkaerőhiány — amit az alacsony szakmai színvonal csak súlyosbít — komoly gondokat jelent. Ha e probléma gazdasági vonatkozásaitól a jelen esetben el is tekintünk, akkor is felmerül a kérdés, hogy miért van ez így. Az egyik adatközlőm, amikor erről beszélgettünk, a következőképpen foglalta össze ezirányú tapasztalatait: „Az a nemzedék, amely a szövetkezeteket létrehozta, még érzelmileg kötődött a földhöz, az állatokhoz; valamilyen módon tulajdonosnak érezte magát. Az utánuk jövő következő nemzedékből ez a tudat, ez a viszony már hiányzik. Mások lettek, a mások az érdekeik is mint a nagyapáiké voltak." Ezek a fölismerések is része azoknak a változásoknak, amelyek a Bódva menti települések életében végbementek az elmúlt bö három évtized alatt. Emberi, társadalmi és gazdasági szempontból ez az átrétegezödés a mérleg mindkét oldalán érzékelhető nyomatékkai van jelen. 1 GÁL SÁNDOR A szerző felvétele 12
