A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-31 / 44. szám
A japán nép gondolkodásmódját évszázadokon keresztül három vallás befolyásolta. Az ősi eredetű sintó vallás — az istenek követésének útja — ennek köszönhetik a japánok a természet iránti fogékonyságukat, a tisztaság iránti tiszteletüket és költői lelkületűket. A buddhista filozófia megnemesítette a japán művészetet és megtanította az embereket az elkerülhetetlen sors szeszélyeit zokszó nélkül fogadni. És végül a konfucianizmus érdeme, hogy a nép tudatában a hűség és alázatosság gondolatát foganatosította, mely az öregek és nemesek iránti tisztelet és hála megnyilvánulása. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy a kínaiakhoz hasonlóan a japánok is hit dolgában eléggé közömbösek. De míg a kínaiaknál a vallás az etikát helyettesíti. vagyis az emberek közti kapcsolatok normáit, a japánoknál a vallás inkább esztétika, vagyis a szépnek a csodálata. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a japánok nemzeti vallása a szép kultusza. A szép kultuszának gyökerei a természet iránti szeretetben vannak. A természet szépségeit kivétel nélkül minden japán képes mélyen átélni, akár vidéki családból származik, akár modern városi környezetben nőtt fel. A természet iránti szeretetet minden japán már az anyatejjel szívja magába, hiszen a formadús, csodálatosan szép japán természet közepette növekedik. A japán művészet a szép kultuszából született. Míg a kínai művészet ereje az anyag emberi kézzel való ügyes, tökéletes megformálásában rejlik, addig a japán művész nem érvényesíti az anyagban az akaratát, ellenkezőleg, arra törekszik, hogy az adott anyag eredeti belső szépségét találja meg. A szépnek négy alapfogalmát különböztetik meg Japánban. Közülük háromnak sintó gyökerei vannak; ezek a szabi, a vabi és a sibuj, míg a jugen a buddhista filozófia szülötte. A felkelő nap országában hisznek abban, hogy az idő elősegíti kibontakoztatni a dolgok szépségét és lényegét. Maga a szabi szó annyit jelent, mint elhagyatottság, egyedüllét; a kor, a szépség, az idő pecsétje. Míg a szabi köteléket jelent a művészet és a természet között, a vabi egy bizonyos hidat képez a művészet és a mindennapi élet között. A vabi szót lehetetlen lefordítani — az érzés, a beleélés képességeként magyarázható. Más szavakkal: a vabi a mindennapiság szépsége, az egyszerűség varázsa A szabi és vabi az ójapán nyelvből ered, jelentésük ma már félig-meddig egybeolvadt a sibuj szóval. A japánok szerint „... a sibuj az, amit egy jóizlésű ember szépnek tart". A sibuj tehát a dolgok szépségének végleges megítélése. A sibuj az egyszerű és természetes szépség, mérsékelt elegancia. (Mellesleg a „sibuj" szó szerinti jelentése nagyon prózaikus; a kökény fanyar íze.) A sibujnak eme valódi jelentését akkor érzékeli az ember igazán, amikor a fanyar zöld japán teát issza. A forma és az anyag közti harmónia, a felhasználhatóság és az esztétikai látvány közti összhang — ez a két cél, amelyet nemcsak a művészek akarnak elérni, hanem az egyszerű kézművesek is. A japán felfogás szerint a művészet titka abban a képességben rejlik, hogy az ember hallja a nem kimondottat és csodálatba essen a nem látottól. És ez a lényege a szépség negyedik kritériumának, a jugennak. A jugen magva az utalás, a célzás művészete, a nem befejezett gondolat varázsa. A japán művészet elbűvölő ereje éppen a nem kimondottban van. A japán képzőművészek előszeretettel emlegetik, hogy „a képen lévő üres hely ékesebben beszél, mint egy felesleges ecsethúzás". A jugen ama szépség, amit csak a jelenség mélyén lehet észlelni. A japán művészet olyan, mint egy ital, melyet az emberek otthon gyártanak titokzatos receptek szerint és melyet külföldi minta szerint gyártott pohárba öntenek. A vabi. a szabi és a sibuj abból az ősrégi szokásból ered, hogy a dolgokat és az embert körülvevő világot a lélek megnemesítésének produktumaként igyekeznek felfogni. A japán építészet mindig összhangban volt a természettel, az építész egyúttal kertész is volt, a fákat akkor ültették, amikor az épület alapjait ásták, a palotákat és házakat mindig a helyi természetre való tekintettel tervezték. Éppúgy, mint a kertészek, az építészek is visszautasították a szimmetriát. A japán építészet remekeit nem arra tervezték, hogy az embert megdöbbentsék. A természet mélabús árnyékában álltak és állnak a mai napig; éppen azáltal hatnak az emberre, hogy nem megdöbbenteni akarják, hanem tudatos gondolkozásra késztetik. Még a látnivalókban oly gazdag Japánban is különös figyelmet érdemel az ország talán legszebb parkja, a Nikkó Nemzeti Park (1936-ban kapta elnevezését). Tokiótól kb. 150 kilométerre északra kezdődik a több mint 140 000 hektár kiterjedésű park. Területén például egy 100 méter magas vízesés, számos tó, üdülőhely, sok gyógyfürdő van. A gyógyforrások vize bőrbajokat és reumatikus fájdalmakat gyógyít. A park milliónyi japán kedvenc kirándulóhelye. A parkot különösen sokan látogatják tavasszal és ősszel, amikor a fafajtákban gazdag erdők a leginkább színpompás, változó képet nyújtják. Ezért a parkot a természet múzeumának, a természet templomának is szokták nevezni. Mivel a hegyek helyenként jóval meghaladják a 2000 méteres magasságot, sportparadicsom is egyaránt. Nikkóba az ún. Irohazaka úton jutottunk. Az elnevezés a japán szótagírás 48 jelének kezdő szótagjait jelenti; a nikkói hegyekbe eredetileg 48 kanyar vezetett. „Ne mondd, hogy gyönyörű (kekkó), amíg nem láttad Nikkót!" — ennek a közismert rímelésnek az igazáról csak személyesen lehet meggyőződni. A japán művészet kiváló alkotásai itt láthatók a legtömörebb kivitelben. Barátosi Balogh Benedek Dai Nippon címen 1906-ban megjelent útiélményeiben így foglalta össze gondolatait: „A japán művészet virágkorában készültek e templomok. Díszítésük túl gazdag, de mindig a legtökéletesebb Ízlés uralkodik rajtuk. A müvészlélek végtelenbe csapongó merész képzelete öltött itt testet a formák tökéletességében és bevégzettségében, a színek bámulatos változatosságában." A Tokugava sógunok ezen a vidéken is rajta hagyták kemény kezük nyomát. Évente egyszer idevonultak nagyuraik és szolgálóik kíséretében, hogy a Tokugava ős síremlékénél a család hatalmára emlékeztessék alattvalóikat. Ide temették ugyanis 1616-ban az első Tokugava sógunt, lejaszut, akinek a vidék kedvenc pihenőhelye volt. lejaszut halála után a császár Buddha megtestesülésének keleti megvilágosítója címmel tüntette ki. lejaSzu unokája, lemicu nagyapja emlékére mauzóleumot építtetett. Az építkezéshez hihetetlen mennyiségű anyagot használtak fel, például az aranyozáshoz 2,5 millió darab 25 m2-es aranylemez kellett. Két éven át tizenötezer ember dolgozott az építkezésen. A sógunátus idején (1603—1867) húszévente javították az épületeket, ma is nagy szakértelemmel tartják karban. Az összefoglaló nevén Nikkó-mauzóleumnak nevezett szent körzetbe a Dajagava folyó felett, a Nikkó-hídon jutunk el. Balról a fából készüft Sinkjót, a szent hidat látni, vörösre lakkozott egyszerű korlátja majdnem giccsesen hat a-sötétzöld fák között. A 28 méter hosszú és 7,4 méter széles hidat 1636-ban építették a hagyomány szerint azon a helyen, ahol a 7. századbeli Sódó papnak két, isteni 20
