A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-31 / 44. szám
JOSEF KADLEC EMBERI SORSOK FÉNYES PILLANATOK Időnként mindannyiunkkal megesik, hogy szándékosan kerüljük a bizalmasabb beszélgetéseket, időhiányra hivatkozva ... A valóságban azonban nincs hozzá bátorságunk és kedvünk se, hogy megosszuk másokkal a legbensőbb élményeinket. Az N. barátommal folytatott beszélgetésem ritka kivételnek számít. Talán azért, mert kint esett az eső, a novemberi lucsok szinte elfödte az ablakot, a szobában meleg volt. kellemesen éreztük magunkat, sehova se siettünk, üldögéltünk és figyelmesen hallgattuk az ingaóra megfontolt ketyegését. — Sokat gondolkodtam rajta, hbgyan kellene élnem — kezdte a barátom, miután már elviselhetetlennek látszott közös hallgatásunk. — Lehetséges, hogy túlságosan érzékeny vagyok, túl sokat adok a környezetemre, azoknak a jó- vagy rosszindulatára, akik fontosak számomra. Ám most úgy gondolom, hogy végre megtaláltam a módját, hogyan legyek úná gyakori depressziómon, mely sokszor ana kényszeritek, hogy hátat fordítsak az embereknek és csodabogárként magamba temetkezzem. Talán csodálkozni fogsz, de mindez oly hihetetlenül egyszerű és kézenfekvő, hogy szinte ámuldozom rajta, mily kevés elég ahhoz, hogy az ember újra megtalálja a lelki nyugalmát... Az elején megijedtem kissé izgatott hangjától. mely mintha összemosódott volna a ritmikus óraketyegéssel, talán tudat alatt féltem erős érzelmi kitöréseitől, melyekben időnként örömét lelte. Ez egyszer azonban szinte elkápráztatott megfontolt nézetével, melyet nyilván az a belső meggyőződés diktált, hogy jelentős, sőt nagy horderejű fölfedezést tett. Ezért nem szakítottam őt félbe, hanem figyelmesen végighallgattam elbeszélését. — Oly egyszerű az egész, hogy szinte beleszédül az ember. Mint ahogyan némelyek különféle kedvtelésnek hódolnak, átadják magukat például a gyűjtőszenvedélynek, én is el szoktam raktározni magamnak minden fényes pillanatot, amivel egy-egy nap megajándékoz. Ha nem tudom mi is történne, minden körülmények között elsősorban a ragyogó, kedvező pillanatokat igyekszem kiélvezni. És mielőtt elaludnék, minden este újra lepergetem a pillanatokat lelki szemeim előtt, részletesen felidézem őket, megvonom az eltelt nap mértegét. Magam ezt esti jelentéstételnek nevezem, mely különböző terjedelmű lehet, néha hosszabb, néha rövidebb, mondjuk csak egész kicsi apróságok, jelentéktelen csekélységek, melyeket különben észre sem vesz az ember, vagy nyomban megfeledkezik róluk, ám számomra — miután aláhúztam és számba vettem őket — elegendőek ahhoz, hogy nyugodtan elalhassam és nyugalmasan tölthessem az éjszakámat ... És éppen ez az, amire mindhiába áhítoztam. Egyszeriben nem volt semmi, amibe belekapaszkodhattam volna, amiből lelkierőt meríthettem volna az elkövetkező napra ... Egy pillanatra zavarba estem, nem tudtam, mit gondoljak minderről, vajon mennyiben lehetnének segítségére az embernek az efféle egészen egyszerű dolgok a mindennapi bizonytalanságaink eloszlatásában. De alighanem segítségünkre lehetnek, elvégre N. barátom biztosan nem beszél a levegőbe, hangjából igazi elragadtatás csengett ki. — És mit teszel akkor, ha sovány napok jönnek, melyek semmi olyat sem hoznak, amik tápot adhatnak esti elmélkedéseidnek? — kérdeztem óvatosan. — Mi lesz akkor? — Tévedés — jelentette ki határozottan, és fáradt arcát egy pillanatra megvilágította az elégedettség fénye. — Olyan napok nincsenek. Ha megvan hozzá a jóakarat, mindig található egy-egy kisebb, világosabb árnyalat. Néha elég egy futó mosoly, egy kézszorítás, a megértés apró jele. Világos volt számomra, hogy álláspontja szilárd, az én kételyeim nem ingathatják meg, azért nem frícskáztam öt tovább tolakodó kérdéseimmel, ahelyett csodálattal figyeltem ragyogó önbizalmát. — Ha netán tudni akarnál valamit a legfényesebb pillanatról, amit az utóbbi időben átéltem, örömmel beszélek neked róla — folytatta habozás nélkül. — Nemrégiben beszállt hozzám a felvonóba egy fiatal nő. aki ugyanabban a házban lakik, ahol én. Időnként összetalálkoztam vele. de különben semmit sem tudunk egymásról. Ez alkalommal rendkívül izgatott volt, láttam, alig tudja visszatartani a sirást. A végén mégsem volt képes uralkodni magán, és hangos zokogásban tört ki. Megfogtam a kezét, és megpróbáltam megvigasztalni. Nem tudom, hogy egyáltalán odafigyelt-e szavaimra. Sajnáltam őt, ezért mesélni kezdtem neki a saját tapasztalataimról, arról, hogyan keresgélek mindennap egy csipetnyi örömet. Rám emelte könnyben úszó szemét, és azt mondta, ne haragudjak, de az efféle hiábavalóságokra még gondolni se tudna. Később hallottam. hogy mély érzelmi csalódás érte, elhagyta öt a szerelmese vagy a férje, nem tudom pontosan, kicsoda, és nem tudott úrrá lenni a bánatán. Tegnap újra találkoztam vele a folyosón, nyomban odarohant hozzám és hálálkodva köszönetét rebegett, meghívott a lakásába és kávé mellett el kezdte mesélni, hogy az én módszerem szerint esténként mielőtt elszenderedne. ő is újra meg újra maga elé idézi a derűs és fényes élményeit, melyeket egyébként elfelejtene. Egyébiránt egészen kellemes fiatal nő. — Tetszik neked? — érdeklődtem. — Túlságosan is — válaszolta barátom jelentőségteljesen, rám emelve csillogó szemét. — Csakhogy szegényke a fényes pillanatokba belesorol tücsköt-bogarat. Főként ama férfiak szerelmi ajánlatait, akikből szinte már egészségtelenül sok forog körülötte. Nem is csoda, hogy olyan nagy az érdeklődés iránta, hiszen olyannyira elhagyatott. — És téged ez zavar? — Egyelőre nem — felelte bizonytalanul. — A legkedvesebb felfedezéseim egyike ... — Vajon meddig fog ez az ügy tartani ? — szegeztem neki a kétkedő kérdést, mert nem tudtam megállni, hogy meg ne tegyem. Úgy tett, mintha nem hallaná. Amikor később búcsúzkodtunk, és elkísértem öt a lépcsőn a ház kapujához, feltűrte felöltője gallérját és a vállán át odavetette: — A mai napomnak ez is egyik fényes pontja volt. Ez a szép este, amit együtt töltöttünk. És hálásan megszorította a kezem. Elszántan kilépett a barátságtalan novemberi éjszakába, áthaladt az utcai lámpa széles fénykúpján, melyben világosan láthatók voltak az eső ferdén aláhulló függönycafrangjai, a szeszélyesen ide-odaröpködö hópelyhekkel, és nemsokára eltűnt a nyirkos sötétségben. (Kövesdi János fordítása) KÉSZENLÉTBEN MINDEN PERCBEN ... Azon a szeptemberi péntek délutánon a bratislavai Szöllősi úton, azaz a Vajnorskán meghalt egy kisfiú. Edzésre igyekezett, s talán ez bizsergethette csikókedvét, amikor leszállt a villamosról és a megállóhely járdaszigetéről figyelmetlenül próbált átfutni az úttest túlsó oldalára. Az ellenkező irányból érkező autó volánjánál ülő nő kétségbeesetten taposott a fékbe, de már nem tudta elkerülni a tragédiát. A fiúcska teste élettelenül hevert a kocsiút aszfaltján. A baleset után hamarosan a helyszínre érkezett a Közbiztonsági Testület fővárosi parancsnokságának helyszínelő csoportja. Ahogy egymás között mondani szokták: a válságstáb, amelyik az olyan balesetek körültekintő helyszínelésével foglalkozik, ahol súlyos személyi sérülés, ennél is komolyabb esetben halálozás történt. A tetthelyet felkereső háromfönyi csoportot ezúttal egy rendőr hadnagy, egy rendőr alhadnagy és egy rendőr zászlós alkotja. Ketten baleseti helyszínelők, a stáb harmadik tagja pedig bűnügyi technikus. — Amikor odaértünk — emlékezik a hadnagy —, a helyszínt biztosító forgalmista kolléga majdnem sírt. Hasonló korú fia van neki is, megviselte az eset. De nekünk se könnyű gyermekbalesetet helyszínelni, pedig láttunk már éppen elég tragédiát. Ami azt illeti: a rendőr hadnagynak is van két gyereke, az alhadnagyéknál szintén kettő az utódok száma, csak a zászlós maradt hármójuk közül legényember. Ám legyen akár családapa, akár legényember a baleseti helyszínelő, a riasztás pillanatában szinte mindig fölsóhajt magában: csak ne gyerek legyen a szenvedő alany, netán az áldozat. A Szöllősi úti balesetnél az alhadnagynak jutott az a szomorú feladat, hogy a szülőket értesítse tizenegy esztendős fiuk haláláról. — Általában az a szokás — magyarázza a rendőr alhadnagy —, hogy igyekszünk megtudni. van-e orvos a házban, ha szükséges, legyen kéznél. Sokan ugyanis rosszul lesznek szeretteik halálhírére. Ha lehet, a szomszédoknál a közvetlen hozzátartozók egészségi állapota felől is érdeklődünk, nehogy például egy szívbeteg családtagnak mondjuk el a gyászos hírt. Ebben az esetben az édesapa volt otthon. A szomszédok megnyugtattak: életerős, kiegyensúlyozott ember. Persze, így sem volt könnyű rátérni a lényegre. Azt hiszem, először föl sem fogta, hogy mi történt a fiával. Majd hirtelen ráeszmélt, s az a szép szál férfi elsápadt és tenyerébe temette az arcát. HáCezt s az ehhez hasonló pillanatokat valóban nehéz elviselni a szolgálatban! Ha kifosztják a sérült kocsit A baleseti helyszínelők minden esetben kiértesítik a sérültek hozzátartozóit. A gyermekbaleseteknél ez különösen szívügyük, hiszen így a szülők előbb megtudják a történteket, s gyorsabban eljutnak sebesült kisfiúkhoz, kislányukhoz. De akkor sem várják meg, hogy a gyógyintézménynél induljon be az értesítési gépezet, ha például egy több gyerekes családanya szenvedett közúti balesetet. — Az értékek megőrzése is szép lassan a mi munkánk lesz — veszi át a szót a hadnagy. — Régebben félretoltuk a kocsit, és ha lehetett, egyszerűen lezártuk. Most a lehető legrövidebb ideig hagyjuk csak a tetthely közelében a sérült járművet, mert ami mozdítható rajta, mindent lelopnának. Sőt! Talán még a pórul járt autót is elvinnék valahogy. Így azután részben mi-gondoskodunk a gépjárművek elszállításáról is, ha a tulajdonos súlyosabban megsérült, vagy ha huzamosabb kórházi ápolásra szorul. Társalgásunk közben jelentés érkezik: személykocsi és tartályautó karambolozott a Prágai út lefelé vezető sávjaiban. A rendőr hadnagy a szolgálati kocsiba invitál: nézzem meg, hogyan dolgozik a csoport. Indulunk. A Csehszlovák Néphadsereg utcán még egyszerű a dolga a gépkocsink vezetőjének, ám a Steiner utcán, ahol az útburkolat felújítása miatt hatalmas forgalmi dugó van, még úgy sem könnyű a továbbjutás, hogy kocsink tetején forog a kék lámpa, hogy a kereszteződések közelében vijjog a sziréna. Nem mindig kapunk elég gyorsan elsőbbséget, s így csak kocsi vezetőnk rutinos ügyességének köszönhetően kerüljük el a bajt. A helyszínen már elzárták a járműforgalom elől a baleset közvetlen környékét. Villognak a tartálykocsi elakadásjelzői, ellenkező irányba a rendőrség egyik járőrkocsijának kék fénye inti óvatosságra az arra közlekedőket. A sérült személyautó keresztben áll a belváros felé vezető sávok között, és az eseményről összetört bal eleje árulkodik. Ügyesen, gyorsan dolgoznak a helyszínelők, hogy minél kevésbé akadályozzák az ott mindig élénknek mondható forgalmat. A helyszínre érkezett járőrkocsi személyzete már megszondáztatta a tartálykocsi vezetőjét. Ezzel nincs baj, arra a kérdésre viszont meglehetősen zavaros választ ad, hogy miért jött tartósan abban a sávban, amelyről már jó előre tábla jelzi, hogy a kanyar után megszűnik ... Nem túl szerencsés megoldás, igaz, különösen ha azt is tudatosítja valaki, hogy itt reggeltől késő délutánig szinte állandó a zsúfoltság. Persze, az is tény, hogy ezt az utcát sem lehet kiszélesíteni. Marad tehát ez a helyzet, amelyen udvariassággal de legfőképpen körültekintő vezetéssel lehet segíteni. A szóban forgó eset is mutatja, hogy erőszakos tolakodással kiharcolni a továbbjutást, az nem csupán pimaszság, hanem balesetveszélyes is. Mint ennél az esetnél is, amikor a személykocsi végül az erősebb elvét alkalmazó monstrum holtterébe került, amit a tartálykocsi vezetőjének kijelentése is igazol, hiszen a bosszús arcú sofőr újra meg újra csak azt ismételgeti, hogy ö bizony nem látta a szabályosan haladó kiskocsit. A helyszínelő csoport tagjai bólintanak: ez könnyen elképzelhető; de azután szigorú tekintettel figyelmeztetik a vétkest arra, hogy az egész szituáció viszont úgy alakult ki, miszerint neki kellett volna megadni a jogos elsőbbséget a személyautónak. Sajnos, ez esze ágában sem volt. Még szerencse, hogy személyi sérülés nem tör- ^ tént. A helyszínelő csoport járműve komótos tempóban indul vissza a fővárosi rendőrparancsnokság épületébe. Szótlanul haladunk, pilótánk a forgalmi helyzetek alakulását figyeli, mi többiek az iménti baleset részleteit elemezgetjük magunkban. Miklósi Péter (Folytatjuk) 19