A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-31 / 44. szám
mek becsenget, hogy Morenita kisaszszonnyal és Andráskával játszadozzon. Elgyönyörködjenek a Teknöcökben. A hat fehéregérben, melyek egy „üvegházban" laknak. Tamáska a nevükön szólongatja őket. Máskor meg a halas akváriumot tanulmányozza. Vagy Nyuszi Gizivel foglalatoskodik, aki három esztendős kora ellenére nem nagyobb egy szilvásgombócnál. Viszont Tamáska el-elgondolkodik. A számok varázserejére gondol. Ilyenkor megsajnálja Emma mamát, és azon töpreng, hogy miért lakik éppen a 17-es számú tömbben. Bizonyára lakhatna a 33-asban ... A 33-as mégiscsak jobb szám, mint a 17-es. De a leghelyesebb lenne, ha Emma mama a 89-est vagy a 98-ast vállalná. Az lenne a nyugalom netovábbja. Nem úgy mint a 17... Az egyes: az örök újra kezdés jegye. A hetes számjegyről meg jobb hallgatni... Szerencsénkre legyen mondva: az 5. emelet — ötös számjegye (ha csupán egyetlen alkalommal is fordul elő) eléggé jót jelent. Dehát mégis ... Ideje lenne szólni Emma mamának ... De ha erre gondol; kibicsaklik a nyelve, a torka meg kiszikkad ... így múlnak a napok. A .hetek. A hónapok ... De olykor, mintha megnyugodna ... s elégedetten nyugtázza, hogy Emma mamát sem a falvédöröl kapták le ... Egy délelöttön, amikor a tavaszi derű a sporttelepre csalja, amely a 17-es lakótömb tőszomszédságában van; Emma mama erkélyén már zajlik a növényélet. A peremen: Boróka úr nótázgat magában. De homályosan, kevés átérzéssel... virágcserépbe ültették, és a télidöt Emma mama pincéjében töltötte. Most kissé sápatag. Meg olyan üres a lénye, mint a kuka ... A gyerekek fel-alá futkároznak a minifutballpályán. Boróka úr elcsendesedik. A játékot szemléli. Az erkély másik szegélyén Citromfácska örvend a fiúcskák láttán. Sikkantgat. Szurkol a gyerekeknek. „Bizonyosan fázik..." — motyogja magában némi idegenkedéssel Örökzöld. „Fázik, fázik, fázik .. — Ugye fázol? — Kissé csípős még a levegő... — válaszol felső-céjén Citromfácska. — De sebaj... Elviselem a korai légáramlatot ... Hóvirág hallgat. Ő is a futballozó fiúkat figyeli. Akárcsak Harangvirág, Tátika, Gladiola és Ibolyácska ... Vannak, kik fázósan, beburkolózva topognak. Várva a Napocska jótékony melegét. Más növénykék kémlelgetik az időjárás eljövendő változását. Hóvirág aztán Citromfácskához fordulva megjegyzi: — Nem rosszból mondom ... nem ... nem ... De tudod: én inkább ezt a kellemes hűvösséget szeretem. Percek rrtúlva a Nap sugarai megerősödnek. Hóvirág elálmosodik. Elszunynyad ... Citromfácska elérzékenyülve gondol arra, hogy milyen érzékien kedves társnőre akadt.......Elcsigázza öt a napfény...” S Emma mama jótékony keze kell, és az öntözőkanna vize, amellyel meglocsolja Ibolyácskát és Hóvirágot. Az erkély alatt még játszanak a gyermekek. Kupacba szaladnak. „Gól volt. Láttátok, micsoda gólt lőtt Andráska ... Gól volt, gól, gól..." — Ugyan ... — visszakozik Tamáskánk. — Dehogy volt gól... — az erkélyre pillantott, mintha a növények a segítségére siethetnének. — Gól volt. Ez a TÉNY. A TÉNY ... Megértetted ? Citromfácska ekkor Hóvirághoz fordul. — Tény ... Milyen szép ... Milyen kellemesen hangzó fogalom ... Mondd csak, mi az a TÉNY? Hóvirág: — A tény: nem hóember... Hóember? Eltart, amíg elmagyarázzák Citrómfácskának, hogy ki az a hóember, akit mellesleg Csolnakos Mihálynak hívnak. „Szóval a tény: nem Hóember, hogy elolvadjon ...” — suttogja Hóvirág. — Nem. Nem Hóember... — A tény: nem felhő, hogy elillanjon ... — Nem felhő ... — Nem folyóvíz, hogy elpárologjon... — Dehát... Akkor mi a tény? — Kérdezd meg Boróka urat, vagy Lucc bácsit... Esetleg Törpefenyő kisasszonyt ... Ám fenyőék még kábák voltak. A tél sokat eltékozolt az üdeségükből. S Boróka úr így szólt: — A tény ... A TÉNY: az, amit a fiúk is emlegettek... Szóval... Szóval a tény: valóban nem Hóember, nem felhő, nem folyóvíz ... Ejh ... Hagyjatok már békén ... Láthatjátok, hogy kuka vagyok... Alig látok, és a tagjaim is zsibbadnak a nagy teleléstől... De ha egy hetet vártok: mindent elmagyarázok ... — És mesélsz a hegyvidékekről? — kérdezte Százszorszép. — Természetesen mesélek ... Citromfácska újból Hóvirághoz fordult. — Te nem segíthetnél rajtam? — kérdezte. — Nem tudnád kifejezni, mi az a tény? A Hóvirág még összeszedte minden erejét, és úgy próbálkozott: — A tény... — szorgalmaskodott, de a Nap most már nagyon is perzselte. Érzékeny fejecskéjét lehajtotta. Elszunnyadt. A következő napon hiába kereste nézésével korábbi barátnőjét Citromfácska: mert sem Hóvirágot, sem Ibolyácskát nem találta. S mivel igen hiányoztak: elszomorodott. „Nemrég még itt voltak..." — csilingelt vékonyka hangocskáján. A levélkéin aprócska cseppekben patakzottak a könnyek. Itt voltak, gondolta, és úgy elmentek, mintha e történet sem történt volna meg ... FOTÓ: ARCHÍV Julius Lenko FELISMERÉS Az a tantárgy sosem volt tankönyvben. A nyomortól kopott-nyúzott sikátorok május elsejei ébredésben, vargakötényeik pompájában kecses lábon a térre vonultak. S ekkor a megyeház kapuján kifordult — a hajdú helyében — egy csendőr-szakasz. Puskák a váltakon. És lobogtak az ének zászlai. Azokra, akik lobogtatták, puskatusok üt leg-ára zúdult, amíg nem zuhantak ön-vértócsáikba. Elhalt az ének. De a refrén él. Megpendültek az acélperecek. Aztán más városba vitték őket, fekete, rácsos boltívek alá. A gyermek mindent látott. Lázadva sejtette hogy az elhalt ének a puskás szakaszt még térdre kényszeríti. S lángra lobbantja a bántott szíveket. És a felismerés forrásának rácsa a véráztatta kövezet kockáin erőtlenül eldobva hevert. (PETRIK JÓZSEF FORDÍTÁSA) Jaroslav Seifert NYITOTT SZEMMEL Nyitott szemmel jártán be ezt a földet. Gyönyörű, hiszen tudjátok. Talán több volt számomra, mint minden szerelmem együttvé' ve. És ölelése egy életen át tartott. Amikor néha éheztem, dalainak szavával táplálkoztam. Akik elmentek és szétszóródtak szerte a világban, talán már rádöbbentek: a világ rettenetes! Nem szeretnek és nem szerettetnek. Mi legalább szeretünk. Zúzza hát szét e föld térde a fejemet. (ZÁDOR ANDRÁS FORDÍTÁSA) 15
