A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-31 / 44. szám

/Z€LV€D€U FfiLUBm

Zárt katlanban fekszik a község. Körülbelül 250—300 méter tengerszint feletti magasságban. Hőmérsékletingadozása végletes. Nagy itt a hőség, nagy itt a hideg. A szél messziről elkerüli Kecsöt (Keöovo). Hatalmas szélviharra nem is emlékeznek az emberek. Még az ácsmesterségben megöregedett, kilencvenkét esztendős Molnár János sem emlékszik ilyenre. Majdnem valamennyi házra ő csinálta a tetőt, szélvihar felkapta tetőről azonban ö sem tud. Nagy árvízről igen. Legutóbb 1981-ben volt árvíz a faluban.

Úgy mondták valamikor, hogy Kecsöből a koldus is visszafordul. Most meg már rendszeres autóbuszjárat köti össze a falut a világgal. Határához tartozik a Poronya hegy, de csak az egyik oldalával, a másikat már a magyarországi Aggteleknek mutatja. A falun patak folyik keresztül. Lehet akármilyen elviselhetetlen a hőség, soha nem szárad ki. Nagy és mély a víz a hegy alatt, s ezek a Sziliceifennsíkhoz tartozó mészkő hegyek üregesek.

— Sok itt a megrögzött agglegény, mint a medvesaljai Vecseklőn! — mondja valaki. Mintha a katlanból nem látnának ki a lányokra, asszonyokra. Ezt azonban már én gondolom hozzá.

Kecső a példás határőrközség cím elnyeréséért versenyez. Az emberek ügyelnek arra, hogy határsértés ne történjen, főleg hogy a kirándulók ne tévedjenek át magyarországi területre. Még az állatok határsértését sem veszik jónéven. A közelben van egy rét, amelynek a másik fele odaáti rész. Az egyik kecsői embernek átbóklászott az ökre, s rászól a hárőr az emberre: átjött az ökre; az meg azt mondja erre, hogy magának meg a kutyája.

— Az csak kutya! — mondja a határőr. — Az meg csak ökör! — mondja az ember.

Se vége, se hossza az ilyen történetnek. A hetvenkét esztendős Hegedűs István a falu közepén lakik, munkásként vonult nyugdíjba, az apja ellenben nyolchektáros parasztember volt, de 1952-ben megalakult a szövetkezet, és a fölös munkaerőt még a családokból is felszippantotta az ipar. Hát ez a Hegedűs István mesélte nekem a kerti almaszüretet félbeszakítva, hogy még nem is olyan régen Kecsőben térdig ért a sár, építkezni is alig építkezett valaki, régi házakban szorongtak az emberek, az utóbbi két évtizedben vett lendületet az építkezés, új házak sorakoznak Domica felé, a régit lebontották vagy hozzáépítettek! Itt mindenki munkába járt, s a kecsőiek jó pénzeket keresnek szénakaszálásból, som-, csipke- és borókaszedésből. Még juhtenyésztésből is jön pénz a házhoz.

Tehéntartás viszont már nincs. Kecsketartás sincs. Már csak mutatóban van kecskéből még kettő. Pedig azelőtt kecskepásztora is volt ennek a falunak.

Az itteni születésű emberre azt is mondják, hogy Kecsőből való, az énekgyárból, mert kapagyár volt itt valamikor, még az első világháború előtt, s az emberek közösen énekeltek munka közben. Meg volt itt egy asszony, akinek szép hangja kivált a többi közül. Ma is van a falunak nótafája Lőrincz Anna személyében, fel-fellép a Csemadok járási dal- és táncünnepélyén, s rajta kívül is sok jó hangú dalosa van a falunak.

Szép, napos ősz eleji időben tartózkodom Kecsőben, amelynek az élelmiszerüzlete éppen zárva tart, a kocsmában is csupán két-három ráérő ember sörözik. Jó állapotban levő házakat, rendezett udvarokat látok, és mindenfelé csendet, nyugalmat tapasztalok. Az iskolaépület feljebb áll a dombon, parasztházra emlékeztet. Az egyetlen tanterem ajtaján figyelmeztető tábla függ: A tanítás ideje alatt ne zavarjanak! Rám is vonatkozik ez, eloldalgok az ajtó elől, amelyen keresztül a tanító hangját hallom. Az óvodába kukkantok be, ahol éppen ebéd utáni pihenésre fogták a gyermekeket. Kovács Éva, a helybeli születésű vezető óvónő egyosztályos, kéttanerős óvodájáról beszél, amely 1980. szeptember elsejétől fogadja a legkisebbeket.

Végre valahára a rozsnyói (Rožňava) születésű Szcsuka József példás tanító szélnek ereszti a tanulókat. Én ülök be a tanterembe a huszonhat gyermek helyére. S ha a negyvennyolc esztendős tanító egész délelőtt a tanítványait faggatta-nyaggatta, most én teszem vele ugyanezt. De előbb hadd mondjon ő valamit magáról :

— 1958-ban érettségiztem a rozsnyói magyar pedagógiai gimnáziumban. Tanítottam Ipolynyéken, Várhosszúréten és Szádalmáson, 1964- től pedig változatlanul Kecső az állomáshelyem.

És még valamit mond az iskoláról is: — 1912-ben épült. Kétosztályos, kéttanerős volt sokáig, váltakozó délelőtti, délutáni tanítással. Három év óta azonban már csak egy osztályos, egy tanerős az iskola.

És az emlékezés? — Motorkerékpáron jöttem először ide. Azt sem tudtam, hol van Kecső. A falu akkor még szembetűnően rendezetlen volt. Zsúpfedeles házak is voltak itt. Ezeket azonban mintha elfújta volna a szél, amely itt soha nem fúj. Művelődési ház, óvoda sem volt. Úgy tapasztaltam, hogy a falu befogadott. A szülőkkel sem volt nagyobb problémám. A tanulókkal sem. Megszerettek, én is megszerettem őket. Már a

gyerekeit tanítom azoknak, akiket tanítottam. Lehetőségem volt többször is elmenni innen, de hozzám nőtt a falu, a vidék. Mikor idekerültem, a szövetkezetben és a környék üzemeiben dolgoztak az emberek, meg az erdészetben. Akkor még nem volt Kecsőnek annyi középiskolai végzettségű lakosa, mint most. Problémás dolgaikkal többen eljártak hozzám! írjak meg egy kérvényt, munkahelyi felmondást, de más természetű hivatalos ügyben is hozzám fordultak. Volt úgy, hogy a tanítás ideje alatt is bekopogtak az osztályba. Most már óvónői, középiskolás végzettjei vannak a falunak, egy főiskolai végzettségűje is van Hegedűs Géza személyében, Prágában avatták gépészmérnökké, két fiatal helybeli most jár Kassára Bányászati Főiskolára. Hogy a tanulóimról is szóljak, minden évben van egy-két jó matematikus és rajzoló tanítványom. A Pelsőci Nyolcéves Alapiskola magyar tagozatára kerülnek innen a gyerekek.

— Hogyan él az iskola, illetve a tanító a faluval ?

— Míg kéttanerős iskola voltunk, többen hallattunk magunkról. Gyakrabban szerepeltünk egyfelvonásosokkal, esztrádmüsorokkal. Énekkarunk is volt. Most már egész estét betöltő műsort nem tudunk bemutatni. De évfordulókra még mindig adunk műsort. Meg tanulóim az újszülötteket is köszöntik. A pioníravatást is műsorral kötjük egybe. Megváltozott a tanítás, az új koncepció sokkal igényesebb munkát követel. Több időt vesz el. Sokat kell készülnöm a következő napra. Délelőtt tanítok, délután készülök, este nem rendelhetem be a gyerekeket próbára. Este a gyűlések foglalnak le. Pártgyűlés (vezetőségi tag vagyok), hnbgyülés (a hnb alelnöke vagyok), a Csemadok helyi szervezetének kultúrfelelöse lennék. Minden tömegszervezeti évzáró taggyűlésen is részt veszek, és a művelődési ház vezetője is én vagyok.

— Milyen kötelezettséggel jár ez utóbbi megbízatás?

— Mostanában csupán a hivatalos teendőket látom el. Nem mennek úgy a dolgok a tömegszervezetekben, mint mondjuk öt évvel ezelőtt. Nincs kihasználva a művelődési ház! Lakodalmakat ülnek benne. A fiatalok is ott rendezik a diszkójukat. A Csemadok helyi szervezete régebben tevékeny volt, folklórcsoportunk Zselizen is bemutatkozott. Most is létezik a csoport, csak éppen nem csinál semmit. Mintha az emberek belefáradtak volna a munkába! Kényelmesebb a televízió képernyője, vagy egy pohár sör mellett ülni... A sportszervezet tevékenysége élénkül.

Mint mindennek, a szövetkezetnek

is megvan a története. Ötvenkettőben megalakult, aztán szétesett, majd 1958-ban újra megalakult, és később csatlakozott a Hosszúszói (Dlhá Ves) Aranykalász Egységes Földműves Szövetkezethez. De erről már a harminchét esztendős Lőrincz Lászlóval, a helyi nemzeti bizottság titkárával beszélgetek. A tanító társaságában természetesen. Hegedűs István háza közelében találkozom vele. Kecsői születésű javakorabeli fiatalember, de még hosszúszói lakos, Kecsőben épül családi háza az anyósék portáján. A Hosszúszói Aranykalász Efsz ellenőrző bizottságának elnöke. A szövetkezetnek 3 100 hektár mezőgazdasági területe van, ebből 1 500 a szántó.

— Hét község tartozik az Aranykalászhoz — mondja. — Hosszúszó, Ardó, Borzova, Lekenye, Csoltó, Tiba és Kecső.

— Inkább csak maradjunk Kecsőnél — terelem vissza a figyelmét falujára.

— Sok itt a fiatal, és sokan telepednének itt le, de telket nem kapnak új ház építéséhez. így aztán nem is maradnak meg a faluban. Ezt végsősoron a szövetkezet sínyli meg. A traktorosokra és az állatgondozókra gondolok. Pelsőcről vagy Rozsnyóról nem tudnak hozzánk munkába járni.

— A kiskertészkedőkről is hallottam valamit...

— Hát igen. Tizenkét hektárnyi területet dolgoznak meg. Öl< adják el a legtöbb szénát a szövetkezetnek. Körülbelül két kilométer hosszú utat maguk építettek, zöldséget termelnek, szőlőműveléssel foglalkoznak, minden évben borkóstolót rendeznek, egyszóval tevékenyek.

— És a Csemadok helyi szervezet?

— Tevékeny volt, két-három éve azonban pangás következett be a munkájában. Kár. Néprajzi szempontból is érdekes falu a miénk. A kecsői dalokra, szövésre-fonásra, hímzésekre, népszokásokra gondolok.

Még mindig beszélgetünk. Hallgatom a titkárt, a választási programjukba foglaltakat is megismerteti velem röviden. Szó van benne a régi művelődési ház átalakításáról a hnb számára, a tüzoltószertár átépítéséről, Domica nevű üdülőházuk megjavításáról, bővítéséről és sok minden egyébről.

Az ötszáz fős kis falu késő délutánja mozgalmasságot hoz. Az autóbuszok sűrűbben robognak be a házak közé. Hozzák haza a munkába naponta kirajzókat. A házak, udvarok, kertek élettel telnek meg. A kocsma sem tátong már az ürességtől, nagy a kelendősége ilyenkor a csapolt sörnek.

MÁCS JÓZSEF

12