A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-24 / 43. szám
— Nem. Weaver vagyok. —• Mr. Weaver. Igen. Forróvizes üveget tartok az ágyban, hogy friss maradjon. Nincs jobb. mint ha idegen ágyban tiszta lepedőt és forróvizes palackot talál az ember, igaz, Mr. Weaver? És ha fázik, csak gyújtsa be egész nyugodtan a gázkályhát. — Köszönöm — mondta Billy. — Igazán nagyon köszönöm. — Észrevette, hogy az ágyteritöt levették, és a paplan takarosán felhajtott sarokkal várja az új vendéget. — Nem is mondhatom, mennyire örülök, hogy megjött — nézett rá komolyan a néni. — Már egész nyugtalan voltam. — Semmi baj — vágta rá vidáman Billy. — Miattam sose tessék nyugtalankodni. — Letette bőröndjét a székre, és ki akarta nyitni. — És a vacsora, kedveském ? Evett valamit útközben? — Köszönöm nem vagyok éhes — mondta Billy. — Azt hiszem, korán lefekszem, mert reggel jókor kell kelnem, hogy jelentkezzem az irodában. — No, akkor megyek is, hogy kipakolhasson. Csak arra kérem, lefekvés előtt jöjjön le a szalonba, és írja alá a könyvet, jó? Ezt mindenkinek muszáj megtenni, így rendeli a törvény, és ugye ilyenkor aztán igazán nem szeghetjük meg a törvényt?! — Finoman intett, kisietett a szobából, és becsukta az ajtót. Billyt egy pillanatig sem izgatta, hogy a házinéni szemmel láthatólag gyagyás egy kicsikét. Teljesen ártalmatlan, ez nem vitás, és ráadásul kedves, melegszívű teremtés. Biztosan elesett az egyetlen fia a háborúban vagy ilyesmi, az ment az agyára. így hát kipakolt, kezet mosott, és pár perc múlva már le is ballagott, és benyitott a nappaliba. A házinéni nem volt bent, de a kandallóban égett a tűz, és a kis dakszli még most is ott aludt. Finom meleg volt a kedves kis szobában. Ezt szerencsésen fogtam ki — gondolta Billy, és megdörzsölte kezét. — Haláli helyre verődtem. A nyitott vendégkönyv a pianínón feküdt. Billy elövette tollát, és beírta a nevét, lakcímét. Két bejegyzést látott még a lapon, és ahogy már vendégkönyveknél szokás, elolvasta. Christopher Mulholland, Cardiffból, a másik pedig Gregory W. Temple. Bristolból. Furcsa — gondolta hirtelen. — Christopher Mulholland. Ismerősen hangzik. Hol a csudában hallotta ezt a szokatlan nevet? Az iskolában esetleg? Nem. Vagy talán nővére számos udvarlóinak egyike? Apa barátja? Nem, nem, egyik sem. Megint a könyvbe nézett. Christopher Mulholland Cardiff, Cathedral Road 231 Gregory W. Temple Bristol, Sycamore Drive 27 Most, ahogy jobban megnézte, már a második név is épp olyan ismerősnek tetszett, mint az előző. — Gregory Temple! — mondta fennhangon. Keresgélt az emlékezetében. — Christopher Mulholland ...? — Aranyos fiatalemberek — szólt egy hang a háta mögül. Billy hátrafordult, és megpillantotta a házinénit, amint óriási ezüsttálcával vitorlázott befelé a szobába. Óvatosan maga elé tartotta, meglehetős magasra, mintha táncos kedvű paripa kantárszárát szorongatná. — Mintha már hallottam volna a nevüket — mondta Billy. — Csakugyan? Jaj, de érdekes! Majdnem egészen biztos, hogy hallottam már valahol mind a )<ét nevet. Nem furcsa? Lehet, hogy újságban olvastam. Talán valamiféle hírességek? Úgy értem, krikettjátékosok vagy focisták, vagy effélék? — Hírességek? — ismételte a néni, és a pamlag előtt álló alacsony asztalkára tette a tálcát. — Nem, nem, nem hinném, hogy hírességek. De azt mondhatom, hogy nagyon-nagyon jóképű fiatalember volt mind a kettő. Magas, fiatal, jóképű, szakasztott mint maga, kedveském. Billy megint a könyvbe nézett. — Nini! — szólalt meg, miközben a keltezést tanulmányozta. — Hiszen ez a legutóbbi bejegyzés már több mint kétéves! — Igazán? — Bizony. Christopher Mulhollandé pedig még egy évvel korábbi, már több mint hároméves! — Nahát — csóválta a fejét a néni, és finoman felsóhajtott. — Sose hittem volna. Hogy repül az idő! Igaz, Mr. Wilkins? — Weaver — mondta Billy. — W-e-a-v-e-r. — Ejnye, ejnye, hát persze! — kiáltott a néni, és leereszkedett a pamlagra. — Csacsi fejem! Ne haragudjék, kedveském, tudja, hogy van ez, az én koromban már olyan az ember feje, akár a lyukas szita. Hát persze, Mr. Weaver. — Mondok valamit — szólt Billy. — Tetszik tudni, mi az érdekes ebben a dologban? — Micsoda, kedveském? — Hát hogy ez a két név. Mulholland és Temple ... valahogy nem külön-külön ismerős, már hogy is mondjam, hanem talán ... de furcsa. Mintha összetartoznának. Mintha egyvalamire emlékeztetnének, mint mond-juk ... na, mi is ... Igen, mint például Dempsey és Tunney vagy Churchill és Roosevelt . .. — Nagyon érdekes — mondta a néni. — No. jöjjön csak, kedveském. Üljön le ide a pamlagra, iszik szépen egy csésze finom teát, hozzá harap egy kis gyömbérpiskótát, jólesik az ilyesmi lefekvés előtt. — Igazán, miért tetszik fáradni — szabadkozott Billy. — Nem akartam én terhelni... — Állt a pianínó mellett, nézte, amint a néni rakosgatja a csészéket, tányérkákat. Milyen kicsi, fehér, fürge keze van, a körmét meg pirosra festi. — Majdnem egész biztos vagyok benne, hogy az újságban olvastam — morfondírozott Billy. — Mindjárt eszembe jut. Na. már majdnem megvan ... Nincs kínosabb, mint amikor az embernek majdnem az eszébe jut valami, de csak majdnem, sehogyan sem tudja megfogni. — Várjunk csak... egy pillanat — motyogta. — Mulholland ... Christopher Mulholland ... Nem az az etoni diák, aki gyalogtúrán volt Nyugat-Angliában, és egyszer csak ... — Tejet tetszik? — kérdezte a néni. — Cukrot ? — Kérnék szépen. És egyszer csak ... — Etoni diák? — mondta a néni. — Nem, dehogyis, kedveském, maga bizonyára másra gondol. Az én Mr. Mulhollandom nem volt etoni diák, mikor idekerült. Egyetemista volt. Cambridgeben. No, jöjjön szépen, üljön ide mellém, jó meleg van itt a tűznél. Jöjjön csak, melegedjen. Itt a teácskája. — Megveregette maga mellett a pamlagot, ültében felmosolygott Billyre, és várta, hogy leüljön. Billy lassan odament, és leült a pamlag szélére. A néni elébe tette a teáscsészét. — Tessék csak hozzálátni — biztatta. — Ugye, milyen kellemes itt a tűznél ? Billy belekortyolt a teába. A néni is. Vagy fél percig egyikük sem szólt. De Billy érezte, hogy a néni nézi. Ültében félig feléje fordult, érezte, hogy a szemét le nem veszi az arcáról, úgy figyeli a csésze fölött. Olykorolykor különös illat csapta meg, mintha egyenesen a néniből áradna. Nem volt kellemetlen, dehogy, és nagyon emlékeztette . .. mire is? Dióbefőtt? Cserzett bőr? Vagy talán kórház...? — Mr. Mulholland szerette csak a teát! — szólalt meg végre a néni. — Életemben sem láttam, hogy valaki annyira bolondja lett volna a teának, mint az a drága, aranyos Mr. Mulholland! — Ugye nemrég költözött el ? — kérdezte Billy. Nem hagyta nyugodni a két név. Most már egészen biztosan tudta, hogy újságban olvasta — méghozzá nagybetűkkel. — Hogy elköltözött? — húzta föl szemöldökét a néni. — Hogy gondolja, kedveském, dehogyis költözött el. Itt van most is. Csakúgy, mint Mr. Temple. Fönn a harmadik emeleten, egy szobában mind a ketten. Billy lassan letette csészéjét, és a házinénire bámult. Az rámosolygott, és fehér kezével bátorítóan megpaskolta Billy térdét. — Hány éves maga, kedveském ? — Tizenhét. — Tizenhét! — kiáltott fel a néni. — Épp a legjobb kor! Mr. Mulholland is annyi volt. Csak egy kicsit alacsonyabb volt, mint magácska, azt hiszem, és a foga nem ennyire fehér. Gyönyörű fogai vannak, Mr. Weaver, tudja-e? — Nem olyan jók, mint amilyen szépek — mondta Billy. Hátul tele vannak töméssel. — Persze Mr. Temple valamivel idősebb volt — folytatta a néni zavartalanul. — Ő már megvolt huszonnyolc is. De ha nem mondja, sose néztem volna annyinak, nem bizony. Egy makula nem sok, annyi sem volt a testén. — Egy micsoda?! — Akár a csecsemőé, olyan volt a bőre. Hallgattak. Billy megint felemelte a csészéjét, és belekortyolt, aztán letette. Várta, hátha mond még valamit a néni, a szoba túlsó sarkát nézte, és rágcsálta az ajkát. — Az a papagáj... — szólalt meg nagy sokára. — Tetszik tudni, hogy mikor megláttam az utcáról, az ablakon át, esküdni mertem volna rá, hogy élő? — Fájdalom, már nem az. — Fantasztikus, milyen ügyesen preparálták — mondta Billy. — Egyáltalán nem látszik, hogy ki van tömve. Ki csinálta ? — Én. — Igazán?! — Én bizony. És az én kis Lurkómhoz mit szól? — A dakszli felé biccentett, amely ott szunyókált a kandalló előtt. Billy megnézte. És csak akkor döbbent rá. hogy a kutya egész idő alatt éppoly mozdulatlan volt, mint a papagáj. Kinyújtotta kezét, megérintette a kutya feje búbját. Kemény volt és hideg, s amikor egy kicsit elsimította a szőrét, megpillantotta alatta a sötétszürke, száraz, tökéletesen preparált bőrt. — Szent isten! — mondta Billy. — Fantasztikus! — Hátat fordított a kutyának, és mélységes csodálattal bámult a nénire mellette a pamlagon. — Irtózatosan nehéz lehetett így megcsinálni! — Ne higgye — mondta a házinéni. — Mindig magam tömöm ki a kis drágákat, ha elszenderülnek. Iszik még egy csésze teát? — Köszönöm, nem kérek — felelte Billy. Enyhe keserüzamata volt a teának, neno nagyon ízlett. — Aláírta a könyvet, kedveském, ugye? — Természetesen. — Jól van, mert aztán idővel még elfelejtem a nevét, és akkor jó, ha itt utánanézhetek. Még most sem telik el nap, hogy meg ne nézném a Mr. Mulholland aláírását, meg a Mr... Mr... — Temple — segítette ki Billy. — Gregory Temple. Ne tessék haragudni, ha megkérdem: az elmúlt két-három évben nem szállt, itt meg más vendég? A néni magasra tartotta csészéjét, fejét finoman félrebillentette, szeme sarkából felnézett Billyre, és nyájasan rámosolygott: — Nem, kedveském. Nem. Csak maga. KANIZSA JÓZSEF Visszavisz a házhoz az alkonyat mindig visszavisz a házhoz mész-fa/ak világítanak olajlámpa serceg apám seprűt köt nyírfa seprűt anyám öftögető keze remeg aprópénz-moso/yú arccal néz fátyolos fényben nézem az arcokat nézem a szemeket nehezedik az éj ágyterítő riadt-szele szalad a szobában MÁTÉFFY ÉVA Hajnal Most lépteid igazítod a csöndhöz. — tisztán látom szemedben minden egyes távolodás bűntudatát — Óhajtanád a combszorítás által meghatározott lépteinket? Éheznél ujjaink karmoló játéka után ? Most lépteid igazítod a csöndhöz. — s nem oldódik föl félrehajló leheletünkben a halk éjszakák fölött meghúzódó vibrálás. 15
