A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-24 / 43. szám
Kassa ez évben is öt napig az ének és tánc örvényében tündökölt. Népdaloktól volt hangos a szabadtéri színpad, az Állami Színház pódiuma, de maguk az utcák is, ahol a színes, menettánccal gazdagított felvonulás által kialakított felejthetetlen légkör egyben jó toborzó, meghívó volt a főműsorokra. A fesztivál címere a békegalamb. Végül is mi hozhatná közelebb egymáshoz a népeket, mint a dal és a tánc. Ezt bizonyítja az egyes műsorok elnevezése is, mint például a Föld élni akar, a béke harangja, stb. Évek fonta szépségkoszorú — ebben a műsorban mutatkoztak be Kelet- Szlovákia különböző együttesei, bemutatván annak a vidéknek a népművészetét, melyre leginkább hatott a magyar és az ukrán folklór. Ezek a keletszlovákiai együttesek szintén felléptek az Állami Színházban és ugyanannyira a fesztiválhoz tartoznak, mint az egyes kiállítások, a Folklór fényképeken című, vagy a népművészeti tárgyak kiállítása. Strážnica, Východná és Kassa — három olyan folklórfesztivál színhelye, melyet a CIOFF is számon tart. Ez az elismerés és értékelés is kötelezi a kassai szervezőket a béke eszméjének folklór általi terjesztésére. Már csak azért is, mert ez a rendezvény kezdettől fogva a béke és a világ népei barátságának elmélyítését tűzte ki célul, s mindezt abban a városban, mely tavaly október óta hivatalosan is a „béke városa" jelzővel büszkélkedhet. Ezt a megtisztelő címet a világon mindössze hat városnak adományozta a Békevilágtanáncs — elnöke Romes Csandra s ebből két város Csehszlovákia területén van. Gyermekzsivaj, a Kelet-szlovákiai Vasmű magaskemencéjéből kifolyó nyers vas zúgása, számítóközpontok súgása, de az ősök öröksége, a népdal és tánc — mindez jellemzi a ma Kassáját. S nemcsak egynyelvű az az ének, lehet magyar, francia, macedón, ukrán, szlovák, cseh, angol... FRANTIŠEK RAKOVSKÝ A szerző felvételei lószerszámot, nadrágszíjat, ponyvát és ki tudja még, mi minden egyebet. Én legjobban a lepényevésre emlékszem. Állt egy bitófa formájú ácsolat, kötél lógott le róla s a kötélen egy kocsikerék nagyságú lekváros lepény himbálódzott. A fekete lekvárba aprópénz volt raggatva, a tésztájába pedig papírbankót sütöttek. A legények fel-felugorva próbáltak leharapni a lepényből, persze nem a lepény íze, hanem a pénz miatt, hogy az övék legyen a vacak fillér. Ennyi. Most pedig álljon itt Balázs fiam három nappal ezelőtti élménye a hatodik dunaszerdahelyi vásárról. — Két kis fekete póniló húzott egy kis szekeret, járkáltak körbe a sátorok előtt. A szekéren gyerekek ültek, nem tudom, kellett-e fizetni a kocsikázásért. Rengeteg eldobált szemét, papírtálca, papírpohár. Mert a kukákba nem fért bele az összes. Fláromféle dodzsemben ültem, tudod, a villanyautó. Csak azt nem tudom, miért dodzsem, ha nem lehet kenyérre kenni, mert milyen gyümölcs a dód, amiből ezt az autódzsemet főzik? Rászólok a gyerekre, ne szellemeskedjen, hanem mondja tovább a vásári élményeit. Mondja. — Volt az a mutatványos sátor, ahová nem mentünk be. Flogy mi lehetett ott? Valami B andolini vagy micsoda. Tudod, a sátor előtt négy nyelven üvöltözött a bácsi a hangszóróba. Csehül, magyarul,^németül, meg te mondtad, hogy olasz az a negyedik nyelv. De ki értett ott olaszul? És nem tetszett, hogy öt koronáért csak egy percig ment az autó, pedig ki volt írva, hogy három perc. És nem tetszett, hogy annyi murcit ittatok a Lacival, de jó volt a kolbász, meg a hal, meg a lacipecsenye, meg hogy vehettünk légi kenyeret, nem kellett érte Légre menned. És hát tudod, nyertem azt a vázát. Öt koronáért nyertem, biztosan megér százat. És egyegyre játszott a DAC a Bohemians ellen. A gyerek beszámolóját nem folytatom, lévén túlzott a kritikai szemlélete. Annyi bizonyos, hogy jókora népünnepély volt és nem haszontalan — a szó kereskedelmi és egyéb értelmében sem. Dicsérendő maga a tény, hogy felelevenedik az életünkből évtizedekkel eleve kikopott vásári hagyomány. Mert akkor az látszott természetesnek, hiszen a kereskedelem, az üzleti hálózat megszervezése természetes módon szorította ki a vásárok szerepét. Aztán néhány esztendeje elkezdődött a városi börzék divatja, ami igencsak okos dolog, hiszen ott rengeteg érték cserél gazdát s lesz a haszontalanból hasznos. És íme, kezdenek divatba jönni ismét a vásárok — ha nem is archaikusak, de archaizálok. S lám, az emberek jónéven veszik, jól is érzik magukat, ha nem is feltétlenül az adás-vétel, hanem inkább a szórakozás okán. De bizonyos, hogy aki az utóbbi hetekben hasztalan keresett demizsont, az itt vehetett. Márpedig sokan kerestek hasztalan. Nagyfazekat — tehát üstöt — meg évtizedek óta szinte reménytelenül hajszolnak a falusi asszonyok, pedig hát igencsak kell a disznóöléshez. Itt most megszervezték, hogy legyen. Volt is, sorakoztak is érte ezerszám. Szombaton fél ötkor a vásáron hirtelen minden megváltozott. Eltűntek a férfiak. Asszonyok és gyerekek maradtak a gyepen, mert a férfiak átmentek a DAC-pályára, hogy a vásártér kiszáradt, agyontaposott gyepét fölcseréljék az üdezöld gyep látványával, pontosabban a rajta labdát kergető huszonkét ember ... ezúttal a döntetlen „élményével". A mérkőzés után ismét férfiakkal telt meg a vásártér, de akkor már a gyerekek és a nők hazamentek. Aztán a hónom alatt a légi szövetkezet pompás kenyerével hazaballagtam én is, de útközben a gyereknek megígértem : jövőre ismét eljövünk, de nem engedem, hogy vázát nyerjen, mert biztos vagyok benne, hogy ez a váza nem egy igazi nyereség. De üsse kői Mert ugye akkor legalább összetörne ... KESZELI FERENC A szerző felvételei 5
