A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-24 / 43. szám
Földünk Kelet-Szlovákia metropolisának nem egy jelzője van. Híressé tette a várost a Kelet-szlovákiai Vasmű, a kassai arany kincs, a nemzetközi béke maratoni futás. Ehhez társult a Béke és Barátság Fesztiválja, mely fölött az UNESCO Zenei Bizottsága vállalt védnökséget. Az elmúlt harmincöt év alatt Szlovákiában több népművészeti fesztivált rendeztek. Közülük néhány a határainkon túl is ismertté vált, mások jelentősége megmaradt a regionalitás szintjén. E rendezvények sorában sajátos helyzetet vívott ki a kassai (Košice) Béke és Barátság Fesztiválja. Az eredetileg kerületinek szánt rendezvényt ma már a nagyvilágban is számon tartják, ugyanis öt évvel ezelőtt tagja lett a világ folklórfesztivál-rendező szervezetének, a Cl- OFF-nek. E nemzetközi szervezet küldetése a világ népművészeti gyöngyszemeinek bemutatása, célja a népi kultúra felelevenítése és kölcsönös megismertetése. Ezt a célkitűzést a Béke és Barátság Fesztiválja maradéktalanul teljesíti. Jellegében a východnái folklórfesztiválhoz hasonlít, ugyanis mindkét esetben külföldi együttesek szerkesztett műsorát láthatja a közönség. Honnan érkeznek együttesek Kassára? Mindenekelőtt a baráti városokból, mint amilyen Ungvár (az Ukrán SZSZK kárpátaljai városa), Miskolc (Magyarország), Stara Zagora (Bulgária), Cottbus (az NDK), Titograd (Jugoszlávia), Krosna (Lengyelország), de az amfiteátrum színpadán megcsodálhatjuk Franciaország, Írország, Görögország és más vidékek művészetét is. Nem lehet elfelejteni a testvérváros, Ostrava együtteseinek fellépését, akik évről évre a sziléziai folklór hangulatát hozzák magukkal, jelenlétük már hagyományszámba megy. SZOMBATON mSÁRNAP Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényember, aki nem is volt olyan szegény, mert háza, csinos darabka földje volt, hozzá két szép lova, meg barma is. Egyszer aztán elment a vásárba, hogy csikót vegyen. Vett is egy tüzes almásderest, s mint az ilyenkor szokás: áldomást ittak. Csakhogy az áldomás hosszúra sikeredett — többe került a bor, mint a csikó. Mit volt mit tenni, elment hát a következő vásárra is, hogy pénzzé tegye az egyik tehenét, mert kellett a pénz, amit az előző vásáron elivott. A tehenet olcsón vették, az áldomást drágán itták, így aztán ez az ember ott volt a harmadik, a negyedik a sokadik vásáron is, mígnem el nem adogatta és iszogatta minden jószágát, házát, földjét, végül még a befogatlan szekerét is. Az idők során aztán úgy odaszokott a vásárba, hogy akkor is ott volt, amikor már semmi eladnivalója nem akadt, pénze meg nem volt, hogy bármit is vegyen. Egyetlen kopott hegedűje maradt, azzal muzsikálgatott a vásárokon, húzta azoknak, akik áldomást ittak. Történt pedig esztendők múltán, hogy egy áldomást ivó kalapos úriember meg akarta venni a szegényember hegedűjét, de utolsó kenyérkereső eszköze lévén e hegedű — nem adta el. De az úriember nem tágított. Vásárról vásárra ment a szegényember után és mindig többet kínált a kopott hangszerért. Mígnem aztán egyszer akkora árat mondott, tiogy a szegényember kötélnek állt, mert kiszámolta, hogy a hegedű árából házat, földet, jószágot s még tizenkét hegedűt vehet, sőt, marad még néhány áldomásra is. A mese folytatása sokféle lehetne, de csak abban vagyunk bizonyosak, ami fentebb leíratott. No, meg abban, hogy mindez igen régen, Józsi bácsi gyerekkorában történt, méghozzá Szerdahely városában, közel a Dunához. Jómagam ugyanebben a városban ismerkedtem meg Józsi bácsival s történt volt mindez egy őszi, napfényes szombaton, ebben a nyolcvanhatos esztendőben, egy vásári napon. Mondom : szombaton s nem vasárnap, csak éppen vásár napja volt „Szerdahelt" — mert hogy a járási székhely nevét így mondják itt az öregek. Igen, vásár — lehetőleg a régi vásárok mintájára. Elmentem hát, hogy megnézzem magamnak. Igaz, vásárfiát nem hoztam, de vittem magammal a fiamat: hadd legyen olyan emléke, mint nekem van arról a napról, amikor régen vásárba vitt az öregapám. Elmondom előbb a magam emlékét, aztán kikérdezem a gyereket: benne mi maradt meg ebből a hétvégi élményből. Nagyon sok lóra és egy kisborjúra emlékszem. Lovat szerettem volna, de nem vett az öregapám, talán azért is, mert abban az időben már lelövöldözték a lovakat. Eladta viszont a borjút, a bánatos szeműt s azt mondta, ha bőgni fogok utána, elad engem is. El ám, az oláhcigányoknak, akikre szintén emlékszem: szekérrel, tarka ruhákban, hangosan járták még akkor a falvakat s úgy tetszett, mindnyájan ott voltak azon a vásáron is. A lovakat leginkább ők vették-adták. Az öregapám borját egy hentes vette meg. A jószágnak papírja is volt, a papírt „pakszusnak” nevezték mifelénk. A vásárban kaptam egy cserépsípot, meg egy pofont, mert a borjút a tilalom ellenére is megsirattam. És láttam továbbá kaszákat, mindenféle cserép- és vasedényt, ölfát, malacot, tükröt és szentképet, mézeskalácsot és zsákbamacskát, planétás embert aranyhörcsöggel, planétás asszonyt papagájjal. Árultak katlant, sarlót és ekevasat, gerebent, szöget, fürtökbe kötött dohányt, fésűt, csatot, beretvát, ostort, 4
