A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-17 / 42. szám
képtelen volt beszélni. Kezet fogtak, meghatóban megveregették egymást, hangosan kacagtak, és tréfásan, korholva kiáltoztak egymásra. — Te vén bolond — mondta Tony, — hol az ördögben voltál? — és hangos kacagással gyomron vágta barátját. — Öreg, verekedös Tony — mondta, — de jó, hogy látlak. Azt gondoltam, talán már nem is élsz. — Mi a fenét csináltál eddig? — kérdezte, és ügyesen kikerülve még egy gyomorbavágást, mellbe vágta barátját. Olaszul szidalmazta Tonyt, azokat a szavakat használta, amelyekre Tony tanította évekkel ezelőtt, és Tony ugyanezt tette oroszul. — Muszáj hazamennem — mondta végül, senki sem tudja, hogy itt vagyok. Majd meghalok a vágytól, hogy Paul öcsémet viszontlássam. Végigment az utcán, és mosolyogva Tonyra gondolt. Talán megint jól fognak együtt szórakozni. Talán még úszni is fognak, mint gyerekkorukban. Ól De nagyszerű ismét otthon lenni. Amint az üzletek előtt elhaladt, arra gondolt, vesz valami szerény ajándékot anyjának. Biztos nagyon örülne neki. De nem sok pénze volt, és a szép dolgok sokba kerültek. — Majd később veszek neki valamit — gondolta. Nyugatra fordult a Tulare Streetre, keresztezve a Southern Pacific útvonalát, elérte 6. Streetet. Aztán délre fordult. Pár perc múlva otthon lesz ismét, a kis régi ház kapuja előtt. Ugyanúgy lesz mint régen, az öregasszony, az öregember, három nőtestvére, kisöccse. Mindannyian a házban lesznek, ahol egyszerű kis életüket élik. Mikor meglátta a házat egy háztömb mögül, szive nagyot dobbant. Hirtelen rosszullét, és félelem fogta el. Valamiről megfeledkezett. Az itteni nyomorúságos életről, melyet mindig rettenetesen gyűlölt. De csak ment tovább. Ahogy közeledett a házhoz, úgy lassította a lépteit. Észrevette a ledőlt kerítést, és hogy senki sem javította meg. A ház most kimondottan visszatetszőnek tűnt, és nem értette, miért nem költözött a családja jobb környékre és szebb házba. Most, hogy újra maga előtt látta, és tudatára ébredt, hogy ez a valóság, elhatalmasodott rajta a régi gyűlölet, és megint csak arra vágyott, hogy el-el innen meszire, hogy ne is lássa. Visszatértek gyermekkori érzelmei, a gyűlölet, amit az egész város iránt érzett, a hamisság, kicsinyesség, az emberek ostobasága, érzéketlensége, és úgy érezte, hogy soha nem tudna visszatérni egy ilyen helyre. A víz, az igen. az csodálatos. Lassan sétálgatott a ház előtt, és úgy nézett rá, mint egy idegen, akinek semmi köze hozzá, és mégis érezte, hogy ez az otthona, ez az a hely, amely gyötörte mindenütt amerre járt. Félt, hogy kijön valaki a házból, megláthatják, és akkor már nem menekülhet, nem futhat el, bármennyire akarna. És mégis, szeretné látni őket mindannyiukat. Még testileg is jó lenne közel érezni magához övéit, még akkor is, ha rossz szagúak és ápolatlanok. De túl sok volt mindezt elviselni. Gyűlölete elhatalmasodott rajta, az egész város iránt. Megfordult, és elment a sarkig. Ott állt az utcai lámpa alatt izgatottan és undorodva. Szerette volna az öccsét látni, beszélni vele, megtudni, hogy ő hogyan gondolkozik, hogy bírja ki ezen a helyen, és hogy tud ilyen szörnyű életet élni Jól emlékezett, hogy mit érzett ő, amikor annyi idős volt, mint Paul most, és azt remélte, talán adhat valami tanácsot öccsének. Megmondja neki. hogy próbáljon sokat olvasni, akkor talárt nem fog annyit szenvedni az itteni élet egyhangúságától és nyomorúságától. Elfelejtette, hogy reggel óta nem evett, és eszébe jutott hónapokig tartó álmodozása anyja föztéről, együtt ülni a régi konyhai asztalnál, látni kerek, piros arcát, komolyságát, és haragját ő iránta, akit pedig nagyon szeretett. De elvesztette étvágyát. Arra gondolt, talán kijön az öccse egy sétára, láthatja a fiút, és beszélhet vele. És oroszul fog beszélni a fiúval, A völgy csöndje most ránehezedett, elvesztette áhítatot keltő hatását, és már csak egyhangúságot jelentett számára. És mégsem tudott elmenni. A sarkon állt és jól látta a házat. Tudatában volt annak, hogy szeretne bemenni és találkozni családjával, akik hozzá tartoznak. Nem felejtette el, hogy hónapok óta erre a pillanatra várt, hogy bekopoghasson az ajtón, átölelhesse anyját, testvéreit, járkálhasson a ház padlóján, ülhessen a székben, aludhasson a régi ágyában, beszélgethessen övéivel, és az asztalnál együtt ehessen velük. És most ismét rádöbbent arra, hogy mialatt távol volt, valamiről megfeledkezett. Tudatára ébredt a rút valóságnak, és ez mindent megváltoztatott. A ház külsejét, és azt amit számára jelentett, a várost, a völgyet, mindent. Valószínütlen és visszataszító az egész, és szeretett volna elfutni örökre. Nem képes arra, hogy átlépje a ház küszöbét, és úgy folytassa életét, ahogy valamikor régen abbahagyta. Átmászott a kerítésen, az udvaron keresztülment és a fasorban találta magát. Anyja paradicsomot és paprikát ültetett, és a növények erős, fanyar illata mély szomorúsággal töltötte el. A konyhából világosság szűrődött ki. Nesztelenül odalopakodott, abban a reményben, hogy valakit megláthat, anélkül, hogy öt észrevegyék. Benézett a konyhaablakon, és látta legfiatalabb húgát Mártát, amint éppen mosogatott. Látta a régi asztalt, a kemencét. Mindez olyan szomorúnak és szánalmasnak tűnt, hogy szeméből kicsordult a könny. Cigaretta után vágyódott. Csendesen a talpán meggyújtotta a gyufát, mélyen leszívta a füstöt, miközben a neki háttal álló kishúgát nézte, aki szintén beletartozott az egyhangú képbe. Minden olyan nyugalmasnak, tisztának, és mégis szomorúnak látszott. Remélte, hogy anyja is belép a konyhába, szerette volna még egyszer látni. Vajon az ő távolléte megváltoztatta anyját? Hogy néz ki? Még mindig haragos-e a tekintete? Haragudott saját magára, hogy olyan rossz fiú, és meg sem próbálja boldoggá tenni anyját. De tudta, hogy ez lehetetlen. Paul öccse lépett a konyhába egy pohár vízért. Szerette volna nevén szólítani, szeretett volna mindent elmondani magáról, ami jó és szép volt benne. Jó lett volna odarohanni hozzá és megmondani, mennyire szereti. De összeszorított foggal és nehéz sóhajjal visszatartotta magát. A fiú a konyhában elveszettnek, zavartnak és magányosnak tűnt. Ahogy ránézett, alig hallhatóan csak azt mondogatta: — Ó istenem, istenem! Már nem akarta anyját látni. Félt, hogy megvadul, és valami butaságot követ el. Lassan végigment az udvaron, felhúzta magát a kerítésen, és leugrott a fasorba. Elsietett. Fájdalma egyre fokozódott. Mikor már hallótávolságon túljutott, sírva fakadt. Szenvedélyes szeretetet érzett családja iránt, de gyűlölte egyhangú, nyomorúságos életüket. Futni kezdett. Csak el-el hazulról, a családjától. Keservesen sírt a ragyogóan tiszta éjszakai sötétségben, mert átkozottul tehetetlen volt, nem tudott segíteni rajtuk. PertI Etelka fordítása FOTÓ: KÖNÖZSI STEFAN ŽÁRY Nagytakarítás Időként, nem kell, hogy éppen ünnepek előtt legyen, * kitakarítom magamat. Kisöpröm a fejem, kinyitom a pórusaimat, szellőztetek. A nehéz levegőjű gondolatokat átfújatom könnyelműséggel s kimeszelem nevetéssel. * Ilyenkor bennem minden a feje tetején áll, a törvény és a tárgyak logikája felborul. Alig hasonlítok gondolkodó lényre s legkevésbé magamra. Aztán kiürítem az utolsó szemeteskosarat, átrendezem a bútorokat és olajozottan ismét visszatérek a hétköznapokba, amelyek, mint a nehéz szállítókocsik, kirakják magukból a gondokat és a rózsát. OZSVALD ÁRPÁD FORDÍTÁSA VIERA SEBESTOVA Öregség Arca s lábnyomai a folyómenti homokról álmodnak, mikor a parton ott áll az eső s a csónakból asszony sír csendesen. Levelek ezredei hanyatthomlok hagyják el az erdőt, a dermedező nyár a földbe húzódik vissza. A jegenye ezüstösen kifordul s az álmos nyír lehajol gyökeréhez. A vér harangkondulásai oly távol iák, a múlt berzenkedéseit kineveti a szél, hullik... FÜGEDI ELEK FORDÍTÁSA 15
