A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-17 / 42. szám
Ez a völgy — gondolta —, ez az egész vidék a hegyek között, az enyém, az én otthonom. Erről álmodoztam, és minden a régi. semmi sem változott. A vízsugarak is ugyanúgy permetezik körül a bermudai füves gyepet mint azelőtt. Jó öreg szülővárosom, olyan jelentéktelen, és mégis valóságos. Az Alvin Street-en végigsétálva, örült, hogy ismét otthon van. Minden olyan csodás és egyszerű. A föld szaga, az ételek kiáradó illata, a füst, a völgyben érezhető kellemes nyári szellő, amely széjjelviszi a fejlődő növények, érő körte, szőlő és az oleanderbokrok kábítóan édes illatát. Ugyanúgy mint régen. Mélyet lélegzett, hogy magába szívja az otthon illatát, le egészen a tüdejéig, és befelé mosolygott. Nagyon meleg volt. Már évek óta nem érezte ilyen tisztán és világosan a föld hatását. Most még a lélegzés is örömet szerzett. A levegő tisztasága annyira felfokozta a pillanat hatását, hogy sétálása közben tudatossá vált benne, milyen fenséges maga a létezés, a birtoklás öröme, a formák, a mozgás, az értelem, és áhítatos érzés töltötte el tisztán csak azért, hogy él. Víz! — gondolta, ahogy meghallotta a gyep locsolásával járó halk csobogást. Megízlelni az otthoni vizet, a völgy jéghideg vizét, érezni a szomjúságot, és kielégíteni azt. — ez az élet értelme. Megpillantott egy férfit, öntözöcsővel a kezében a geránium mellett. Szomjúsága odavezette. — Jó estét! — szólította meg, — ihatnék egy kis vizet? Az öregember lassan megfordult, árnyéka megnőtt a ház falán, a fiatalember arcába nézett meglepődve, és örömmel. — Eltalálta — mondta, és az öntözőcsövet a fiatalember kezébe nyomta. Csodálatosan jó ez a víz itt, a San Joaquin völgyben, talán a legjobb. A friscou víztől megbetegszem, íztelen, és Los Angelesben olyan mint a ricinusolaj. Nem tudom megérteni, hogy miért megy oda annyi ember évről évre. Amíg az öregember beszélt, ö figyelte, ahogy a föld a tiszta vizet magába szívta. Maga szerint — ha jói értettem — a mi vizünk a legjobb az egész világon. Fejét meghajlítva inni kezdett. A víz csodálatosan jó íze bámulatba ejtette. Érezte, ahogy egész lényét átjárja, felfrissíti és lehűti. Elállt a lélegzete, és fejét felemelve csak annyit mondott az öregnek: — De szerencsés a mi népünk itt a völgyben! Ismét lehajolt és tovább ivott a csordogáló vízből. Nevetett a gyönyörűségtől. Úgy érezte, képtelen kielégíteni szomjúságát. Minél többet ivott, annál jobban ízlett a víz, és mindig többet kívánt belőle. Az öregember csak bámult. — Legalább két litert megivott — jegyezte meg. Még mindig nyelte a vizet, de hallotta az öreg megjegyzését, és fejét felemelve válaszolt. — Legalább annyit. Nagyon ízlik. Megtörölte a száját, de a gumicsövet még mindig úgy tartotta, mint aki még inni akar. Az egész világ benne volt a vízben. A hamisítatlan tisztasága, jósága, egyszerűsége, és az hogy egyáltalán létezik. — Ember! — szólalt meg az öreg, — Hát maga aztán igazán szomjas volt! Mióta nem ivott ? — Két éve — felelte. Úgy értem, két éve nem ittam ebből a vízből. Utazgattam a világban, és éppen most tértem vissza. Itt születtem a G. Streeten, egy orosz kisvárosban. Két évig voltam távol az otthonomtól. Be kell vallanom, nagyszerű érzés újra itthon lenni. Szeretem ezt a helyet. Keresek valami állást, és itt telepszem le. Ismét a víz fölé hajolt, ivott még néhány kortyot, majd visszaadta a gumicsövet az öregembernek. — Nagyon szomjas lehetett — mondta az öreg. Soha senkit nem láttam még egyszerre ennyi vizet inni. Becsületemre, jó volt nézni magát, ahogy azt a rengeteg vizet nyelte. Továbbment az Alvin Streeten magában hümmögve, az öregember pedig utánanézett. — Jó otthon lenni — gondolta a fiatalember. — A legnagyobb hibát-awal követtem el, hogy így jöttem vissza. Mindent, amit eddig elkövetett, hibának, tévedésnek mondott, és a hazatérést, a helyes tévedések egyikének nevezte. Délről jött, San Franciscóból, és eszébe sem jutott hazajönni. Az volt a terve, hogy délre, egész Mércédig megy, kis időre megpihen, és visszatér. De mikor erre a vidékre került, már nem volt lehetséges a visszatérés. Nevetségesnek találta, hogy városiasán öltözve ott álljon az úton autóstoppra várva. így történt, hogy egyik kisváros a másikat követte, és most itt járkál szülővárosának utcáin, este hét órakor. Mindez nagyszerű, szórakoztató. No és a víz! Az csodálatos. Nem volt messze a város szívétől. Már látta egyik-másik magas épületet. A Pacific Gas és Electric Building színesen kivilágítva, és egy másik, még magasabb épület, amely azelőtt nem létezett. Ez új épület — gondolta —, távollétében épült. Úgy látszik, jól mennek a dolgok. Letért a Fulton Street-ről, és elindult egyenesen a városba. A távolból nagyszerűnek tűnt. Kedves, szerény kis település, eredeti, csendes városka. Ilyen helyen kellemes lehet élni, letelepedni, megházasodni, házat venni, gyerekeket felnevélni, jó állást találni, és minden egyéb. Ez volt minden, amit el akart érni. Tetszett neki a völgy tiszta levegője, a víz, az egész hely realitása, a tiszta, rendes, becsületes élet, és az emberek egyszerűsége. A városban minden olyan volt, mint azelőtt. A nevek az üzletek cégtábláján, az utcákon jövő-menő emberek, a lassan haladó automobilok, fiatal fiúk, akik lányokat szeretnének felvenni kocsijukba. Minden ugyanaz, semmi sem változott. Arcokat vélt felfedezni, akiket még kisfiú korából ismert, embereket, akiknek a nevét sem tudta. És egyszerre csak megpillantotta régi barátját Tony Rocca-t, aki az úton feléje tartott. Észrevette, hogy Tony felismerte őt. Megállt, hogy bevárja. Olyan volt mindez, mint egy álom. Nemegyszer álmodott kettőjükről, ahogy jégkorongot játszottak, ahogy az iskolából az uszodába mentek, a falusi mulatságokról, és ahogy beosontak egy moziba. És most itt áll előtte ez a hatalmas legény, lusta, kényelmes járású, és kedvesen, olaszosan mosolyog. Most már örült, hogy ha véletlenül is, de mégis visszajött. Csak állt, és várta Tonyt, rámosolygott, de 14
