A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-10 / 41. szám

Greenwich Village New York régi negyedéhez tartozik, amelynek tizennyolcadik századbeli holland házaiban sok művészetet kedvelő ember tart fenn műtermet.

Egy háromemeletes téglaház legfelső emeletén bérelt ki Sue és Johnsy is műtermet. Egyikük Mambói, a másik Kaliforniából származott. Egy étteremben ismerkedtek meg, és miután megállapították, hogy Ízlésük mind a művészet, mind az öltözködés és étkezés terén egyezik, egy-kettő jóbarátok lettek. így hát elhatározták, hogy megosztják műtermüket.

Ez májusban történt. Novemberben, egy ismeretlen, veszedelmes idegen jelent meg Greenwich Village-ben. Az orvosok pneumóniának nevezték. Fagyos ujjaival megmarkolta áldozatait, de nem viselkedett tisztességesen. Kikerülte az erőteljes embereket, és csak a gyengékre fente fogát. Sue erős volt, Mr. Pneumónia nem jelentett számára veszélyt, de a gyengébb Johnsyt körűlfonta fagyos ujjaival. Ott feküdt csendesen ágyában, és a keskeny holland ablakon keresztül a szomszédos téglaház sima falát bámulta.

Egyik reggel, az igyekvő orvos intett Suenek, és mindketten elhagyták a betegszobát.

— Csak egy esélye van az életben maradáshoz — mondta —. hogy akarjon is élni. de a mi kis betegünkből ez hiányzik. Talán valami bánata van?

— Valamikor szerette volna megfesteni a nápolyi öblöt, — felelte Sue.

— Festeni? Képtelenség! Talán van valaki.

egy férfi, aki nem közömbös számára?

— Egy férfi? — kérdezte Sue. — Nem, doktor úr. ilyesmiről nála szó sem lehet.

— Nos, hát akkor a gyengeség teszi — folytatta a doktor. — Mindent megteszek érte, de magának segíteni kell. Rábírhatná, hogy élni akarjon, kényszerítse, hogy valami, bármi érdekelje, pl. a legújabb női ruhadivat. Ha megteszi, ígérem sokkal nagyobb lesz az esélye az életben maradáshoz.

Miután az orvos elment, Sue visszavonult a dolgozószobába, tehetetlenségében és félelmében keserves sírásra fakadt. De összeszedte magát, fogta rajztábláját, és halkan fütyörészve a hálószobába ment. Johnsy csendesen feküdt, arccal az ablak felé. Sue abbahagyta a fütyörészést, mert azt hitte, hogy Johnsy alszik, és egy magazinban olvasott elbeszélés illusztrálásába fogott. Fiatal festőművészek úgy érvényesülhetnek a legkönnyebben, ha becsvágyó fiatal írók novelláihoz illusztrációkat rajzolnak.

Miközben Sue rajzolgatott, többször ismétlődő halk hangot hallott. Gyorsan barátnője ágyához lépett.

Johnsy tágra nyílt szemmel a keskeny holland ablakon keresztül a szomszéd téglaház sima falát nézte, és közben számolt.

— Tizenkettő — mondta, majd rögtön utána —, tizenegy, tíz, kilenc, nyolc, hét —, és mindezt majdnem megszakítás nélkül.

Sue kinézett az ablakon. Vajon mit számol? Csak a téglaház sima falát látta húsz lábnyi távolságra. Egy kivénhedt borostyán

kúszott felfelé a téglafalon. A hideg őszi szél leszaggatta a borostyán leveleit, az ágak már majdnem csupaszon álltak.

— Mit nézel drágám? — kérdezte Sue.

— Hat — suttogta Johnsy —, egyre gyorsabban hullanak. Három nappal ezelőtt még majdnem százat számoltam. A fejem is belefájdult a számolásba. De most már könnyű. Ismét lehullott egy, már csak öt maradt.

— Mi az az öt drágám? Mondd meg a te Sue barátnődnek.

— Levelek. A borostyán levelei. Mire az utolsó levél is lehull, nekem is mennem kell. Már három napja tisztában vagyok ezzel. Nem mondta az orvos?

— Badarság! — kiáltott fel Sue idegesen.

— Mi köze a kivénhedt borostyánleveleknek az egészségedhez? És különben is te mindig szeretted a borostyánt! Kérlek, ne légy csacsi! Ha tudni akarod, a doktor épp ma reggel közölte velem, hogy egyáltalán nem reménytelen az állapotod. Egyél egy kevés csirkelevest, és hagyj engem rajzolni. Ha eladom a képeimet, vehetek számodra bort, hogy felerősödj. és hát szegény Sue-nak is jólesne egy falat hús.

— Már nem kell bort venned nekem — felelte Johnsy szemét az ablakra szegezve —, hiszen már megint leesett egy levél. Nem, már nem kell a csirkeleves. Már csak négy levél maradt. Még a sötétség beállta előtt szeretném látni az utolsó levél lehullását, és aztán én is megyek.

— Johnsy, drágám! — szólalt meg Sue gyengéden —, ígérd meg, hogy most becsukod a szemed és nem nézel ki az ablakon addig, amig befejezem a munkámat. Holnap el kell szállítanom a rajzaimat.

— Nem rajzolhatnál a dolgozószobádban?

— kérdezte Johnsy közönyösen.

— Szívesebben maradnék veled — válaszolta Sue —, de azt sem akarom, hogy megint azokat a nevetséges borostyánleveleket bámuld.

Johnsy behunyta szemét és csak annyit mondott: — Kérlek, szólj, ahogy befejezted a munkádat. Szeretném látni az utolsó levél lehullását.

Elfáradtam a várakozásban. És fáradt vagyok még gondolkodni is.

— Próbálj aludni — jegyezte meg Sue bizonytalanul. — Le kell mennem az öreg Bermanhoz. Szeretném, ha modellt ülne mint bányász a rajzomhoz. Sietek vissza. Csak arra kérlek, tartsd a szemed csukva, amig visszajövök.

Berman, aki a földszinten lakott, festő volt. Már hatvanéves elmúlt, és negyven éve festett, de eddig még semmi különöset nem alkotott. Állandóan egy nagy mestermű megfestésére készült, de még csak el sem kezdte. Már évek óta — néhány reklám kivételével — nem festett semmit. Sovány keresetéhez mint modell jutott, de a Greenwich Village művészei nem tudtak sokat fizetni. Szegény öregember nagyon szerette a legfelső emeleten lakó két kislányt.

Sue mindent elmondott Bergmannak Johnsyval kapcsolatban, aki szörnyen felháborodott a hallottakon.

— Micsoda? — kiáltott fel —, meghalni azért, mert a levelek hullanak az ágról ? Ilyen butaságot még nem hallottam.

— Johnsy nagyon beteg és gyenge — magyarázta Sue, azért vannak ilyen különös gondolatai. Kérem, feljönne velem modellt ülni egy bányász megrajzolásához?

— Hogyne, persze — felelte Berman, majd hozzátette: — szegény kis Johnsy, egy ilyen bájos, jó kislány! Borzasztóan sajnálom, hogy olyan nagy beteg. Ez nem a legjobb hely számára. Egyszer majd megfestem a mesterművemet, és akkor mindannyian elmegyünk innen. De én már most szeretnék segíteni.

Mire felértek. Johnsy már aludt, így hát csendesen bementek a műterembe. Mindketten kinéztek a kis holland ablakon keresztül a szomszédos téglaház sima falára, a most már majdnem csupasz borostyánágakra. Aztán egy pillanatig szótlanul egymásra néztek. Egyet gondoltak. Vajon van-e kilátás arra, hogy ebben a hideg szélben, hóban, esőben a két levél megmarad az ágon?

Berman lehordott kék ingében leült, hogy Sue megrajzolhassa róla a bányászt.

Mikor másnap reggel Sue — egy órányi nyugtalan alvás után felébredt, tekintete Johnsyra tévedt, aki fáradt, tágra nyílt szemmel nézett az ablak felé. Sue is kinézett, és meglátta az ágon függő egyetlen levelet, körülbelül húsz lábnyira a földtől.

— Ez már az utolsó — szólalt meg Johnsy. Biztos voltam benne, hogy az éjjel ez is lehull. Hallottam a szél zúgását. Ma biztos lehull, és ugyanakkor én is meghalok.

— Ó, drágám, gondolj rám, ha már magaddal nem törődsz. Mit csinálnék én nélküled?

De Johnsy nem felelt. Már a legdrágább hozzátartozók sem jelentettek számára semmit. Csak a halálra gondolt, semmi másra.

A következő nap is a végéhez közeledett, és a poros ablaküveg dacára jól láthatták, hogy még mindig ott csüng az ágon az utolsó borostyánlevél. Reggel, amint kivilágosodott, a két kislány a téglafalra nézett.

A borostyánlevél még mindig ott volt.

Johnsy az ágyban fekve sokáig nézte a levelet. Aztán behívta Sue-t, aki a konyhában csirkelevest főzött számára a gázfőzön.

— Sue! Én egy elkényeztetett rossz lány vagyok. Ez a levél — amely ilyen csodálatos módon az ágon marad — is azt bizonyítja, milyen haszontalan voltam. Nem helyes a halált kívánni. Kérlek Sue, hozhatnál egy kis tejet nekem? Tudod mit, először inkább hozd ide a szemüvegemet, aztán támaszd meg két párnával a hátamat, hogy felülhessek, és majd innen nézem, ahogy a levest főzöd.

Egy órával később így szólt:

— Sue, egy szép napon remélem mégis megfesthetem a nápolyi öblöt.

Délután eljött az orvos, és mielőtt elment, megfogta Sue keskeny, reszkető kis kezét és azt mondta: — Most már nagyobb az esélye az életben maradáshoz különösen ha jól ápolja. Most pedig el kell mennem, a földszinten van egy páciensem, Bergmannak hívják. Ha jól tudom ö is festőművész. Szintén tüdőgyulladása van. Öreg, gyenge ember, nincs remény a felgyógyulásához. Ma bemegy a kórházba, hogy nagyobb kényelme legyen.

Másnap az orvos így szólt Sue-hoz: Johnsy túl van a veszélyen. Most már csak a gondos ápolásra és jó táplálkozásra van szüksége.

És még aznap délután Sue Johnsy ágyához lépett, aki párnákkal körülvéve ült az ágyon, és egy magazin képeit nézegette.

— Valamit közölnöm kell veled drágáml — mondta Sue. Mr. Bergman ma reggel tüdőgyulladásban meghalt a kórházban. Csak két napig volt beteg. A házmester találta meg őt még az első nap szobájában, a fájdalomtól meggyötörve, tehetetlenül. Cipője és ruhája teljesen átázott és jéghideg volt. A házmester el sem tudta képzelni, hol lehetett ilyen szörnyű éjszakán. Később azután a hátsó udvarban egy még égő lámpást és egy létrát talált, néhány ecsetet és egy palettát zöld és sárga festékkel bekenve.

— Nézz csak ki drágám az ablakon az utolsó borostyánlevélre! Nem tűnt fel neked, hogy bármilyen erős szél dühöngött, a levél meg sem mozdult? Ó kedvesem! Ez Berman mestemnüve — ő festette ide azon az éjszakán, amikor az utolsó levél lehullt.

Pertl Etelka fordítása

14