A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-03 / 40. szám
A LEÁNYKA Kacagott. A fürge gyíkok szeme zölden felizzott. A kagylók varázsjeleket róttak a tó fövenyébe. S a hangyák ez egyszer óriásinak látták árnyékukat. — Arra repültek el a fecskék! — mutatta az irányt a kisleány, és már el is indult. Léptei alatt nem hajoltak meg a füvek, a virágok csengő üveghangokon csillingeltek. Ök már tudták, hogy holnap majd hiányáról dadog az ősz... A máskor csúfolódó, vásott kölykök most némán összenéztek és valami egészen új, idegen rajz vibrált a szemükben; szótlanul követték a leányt: ... az árnyból a fénybe, a fényből az árnyba. Szótlanul követték a leányt, akinek szép, barna combja kivillant rövid szoknyácskája alól. Amerre elment, a pókok arany és ezüst szálakat szőttek bele a hajába. Fejüket törték a fák, hogyan örökíthetnék meg a mosolyát? A tüskés galagonya- és kökénybokrok kéken és pirosán tértek ki útjából. Az ösvények lába alá feszültek, az árkokon pallóvá szilárdult a lassan mozduló árnyék. És az idő megjuhászkodva, asztmásán lihegve loholt a nyomában. Hársillatú, mézillatú volt a lány haja. A szája szép és meztelen, mint az igazság, melyet kimondott. A fiúk elfáradtak és szomorúan visszafordultak, de már nem ugyanoda értek vissza, ahonnét elindultak. A szülök megkérdezték őket: — Hol van a leány? Milyen a jó láb ? Lábunk boltozatát a lábszár hajlítóinai tartják kifeszítve, apró csontjait kis izmok és erős szalagok fogják össze — egyedül a lábujjakban 28 csont van. Embertani fejlődésünk során testünk többi részéhez hasonlóan a láb is megannyi változáson esett át: a gerincoszlop mellett lábunk sínylette meg a legjobban, hogy az ember felegyenesedett, két lábra állt. Ez a folyamat még ma sem fejeződött be teljesen, és a láb kálváriáját csak nehezítik a divatos, állandóan változó lábbelik is, amelyek tovább torzítják formáját. Mondják is az orvosok, hogy a mai embernek legfeljebb csecsemőkorában teljesen ép a lába. A cipőbe szorított láb amúgy is jórészt elvesztette eredeti rendeltetését. A valaha kúszásra is alkalmas végtag fokozatosan „álló lábbá" alakult át, mivel az ember ma már igen ritkán és akkor sem szükségből mászik fára, ahogy öregujját sem használja fogásra, mint az ősember. Bár, ha szükség van rá, a láb ma is pótolhatja a kezet. Aki nem tudja használni a kezét — mint sok példa bizonyítja —, megtanul lábbal írni, dolgozni, még festeni is. A láb különben is sokat dolgozik. Lemérték, hogy egy „csak" házimunkát végző háziasszony is átlag tizenkét kilométert gyalogol naponta. Ezért is tartják hibának az orvosok, hogy a lábápolásra nem fordítunk legalább annyi gondot, mint a kézápolásra, s a cipövásárlást sem végezzük eléggé meggondoltan. Inkább vegyünk egy számmal nagyobb cipőt, mint egy számmal kisebbet! Ez a cipővásárlás alaptörvénye. Sose bízzunk abban, hogy Csak így, mert senki nem tudta a nevét. Nem is sejtették, hogy a méhek virágporral festették az ég kék selymére. — Elment arra, amerre a fecskék! — mondta végül egy vézna, sápadt kisfiú és hunyorogva belebámult a lenyugvó napba. — Hiszen az a leány vak! Hogyan ismerhetné a fecskék útját? — hitetlenkedtek a felnőttek. — Éppen azért látta, merre repültek el a fecskék! Hát ti nem láttátok, hogy a szemében a nap ragyog, hogy a szemében a hold ragyog? Hát ti nem tudjátok, hogy hajában adnak egymásnak találkát az ős testvérkéi: az álmodó virágok és a tündökölve virrasztó csillagok? Hát ti felnőttek nem tudtok, nem láttok semmit, amit a gyerekek tudnak, a gyerekek látnak?! És most már senki sem kérdezett semmit. Csak olyan furcsállón, ijedten bámultak a sápadt, vézna kisfiúra, aki most már tágra nyitott szemmel nézte a lenyugvó napot, mint a világtalan leány tette. Arany esőként zuhogott az est illata ... Még egyszer fellángolt az őszi ég. Aztán kihunyt a fény ... Csak a sápadt, vézna kisfiú látta a leányt, aki közben már elért a Nagy Víz partjára, s amikor a lába alá feszült engedelmesen az éj ezüst hídja, elindult a fecskék nyomában — a végtelenbe. Fölötte a világmindenség örökké tartó szerelmének himnuszát zengte a magasság és a mélység ... Szép barna combján simogatta meg egymást a fény és az árnyék, hajában felizzottak a jövendömondó csillagok. N. LÁSZLÓ ENDRE majd kitágul a cipő, vagyis ne tekintsük sámfának a lábunkat! És még egy jó tanács: lehetőleg a késő délutáni órákban vásároljunk cipőt: délutánra a láb többnyire kissé már megduzzad, így kisebb a veszély, hogy szűk cipőt veszünk. Kik találták fel az élesztőt? A régi egyiptomiak használtak először élesztőt a dagasztott tészta kelesztéséhez. Az ö élesztőjük azonban még mustból készült. Módszerüket eltanulták a görögök, akik sűrűn imádkoztak Díonüszoszhoz minden kenyérsütésnél. Mivel ő volt a bor, a vigasság és a szüret istene, a mustból készült élesztőtől púposodó kenyér felett is védnökséget kellett vállalnia. A görögöktől idővel ellesték az élesztős kenyér készítésének titkárt a rómaiak. Európa északi részében azonban még a XVI. században is kovásztalan lepényt, amolyan hamuban sült pogácsát sütöttek kenyér helyett, mert az itteni népek nem ismerték a tészta kelesztésének tudományát. Minthogy a keletien lepény gyorsan száradt, és már frissen is kemény volt, olajos magvakkal próbálták tésztáját porhanyósabbá tenni. A különféle élesztők használata Európában csupán a XVIII. században, tehát alig kétszáz éve terjedt el széles körben. EMBERI CSONKA CSALÁDOK Az erkölcsi normák, az életvitel módosulásával az utóbbi ötven évben sokat változott a házasság intézményének megítélése: egyre több az elvárás — és az elválás is. Fontossá vált a belső harmónia, fontosabbá a minden látszat fenntartásánál, sokszor még az anyagi biztonságnál is. Ha a „szerződő felek" ezt már nem találják meg, igyekeznek korábbi szabadságukat valamilyen formában visszaszerezni. Akár válás, akár különélés útján. Az utóbbi 40—50 évben ezért jelentősen nőtt az egyszülős családok száma. E gond világméretű. Ez derül ki a WHO, tehát az Egészségügyi Világszervezet erre vonatkozó adataiból. Az erre vonatkozó statisztikai adatok tanúsága szerint a gyermekeikkel egyedül élő anyák 37 százaléka elvált, 35 százaléka özvegy, 23 százaléka házastársától külön él, 5 százaléka pedig hajadon. Korösszetételük szerint csaknem felük 30—46 éves, de igen jelentős köztük — közel 25 százalék — a 30 éven aluliak aránya is. Mindemellett jelentősen emelkedett az elmúlt időben a gyermeküket egyedül nevelő apák száma. Ma a csonka családok húsz százalékában az apa, nyolcvan százalékában az anya maradi egyedül a gyermekekkel. Szociológiai kutatások eredményei tanúsítják, hogy az egyedül maradt anyák többnyire a gyermekekben látják az újraházasodás legfőbb akadályát. Általános panasz ezzel kapcsolatban, hogy a „félszülős" gyerekek számára már a válás okozta új helyzet is nehezen volt elfogadható; az új partner, az új apa pedig még kevésbé az. Főként akkor, ha a régivel megmaradt a kiegyensúlyozott kapcsolat, s az anya nem fordított elég gondot arra, hogy a gyerek választ kapjon egy sor „miért"-re, ami a házasság kulturált, megegyezéses felbontásakor számára közel sem egyértelmű. Ez azért is jelenthet mulasztást, mert az anyák zöme az újabb párkeresés során általában nemcsak élettársat kíván kapni, hanem egyben apát adni a gyermek(ei)nek. Hogy ez mennyiben sikerül, az a korábbi családi légkörtől is függ. Van, ahol együtt sóhajtanak fel, ha megszabadulnak az iszákos, verekedős, a környezetet rettegésben tartó apától, s az új helyzetben olyan egyensúly jöhet létre, amely alkalmas a gyerekek által is kívánt teljes család kialakításához. Persze, mindez nem azt jelenti, hogy a tettlegesség nélküli, éveken át egyetértő házasságok felbontásának, illetve az újrakezdésnek mindig súlyos traumával kell járniuk. Csupán arról van szó, hogy a változás sokkal több figyelmet, megértést és árnyaltabb módszereket igényel. Felkészülést a problémákra és a helyzet megoldásának szándékát. Gyakori eset, hogy a már serdülő fiú számára az apa marad — talán a korábbinál is erősebb — példakép, akit gyakran meglátogat, akitől tanácsot fogad el. Ha ezt az anya új partnere valamiféle presztízsveszteségnek érzi és megpróbálja ráerőltetni magát a gyerekre, az új kapcsolat nem lesz sem felhőtlen, sem tartós és új feszültséggócok keletkeznek a családban. Ilyen és ehhez hasonló helyzetek épp úgy előfordulhatnak az anyával, mint az apával. Ezért a legfontosabb az új házasságra vállalkozó szülő türelme és „diplomáciai" érzéke. A gyermeknevelési szakirodalom esettanulmányaiban sűrűn elemzik az új kapcsolatok hatását a különböző életkorú gyerekekre. Tipikus példaként említik a féltékenységből eredő, korábban nem tapasztalt magatartásmódokat. Az a gyerek, aki a szülök válását SORSOK követően szinte kisajátíthatta magának a mamát vagy a papát, a „harmadik" felbukkanása után úgy érzi: megfosztják jogaitól, ráadásul egy idegen miatt, akinek semmi köze sincs hozzájuk. S megindul egy látszólag minden előzmény nélküli, sajátos, de nagyon kemény harc ... Például egy tízéves kisfiú édesanyja kétségbeesetten fordult a pszichológushoz, mert amióta élettársa van, a gyerek féltékenységi rohamokban tör ki. Amióta barátja odaköltözött hozzájuk, a fiú lesi minden mozdulatukat, elaludni újra csak a mamával tud. A helyzet azonban oly mértékben elmérgesedett, hogy egyre inkább nyilvánvaló: sosem válik belőlük új család. A férfi egyszer már indulatosan ki is jelentette, hogy minden másként alakulhatna, ha kapcsolatukat nem zilálná szét a gyerek! Ebből is kitűnik, hogy a gyerekek általában nem sokat tesznek azért, hogy megkönnyítsék az új jövevény, a leendő új családtag beilleszkedését; hogy mielőbb megszerettessék magukat. A fiúk a féltékenységben, a lányok bizonyos fokú kegyetlenségben „jeleskednek". Serdülő korban ők is ugyanazokat a morális fegyvereket alkalmazzák szüleikkel szemben, mint amelyekkel a szülők hadakoznak lányuk nem kívánt partnerkapcsolatai ellen. Gúnyos megjegyzéseket tesznek az esetleges korkülönbségre, az új partner kedvességét, barátkozási szándékát félvállról elutasítják. Végső érvükkel a szülőt bántják meg, mondván, az adott életkorban már nem létszükséglet a házasság!... Ezekre az „érvekre" az anyák általában „ráharapnak" hiszen egy rosszul sikerült házasság után egyébként is telve vannak kétellyel meg aggodalommal. Helyzetük azonban ezzel egyáltalán nem oldódik meg. Újra egyedül maradnak problémáikkal, a kamasz nevelésének gondjával és az egyre fenyegetőbb magánnyal. A házasságok felbontása utáni helyzetről azt tartják, teljesen függetlenné csak az egyik fél válhat. A másik — többnyire az anya — mozgástere beszűkül. Kevesebb ideje marad a korábbi baráti körre, amelyik néha már nem is hiányolja elvesztését. Az egykor hőn áhított szabadság tehát tele van buktatókkal, újabb és újabb gondokat vet fel. Ez a szerep sok asszony számára olyan nehéz, hogy pszichológiai tanácsadókban és baráti beszélgetések keretében néha az is elhangzik: talán jobban meg kellett volna gondolnom a válást; talán más megoldást is , találhattunk volna, ha másért nem, a gyerek érdekében ... A gyermek érdekeinek és érzéseinek figyelembe vétele minden szülő természetes kötelessége; ugyanakkor azt is fel kell tudni mérni, hogy a már szétesett családban élő kiskorúaknak valójában mi a legmegfelelőbb. Mert például ha a pillanatnyi ellentmondás, vagy egyéb ellenérzés miatt a szülő az örök magányt választja, legalább olyan kárt okoz(hat) gyermekének, mintha körültekintő előkészítés nélkül ráerőszakolná az új nevelőszülőt. Figyelmeztető tapasztalat, hogy az új partnerről való lemondás lassan megkeserítheti mind a saját, mind az anya vagy az apa környezetében maradtak életét. Ebben is, mint az élet annyi egyéb területén, a helyes arányérzék a legjobb tanácsadó. És talán az is javít valamit a dolgon, ha az új apa- vagy anyajelölt eleve nem akar mindenáron „szülő" lenni. Kivált akkor nem, ha a helyettesítendő édes szülő is él s törődni kíván korábbi házasságából származó gyermekével. Ilyen helyzetben az a legjobb, ha a gyermek az apa barátnőjét, vagy anyja barátját — saját barátjaként fogadja el. (mik-) 19
