A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-03 / 40. szám
PETER ŠTILICHA Ján Stachonak Eurüdiké, keltsd új életre Orpheuszodat nem fejezte még be az énekét, tört ujjakkal matat a húrok közt a sötétben. Eurüdiké, keltsd új életre Orpheuszodat, késő éjjelekig várakozók az ő szomorú dalaira. Reggelenként idegen Napba verem a fejemet. TÓTH LÁSZLÓ FORDÍTÁSA FOTÓ: D. MIHALKOVÁ VALLOMÁSOK AZ EMBERRŐL Tizenkét levél, egy dedikált könyv és néhány beszélgetés őrzi számomra a most nyolcvanéves Balogh Edgárt, a Sarló legendás vezetőjét, aki ma is töretlen munkakedvvel alakítja a romániai magyar irodalmat, s ha kell, tettel és szóval is segíti a tengernyi akadály között elbátortalanodó fiatal nemzedéket. Nagyon sokan vallatták ezt a csupaszív embert újságok hasábjain, interjúk és esti beszélgetések formájában. Egyszer sem panaszkodott, sohasem sajnáltatta magát, s ha néha-néha megjegyzett valamit, akkor is inkább intelemnek szánta, semmint panasznak. Találkozásunk furcsa kuriózum volt. Kós Károllyal,,» romániai magyarság méltatlanul elfeledett jelesével", ahogy akkor írtam, szerettem volna behatóbban foglalkozni. Később azonban, éppen Balogh Edgár levele nyomán kiderült, hogy már temérdek munka foglalkozott mind építészeti, mind pedig irodalmi tevékenységével. S ez a levél formájában történt visszajelzés két nappal Kolozsvárra utazásom előtt hidegzuhanyként ért. Mégsem adtam fel a reményt, mégha teljes bizonytalanságban is utaztam Kolozsvárra. Balogh Edgár csak délre érkezett meg a szerkesztőségbe, a Korunkba. A lapnál rendkívüli népszerűségnek örvendett. Jólesett látni, miként magyarázgat a fiatalabbaknak, akik még nincsenek tisztában a szerkesztés fortélyaival, vagy éppen most ismerkednek az ottani légkörrel. Mindenkihez volt egy-egy kedves szava. Meglepődött, mikor elmondtam jövetelem célját. Együtt ebédeltünk a Piata Libertátii utcában — most másutt van a Korunk szerkesztősége —, s ebéd közben is fürkészett. Azt tudtam, hogy föszerkesztöhelyettes, meg hogy a Babe? -Bolyai Egyetemen publicisztikát ad elő, de a többit maga mondta: egy munkaközösség élén áll, amelynek feladata: Erdély lexikonénak elkészítése. Innen van az, hogy éjfélekig virraszt gondolatai felett, s aztán délfelé benéz a barátokhoz, instrukciókat oszt, megnyugtat, aztán fut tovább, mert még rengeteg a tennivalója. Ajánlotta, válasszak magamnak más témát. Mondtam, stílusos leszek, s a Sarlóról kérdezősködtem. Elszomorodott kissé, amikor elmondtam, hogy semmivel sem tudok többet, mint bárki más, aki fél szemeszteren keresztül foglalkozik a csehszlovákiai magyar irodalommal. Megígértem, szívós munkával pótolni fogom a hiányosságokat. Másnap aztán mellém adott egy szerkesztőt, aki megmutatta Kolozsvár nevezetességeit a Szent Mihály tértől a Fellegvárig. (Mert a kolozsváriak rendkívül büszkék történelmi hagyományaikra.) Aztán megint hosszúhosszú beszélgetések. Mikor a következő alkalommal kerestem, éppen Vargyason nyaralt. Legalább az üdvözletemet szerettem volna átadni. Feri fiával, az építészmérnökkel, igen hamar megbarátkoztam. Mindenhová elvitt, s csak csodálni tudtam, amilyen lelkesedéssel beszélt Kolozsvár kultúrájáról. Mindezidáig nem mertem magamnak megvallani, hogy Feriéknél nagyon megtetszett az agyagból készült Balogh Edgárszobrocska. Még a színe is beleivódott az emlékezetembe; égett vörösagyag színe volt. Bármit adtam volna érte, de hát ilyen kéréssel mégsem szabad előhozakodni. A harmadszori találkozáskor kis noteszéből sorra írta ki a címeket, kikkel érdemes kapcsolatot teremteni, mert azok hamarabb elérhetők, nem úgy mint ö, aki túl van két határon. Ma már tudom, talán a legközelebb volt valamennyiük közül, mert annyi biztatást, csüggedés elleni gyógyírt, jó tanácsot senkitől sem kaptam, mint tőle. Balogh Edgár — tanár úrnak szólítom ma is — sohasem volt fáradt, ha ösztönözni kellett. Leveleiben nagyon sokat hivatkozik a Hét próbára, mint a legreprezentánsabb Balogh Edgár-i műre. Sok-sok kérdés és gondolat megválaszolatlan maradt a találkozások során. Ezekre írásban és mindig válaszolt, szinte kötelességének tartotta. Mindenről tájékoztatott, de sohasem felejtette el, hogy valamiféle személyes élményét elmondja, vagy faggatódzék céljaimról, eredményeimről. Temérdek olyan adatot közölt például a két háború közötti csehszlovákiai magyar értelmiségről, amit egyébként sehol sem találtam volna meg. Megkülönböztetett szeretettel beszélt a Davistákról, akik között nem egy barátja akadt. Asztalomon itt van az Intelmek, amelynek első része méltán lehetne emlékiratának mottója is: „Öregedéskor begyűjt az ember, s utódaihoz fordul. Szép lassan emlékirataimon dolgozgatok, de túl sok múltamban a még ki nem bontható politikum. Akkor talán már inkább fiaimhoz, tanítványaimhoz szólnék, s a munkában soros társaimhoz. Ez meg nem olyan könnyű feladat. A memoár mégiscsak az enyém, kinek tetszik, kinek nem, de ha tapasztalatot akarok átadni és tanácsokat osztani, bizony számolnom kell a fiatalokkal, akik visszatekintenek reám s válaszolnak." KÖBÖLKÚTI JÓZSEF JÁN PONIČAN Ölelés Az ölelésben csillagokat sejtek. Csak játszom velük álmomban és ébren, csillagokat tépek és elfelejtek. E révületből föl nem ocsúdok, s ha álmom megapad, reménykedő szemekből bűvölök csillagokat. És ha megtelek füzükkel, a ki bimbózó tűzzel, örvénylő testedbe merülök, ne űzz el. Mit keresek ? A karodat? A folytatást? Szeress sokat! Fölöttünk forr, zuhog az élet izzik a perc, szívet gyújt s eléget. DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSA 15
