A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-03 / 40. szám
MIROSLAV KAPEK MICSODA GÓL! 17. — Jancsi, ugorj el uzsonnázni, ők úgy sem találnak a kapuba — kiáltották a helyi szurkolók Rados nevű kapusuknak. Az ugyan uzsonnázni nem ment. de már nem őrködött, és karba tett kézzel álldogált a kapu közepén. Ezt a provokációt nem bírták idegekkel az Admira játékosai. Annyira megzavarodtak, hogy csak idő kérdése volt, mikor kezdenek támadást a saját kapujuk ellen. Ebben a pillanatban azonban ismét változott a helyzet. Olyasmi történt, ami a Slavoj híveit teljesen letörte. Galamb hátvéd, aki már előzőleg is méregbe hozta a szurkolókat a sikertelenül végrehajtott büntetőrúgással, a sarkával hazaadta a labdát, de olyan erővel rúgta meg, hogy ez a tehetetlen Rados Jancsi hálójában kötött ki. Jancsi számára ez szörnyű sokk volt. Amint magához tért. Galamb után vetette magát, de az gyorsabb volt, nem tudta őt utolérni. A kapus térdre hullott, összekulcsolt kezét az égre emelte. Kétségbeesését a Slavoj — szurkolók borzalmas felháborodása kísérte. — Az ég szerelmére, csak ne nyomuljanak be a pályára, mert akkor Galambból csak zsírpacni marad! — rémüldözött Gesztenyés apó, aki maga is begerjedt. — Mit őrjöngenek az emberek, hiszen az előrejutáshoz a döntetlen is elég nekünk. Elég lett volna, a mérkőzés azonban még nem ért véget. Az Admira játékosai a hihetetlen góltól ismét szárnyakat kaptak. Úgy rohantak a labda után, hogy majd a tüdejüket köpték ki, még szorosabbra fogták a játékot, a kapust kivéve valamennyien az ellenfél térfele elé húzódtak, és amint közeledett a mérkőzés vége, szinte észveszejtve rúgták a labdát, összeütköztek az ellenfél játékosaival és egymással is. mig végre,a találkozó utolsó percében valósággal benyomták a labdát a gólvonal mögé a Slavoj védőivel és a másodszor is sokkot kapott Radossal együtt. A bíró a gólt elismerte, és ezzel leírhatatlan forrongásba hozta a nézőket. — Őrnagy elvtárs, mozgósítania kellene a tűzoltókat én vállalnám az irányításukat — ajánlkozott Gesztenyés apó. — Hideg zuhany nélkül ezek az örültek nem oszolnak szét. A bíró részére pedig rendeljen páncélautót, a biztonság kedvéért mindjárt kettőt. Az őrnagy ezeket a tanácsokat rendkívül lovagiasnak tartotta, hiszen az öreg a vesztesek táborába tartozott, és a Slavoj dicsőségéért bármikor a tűzbe ugrott volna. Vállon veregette és elismerően értékelte bölcs szurkolói megnyilatkozását. — Hiszen valaha én is ilyen őrült voltam — hárította el az öreg a szerinte meg nem érdemelt dicséretet. — Idős korára mindenki megokosodik — Jegyezte meg az őrnagy. — Ugyan! Az öregségnek ehhez semmi köze. A bennem felgyülemlett minden dühnek ugyanis egyetlen célpontja van — és az Mikla. Bármit teszek, nem tudom szétválasztani, vagyis megosztani, mármint ezt a dühöt. A mérkőzés után az őrnagy gyorsan elbúcsúzott Gesztenyés apótól. A stadionból tolakodás nélkül, gyorsan kikerült, ugyanis a feldúlt nézők a helyükön maradtak, ököllel fenyegették, a legdurvább szidalmakkal árasztották el a bírót és azt ígérték, hogy a kijáratnál megvárják öt. Az őrnagy a hivatalába visszaérkezve felelevenítette magában az egész mérkőzést. A testében furcsa remegést érzett. Ugyan, a sakkot távolról sem lehet összehasonlítani ezzel a sporttal. Nem mintha egy sakkjátszma nem okozna izgalmat, ellenkezőleg, néha pattanásig feszíti az idegeket, de az más, nagyon is más. Mintha a Papin-féle fazekat egy tűzhányóhoz hasonlítanák. Ez a hasonlat megtetszett az őrnagynak. Néhányszor el is ismételte: Papin-fazék — Popocatepetl, Papin-fazék — Popocatepetl! Azután eszébe jutott, hogy vajon miért nem került még elő a munkatársa és hű barátja. Már régen itt kellene lennie! Vajon hogyan hatott rá a futballmérkőzés légköre? Milyen élményei voltak? Mi maradt meg benne a sok átkozódásból? Minderre megadta a feleletet az ajtóban végre megjelenő Kurta századosra vetett egyetlen pillantás. — Mi van veled? Csak nem verekedtél? — Nem. — A százados óvatosan végigtapogatta feldagadt arcát. — Mindössze két pofon esett, és mind a kettőt én kaptam. Fürge őrnagy elkomorodott. A törvény őrét ért támadást; még ha csak egy pofonról volt is szó, a legnagyobb bűnténynek tartotta. — És hogyan kaphattál te pofonokat? — Jobbról és balról, de én magam voltam az oka. Kurta százados erre elkezdte mesélni, hogy teljesen észrevétlen akart maradni. Hogy elkerülje a mellette ülök esetleges kérdéseit, hogy kicsoda-micsoda, csak akkor foglalta el a helyét, amikor már elkezdődött a játék. Ha sejtette volna, mekkorát téved! Ugyanis egy darázsfészekbe ült, az Admira Záruby verekedős hívei közé. Még mielőtt erre rájött volna, a Slavoj az első támadásból gólt lőtt. Konspirativ okokból így akart megmutatkozni a környezete előtt, mint lelkes szurkoló, ezért teli torokból felkiáltott: „Gól! És még tíz effélét! Hajrá a Záruby ellen! — No, és nemcsak gól esett, de pofon is — tette hozzá elkeseredetten. — Egyszerűen megfeledkeztem a tanácsodról, hogy mindenütt, minden helyzetben először is meg kell vizsgálni a környezetet. — Kérlek szépen, szeretném látni azt a fickót, aki rád kezet emelt — csodálkozott az őrnagy. A magas növésű Kurta ugyanis már az alakjával meglehetős tiszteletet keltett az emberekben. — El sem hiszed, de kimondottan vézna figura volt. csakhogy a keze kemény, akár a vas. Bányásznak tippelem. Gondold meg. én ültem. így aztán nyugodtan felért hozzám. A százados ezek után megindokolta, miért nem szánta el magát a pofon visszaadására. A pofozkodókhoz hasonló vademberek vették körül, tehát olyan verekedés kezdődött volna, amelyben úgysem győzhetett. Azonfelül kiderült volna a kiléte, és ellentétben állt a rábízott feladattal. Tűrte hát a dolgot, és megpróbált jó szóval hatni a durva emberekre, ám ezzel további pofont érdemelt ki, még erősebbet. Ekkor minden akaraterejére szükség volt, hogy az agyába toluló vér ellenére ne engedelmeskedjen az egész életében vallott elvnek: „Szemet szemért, fogat fogért!" — És a két pofonon kívül más nem történt? — Várj, haladjunk csak szépen sorjában, mindent elrendeztem a fejemben — figyelmeztette a százados a parancsnokát, és folytatta élményei leírását. Amikor legyűrte magában a haragot és a vágyat, hogy megmutassa ezeknek a szörnyszülötteknek, hogy lakik az isten, úgy vélte, hogy nem tanácsos ilyen társaságban maradni és a pofozóbaba szerepét játszani. Ám a távozásakor nem engedett el legalább egy kis bosszút. Vassarkú cipőjével teljes erejéből rátaposott a neveletlen, erőszakos fráter lábára. Ezt feltűnés nélkül tette, senki sem vette észre a szenvedő félen kívül, aki társai legnagyob csodálkozására jajgatni kezdett, mint akit hasba szúrtak, és egyfolytában ismételgette: „Kettévágta, kettévágta!" A lelátó másik oldalán talált egy üres helyet. Előbbi kínjait szinte hihetetlen szerencse váltotta fel. Ugyanis két fiatalember szomszédságába került, akik közül az egyik egy törpe orrú, szőke fiú, nagyon érdekes volt. Kissé becsipett, nem vigyázott a nyelvére. Kezdettől fogva azt állította — bár a Slavoj akkor már egy nullára vezetett, és senki sem vonta kétségbe a győzelmét —, hogy végül is kikap az Admirától. Még fogadott is a barátjával huszonöt üveg sörbe, az első félidő után pedig még megnövelte a fogadás tétjét egy üveg körtepálinkával. — Jól hallottad? — ellenőrizte Kurta százados a parancsnokát. — Körtepálinkával. Újra ez a körtepálinka. — Engem inkább az érdekelne, ki az a fiatalember? — mordult fel a parancsnok. — Akkor hát megmondom, de kapaszkodj meg jól az asztalban ... Galamb öccse! — Azé ...? — Azé! Fürge őrnagy járkálni kezdett a hivatali helyiségben. De teljesen másként, mint szokása volt, vagyis óvatosan, mintha nem tudná, nem lép-e hirtelen a semmibe. Ezúttal gyorsan lépkedett, és két-három lépés után mindig ugrott egyet. Azután egy pillanatra megállt, és szétterpesztett ujjaival a koponyája tetejét dörgölte. — A gombolyagunk összegabalyodik, ahelyett hogy legombolyodna. — Rövid hallgatás után kijelentette: — Különös! — és újra elindult. Két-három lépés után újabb ugrás következett, aztán újra megmerevedett. — Érdekes, rendkívül érdekes! Valóban. És más semmit nem állapítottál meg? Beosztottja váratott a válaszra. Csak amikor már kíváncsian rátapadt az őrnagy élénk szeme, nyitotta ki a száját. — Kissé mellőztem az utasításaidat, és a mérkőzés végeztével nem jöttem azonnal Sitánad. Egy hatodik érzék azt súgta, hogy kis ideig ácsorogjak a fő lelátó előtt. Szót fogadtam, mert úgy tűnt, hogy ez a hatodik érzék a te hangodon beszél. Arra voltam ugyanis kíváncsi milyen arcot vág Bohó. Az őrnagyot a szavak után majd megölte a kíváncsiság. — És milyet vágott ? — kérdezte feldúltan. — Semmilyet. Képzeld el, ö egyáltalán nem volt ott a mérkőzésen! A megdöbbent parancsnok ismét nekifogott az ugrásokkal tarkított vándorlásnak. — Hát ezt nem tételeztem volna fel. Hihetetlen, valóban hihetetlen! — De ez még nem minden! — fokozta az őrnagy megdöbbenését a százados kijelentése. — Felfedeztem Halinát és Meherét. Egyáltalán nem veszekedtek. Érted? Nem kötekedtek! Olyan nyugodtak voltak, mint akik számítottak a vereségre. Amikor hátulról melléjük lopakodtam, sikerült meghallanom Mehere bánatos szavait: „Tehát minden terv szerint megy. Csak aztán sikerüljön. Félek, nagyon félek, hogy nem sikerül!" VÉGE L. Gály Olga fordítása Gály Kati illusztrációja 14
