A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-26 / 39. szám
MIROSLAV KA PÉK MICSODA GÓL! A lelátón olyan lelkesedés tört ki, " amilyet Fürge őrnagy még nem élt meg. Az emberek mintha megőrültek volna, rikoltoztak, ugráltak, ölelkeztek és egymás arcába üvöltötték: „Gól! Gól!! Gól!!!” — Mit szól hozzá, őrnagy elvtárs? — kiáltotta az elragadtatott Gesztenyés. A látottaktól megdöbbent, de nyugodt őrnagy elismerően bólintott. — Jó. Egy mattal végződő sakkjátszma utolsó lépéseire emlékeztet, úgy nevezik „tengerész kadét”. A világos futár a cé négyről célba veszi az ef héten álló gyalogot és sakkot jelent be. A király az é nyolcról átmegy az é hétre és a világos huszár a cé háromról a dé ötre lépve mattot ad. Gesztenyés apó az állát kezdte húzogatni, mintha meg akarná nyújtani. — Csakhogy jelen esetben fordított a helyzet. Csíz Ferdo nem ló, hanem futár, Bandi meg nem futár, hanem ló. Úgy fut, hogy bármelyik telivér ló kifullad mellette, de a kapu előtt mindent elront, lyukat lő a levegőbe. A vendégcsapatot a mesteri gól letörte. Miután a középpályán ismét játékba hozták a labdát, nem tudták azt huzamosabb ideig megtartani. Bizonyára az a skandálva ismételt jelszó is negatívan hatott rájuk, hogy: Záruby Admira fejre állva megy haza! — amely percekig mennydörögve viharzott a stadionban. — Ezt nevezik futball hangversenynek! — örvendezett a boldog Gesztenyés. — Csak bírják szusszal! Valóban tetszetős látvány volt. A Slavoj játékosai uralták a mezőnyt, úgy játszottak az ellenféllel, mint macska az egérrel. A legerősebb lövéseket is bravúrosan fogták, ki nem fogytak az ötletekből, csodálatosak voltak pontos leadásaik, szellemes kombinációk, gyorsan és céltudatosan mozogtak a zöld gyepen a labdával és a labda nélkül is, győztesen kerültek ki a fejelő párbajokból, kapásból is pontosan és erőteljesen lőttek, egyszóval öröm volt nézni a játékukat. Ennek ellenére sem tudták még egyszer bevenni az ellenfél kapuját. Megakadályozta ezt Barabás Feró kapus varázsereje, aki úgy védett, mint még soha azelőtt. A Slavoj játékosai és szurkolói egyre inkább tízkarú szörnyet láttak benne. Minden lövést, az alacsonyát, félmagasat, a felső kapufához és a felső sarokba rúgottakat is, könnyedén kivédte. Barabás bevehetetlensége lassan, de biztosan megingatta a hazai küzdők magabiztosságát. Az összjátékuk meglazult, egyre gyakrabban mutatkoztak hibák, idegesek lettek, ami pontatlanságot és durvaságokat szült, az eleinte tökéletesen összehangolt játékstílus megbomlott. Aztán elérkezett az első félidő negyvennegyedik perce. Csíz Ferdo, aki bizonyára dühös volt a játékban beállt törés miatt, a saját térfelén megszerzett labdával viharként rohant az ellenfél kapuja felé. Egyik ellenfelét a másik után kerülte meg fantasztikus szlalommal. A végén már csak egy akadály állt az útjában — maga Barabás Fero. A kapus késpengeként vetődött ki a kapuból. A gömbölyű labda két nagymestere vadul rohant egymás felé. Úgy tűnt, hogy bekövetkezik a legrosszabb: teljes sebességgel összeütköznek és törött tagokkal zuhannak a földre. Ám Csíz Ferdo bebizonyította nagyszerű képességeit. A labdát jobbra pöccintette, míg ő maga balról futott el a kapus mellett. Egyenesen könyvből tanítható csel volt ez, már semmi sem akadályozta, hogy a labdát az üres kapuba küldje. A rászedett Barabás azonban kétségbeesett tettre határozta el magát. Egy hátraszaltóba ugrott. A labdát már nem fogta el, de a lövésre készülő játékost igen. Megragadta a nadrágjánál és azt letépte róla. Csíz Ferdo választhatott: vagy 2 :0-ra változtatja a találkozó eredményét, de ô maga félmeztelen marad, vagy mást tesz. Erre a másra határozta el magát. Az egyik kezét fügefalevélként használta, a másikkal ügyesen felhúzta a klottnadrágját. — Fütyülj már, te ütődött! — üvöltötte egy sovány fiatalember az őrnagy baloldalán. A bíró azonban képtelen volt fütyülni, bármennyire is akart, mert a történtek miatti ijedségtől, amihez hasonlót még soha — legalábbis az általa eddig irányított mérkőzéseken — meg nem élt, most csaknem lenyelte a fütyülőt. Amikor végre magához tért, úgy fütyült, mintha idő előtt lefújná a mérkőzést. Ebből kisebb nézeteltérés támadt, aminek csak az vetett véget, hogy mutatóujjával erélyesen a tizenegyes pont fölé bökött. Ezzel a döntéssel azonban a Slavoj szurkolói nem értettek egyet. „Ki vele! Ki vele!" — követelték a kapus kizárását. — Ezért a szabálytalanságért legalább három büntetőt kellene rúgnunk! — ordította az őrnagy fülébe a már teljesen berekedt Gesztenyés apó. — A krisztusát, hiszen ez a semmirekellő Barabás teljesen lehetetlenné tette Ferdót, különösen a nőrajongói előtt. A büntetőt a várkozás ellenére nem az érintett Csíz rúgta, pedig így lehetősége nyílt volna megbosszulni az öt ért sérelmet. Tagadón rázta a fejét, amikor játékostársai és a közönség erre kérte, és leszaladt az öltözőbe nadrágot váltani. Mialatt a lelátókon nem csillapodott a vihar és a nézők vérszomjas: „Üssétek őket!" Üssétek őket! kiáltásokkal különböző tárgyakat dobáltak a pályára, a Slavoj jobb hátvédje, egy magas, karcsú, jóképű fiú, akiből csak úgy sugárzott a túlzott önbizalom, nekifogott önállóan intézkedni. Megfogta a labdát és a tizenegyes pontra helyezte. — Galambot ne engedjétek lőni, várjátok meg Csízt! — Az öreg Gesztenyés nyilván rájött, hogy elcsukló hangját legfeljebb a szomszédai hallják, így megadón elnémult, majd megfogta a saját torkát, mintha eleve el akarna fojtani minden további hangos megnyilatkozást. — Apó, talán azt képzeli, hogy a bíró megvárja, amíg Ferdonak új klottnadrágot varrnak? — beszélt a lelkére az őrnagy. — Csak semmi aggodalom, jobb egy Galamb a pályán, mint egy Csíz az öltözőben. Beigazolódott, hogy Gesztenyés apó aggodalmai jogosak voltak. A büntetőrúgás elvégzésére jelt adó bírói sípszó után Galamb felfújta magát, messziről nekifutott a labdának, és jó két méterrel a felső kapufa fölé küldte. A fülsiketítő füttykoncert nem törte le a sikertelen játékost. Mint aki dolgát jól végezte, parádés sprinttel visszatért hátvédi helyére. Barabás kapus humorérzékéről tett tanúságot. A kirúgásnál nagyon szellemesen utánozta Galambot. Ugyanúgy a földre helyezte a labdát, néhányszor megforgatta, tíz magabiztos lépéssel eltávolodott tőle, látványosan nagyot lélegzett, majd nekifutott és a labdát magas ívben kirúgta. A közönség egy része elismerőn megtapsolta ezt a tréfát, a nagy többség azonban veszettül, bosszúvágyón túlordította a tapsot. Az első félidő ezzel véget ért. — Szerencsés kezdés, rossz befejezés! — értékelte az eseményeket a berekedt, mérges Gesztenyés. — így történt az én esetem is Miklával. Eleinte minden a legjobb volt, és ha ön idejében közbe nem lép, akkor vagy gyilkosság, vagy agyonverés lesz a vége. Az őrnagy annyira összeráncolta a homlokát, hogy az orra tövénél mély árok képződött. Simogatni kezdte az ujjával, mintha a mélységét próbálgatná. — Miért gyilkosság vagy agyonverés? — Azért, mert ha én csinálom ki Miklát, akkor az agyonveréssel végződik, méghozzá érthető, hogy ne mondjam, megérdemelt okból. De ha ő intéz el engem, akkor az közönséges gyilkosság lesz. Nyíltan kijelentem, ne becsülje le ezt a veszélyt, és vegye kézbe a dolgot! — A felháborodott Gesztenyés aprólékosan lefestette, hogy a közte és Mikla közötti viszony napról napra egyre — Lefekvés előtti kis sétára mentem. Minden nap így teszek, séta nélkül nem tudnék elaludni. De őrnagy elvtárs, talán csak nem gyanúsít Mikla helyett engem? — Semmi esetre sem! — nyugtatta meg az őrnagy. — Ne vegye rossz néven, apó, de mi, a közbiztonság emberei megszoktuk, hogy mindenre rákérdezünk, és bárminek, amivel találkozunk, talán még a falra mázolt feliratoknak is rejtett értelmet tulajdonítunk. Az öreg Gesztenyés erre nagyon egyszerűen megkérdezte, milyen rejtett értelme lehet a feliratnak, hogy „A bíró ökör", amely nyilván megjelenik a falakon a mai mérkőzés után. Ezt a kérdést az őrnagy mintha meg se hallotta volna. A szót Bohó feleségére terelte, de nem árulta el, hogy az asszonynak nyoma veszett. — A múltkori találkozásunkkor nagyon dicsérte őt. Mikor látta utoljára? — A múlt vasárnap, a futballmérkőzés előtt. Nagyon elkinzott volt. Váratlanul azt kérdezte, mit tennék, ha olyasmit kellene végrehajtanom, amiről előre tudom, hogy közben kitörném a nyakamat. „Egyszerűen nem tenném meg" — feleltem az igazsághoz híven. „De ha meg kellene tennie, ha ettől romlik és már a megveszekedett gyűlölködésig fajult. — Tudja, hogy rájöttem a fondorkodásaira és meg akar majd tőlem szabadulni, mint kényelmetlen tanútól. Képzelje el. vasárnap, pontban éjfélkor, rajtakaptam a telefonfülkénél. Tűzoltó egyenruha és sisak volt rajta. Ami a leginkább meglepett, nem éreztem rajta se sör, se rumszagot. Alig értem haza, egy fél óra múlva már vijjogtak a szirénák: Tűz van! és a tűzoltóautó már vágtatott is az autószervizhez. De ezúttal fügét kapott Mikla, nem jutalmat. Ugyanis minden porrá égett. Nem csoda — hiszen autószerviz! Az őrnagy átható tekintettel figyelte az öreget, ennek azonban a szeme se rebbent, bűntudat sem látszott rajta, ellenkezőleg, ráncos arca egy szent tisztaságát tükrözte. A kérdésre, hogy ő maga mit keresett éppen éjfélkor a telefonfülkénél, a zavar legkisebb jele nélkül felelte: függne a boldogságát' Elsírta magát, és én szívből megsajnáltam. Megpróbáltam a lelkére beszélni, hogy a boldogság és a nyaktörés nem illik egymáshoz, hogy jól gondolja meg és ne hagyja magát senkitől, bárki legyen is az, zsarolni. Kissé megnyugodott, és azt mondta, hogy van valami ötlete, de szüksége lenne egy jó és hallgatni tudó barát segítségére. Felajánlottam neki a szolgálataimat. Nagyon megörült. Abbahagyta a sírást, és halványan elmosolyodott. „Tudtam, nagyapó, hogy magában megbízhatok", mondta. „No, még meglátjuk!" mondta, kezet nyújtott, és elment. Ez minden. — Valóban minden? — firtatta az őrnagy. — Minden! — erősítette meg Gesztenyés. — Ha valamit eltitkolnék, biztosan észrevenné rajtam, nem tudok hazudni. Az öreg valóban nem tudott hazudni, ezért bűntudatos arckifejezéséből és főleg a szeméből az őrnagy könnyen kiolvasta, hogy 14
