A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-19 / 38. szám

MIROSLAV KAPEK MICSODA GÓL! Az őrnagy észre sem vette, hogy las­san ő maga is a varázslatos játék bűvkörébe kerül! Még álmodott is róla. Még­pedig rosszat, nagyon rosszat álmodott. A futballpálya sakktábla volt, szárnyas bás­tyákkal, a huszárok azt állították, hogy ők összekötők, a világos király középcsatárnak mondta magát, azt vitatta a sötét gyalogok­kal, hogy ne küldjék állandóan taccsba, és valamennyi sakkfigura között gőmbvillám­­ként repdesett a fekete-fehér labda. Kurta százados még rosszabb állapotban volt. Reggel a szeme alatt sötét karikákkal, fésületlenül, elkinzott arccal jött munkába. Panaszkodott, hogy az éjszakát átvirrasztot­ta. — Csak nem a futball miatt? — érdeklő­dött az őrnagy. — De bizony. Sohasem hittem volna, mennyire eltér a mai labdarúgás attól, amit mint srácok játszottunk a réten. Azokba a hülye szabályokba úgy beleizzadtam, hogy le kellett vetnem a pizsamámat. Alig, hogy ezt megtettem, a nyitott ablakon át berepült valami szörnyeteg, és pontosan a mellemen megcsípett. — Pontosan a melleden? És miféle ször­nyeteg volt az? — Nem tudom, nem láttam. A mellembe csípett és elrepült. Nézd csak, mennyire megdagadt! — A százados kigombolta az ingét. A bal melle annyira dagadt volt, hogy női kebelre hasonlított. — Mit csináljak vele? Fürge őrnagy hangosan felnevetett, amit ritkán tett, de mindig elborzadt az, aki hallot­ta. — Hogy mit csinálj? Először is ugorj el az áruházba, és vásárolj egy melltartót. Azután menj el az orvoshoz, hogy vagy adjon valamit a bal melledre, amitől leapad, vagy a jobb melledre, amitől hozzáidomul a balhoz. Ta­lán ez az utóbbi lenne legmegfelelőbb, lega­lább különlegesség lennél a testületünkben. Akkor hát siess! A mérkőzés után itt találko­zunk. A nyugati lelátóra válts jegyet, én a keletire megyek. Ne kelts feltűnést, minde­nen rajta tartsd a szemed, és fülelj! Járj szerencsével! A százados távozása után az őrnagy ismét beletemetkezett a labdarúgásról szóló köny­vekbe és füzetekbe. Pontosan tizenkét óra­kor elugrott ebédelni, gyorsan bekapta az ételt, majd visszatért az irodájába, és ismé­telte a szabályokat. Fél órával a mérkőzés előtt mély sóhajjal letette a könyvet, és elindult a sportpályára. Meleg, szeles nap volt. A szélrohamok felkavarták a szemetet, a rendetlen emberek által eldobált papírokat, az arcokba és sze­mekbe homokot és port sodortak. A nők a szoknyájuk, a férfiak a kalapjuk után kapkod­tak. — Jó, hogy nem vettem fel kalapot, fölös­leges problémám lenne vele, mondta magá­ban elégedetten az őrnagy, amikor a stadion előtt kiszállt az autójából. Elégedettsége azonban tüstént lehervadt az arcáról, amikor meglátta a jegypénztár előtt várakozók vég­telenül hosszú sorát. Körültekingetett, de Gesztenyés apót sehol sem látta. Igaz, hogy négy óráig, amikorra a találkozót megbeszél­ték, még tíz perc volt hátra. Elhatározta, hogy az üres időt jegyvásárlásra fordítja. Meglepődött, mert várakozása ellenére gyor­san feljutott a pénztárablakhoz. — Ha ilyen fürgén szolgálnának ki az üzle­tekben, a vevők boldogok lennének — mo­solygott a pénztárosra, miközben százassal akart fizetni. — Mit tartod fel a népet, te dagadt? — förmedtek rá a mögötte tolakodók. — Miért nem készítettél aprót? És még ráadásul hü­lyeségeket fecsegsz! Úgy látszik, valami pro­vokátor vagy! — Már megbocsássanak! — tiltakozott, de ezzel további szurkolókat ingerelt fel maga ellen, akik válogatott sértéseket vágtak a fejéhez. Valaki egyenesen azt javasolta, hogy jó lenne a körmére nézni. Még mielőtt Fürge őrnagy bármivel is védekezhetett volna, szerencséjére közbelé­pett Gesztenyés apó, aki éppen a legjobb pillanatban bukkant fel a háta mögött. — Ugyan, fiatalemberek, kíméljétek az idegeiteket, ma még nagy szükségetek lesz rájuk! — csillapította a haragos férfiakat. — Szégyellhetnétek magatokat. Egy aranyszívű embernek vetitek a szemére az aranyfogait! Ráadásul tekintélyes személyiségnek, aki a mi táborunkba tartozik! Az aggastyán egyszeriben a figyelem kö­zéppontjába került. A Slavoj szurkolói lecsil­lapodtak, harsogva üdvözölték, és megkér­ték, ismertesse össze őket klubjuk új hívével. Gesztenyés apó bizonyos volt benne, hogy Fürge őrnagy az ismerkedést nem óhajtja. — Nem lehet — jelentette ki teljes határo­zottsággal. — Az őrnagy elvtárs titkos külde­tésben jár, úgyhogy nem láttátok, nem hal­lottátok. Világos? Éljen a Slavoj, gyerünk! Miután elhelyezkedtek a keleti lelátón, Fürge őrnagyot önkéntelenül hatalmába ke­rítette a fontos meccs előtt uralkodó feszült légkör. Csak fél füllel figyelt Gesztenyés apó­ra, aki végtelen hosszan ecsetelte, mennyire kiszámíthatatlan a mai ellenfelünk, miközben epés megjegyzéseket tett Mikla nevezetű szomszédjára. — Nem hinné, milyen gazfickó lett belőle, amióta énutánam átvette a tűzoltó-parancs­nokságot. — Ő fosztotta meg magát az arany sisak­tól? — kíváncsiskodott az őrnagy. — Ő bizony! — Az öreg Gesztenyés neki­fogott a mesének, hogy ezzel a Mikla szom­szédjával mindig jó viszonyban volt, hogy még azt is megengedte neki. hogy három körtefát ültessen a kerítése közelébe, mert Mikla kertje kicsi volt. Cserébe az megen­gedte neki, hogy minden évben leszüretelje a gyümölcsöt a kertjébe átnyúló ágakról. De amint átvette a tüzoltó-parancsnokságot, a gyümölcsszedést is megtiltotta neki. — Engem meg a guta ütöget, mert nincs saját körtém. Ilyen bitang ez! Ha meggondo­lom, hány éven át dörgölödzött hozzám, mennyire hízelgett, én bolond meg minden­be beavattam öt. Közben pedig olyan kétbal­kezes, hogy a fecskendőt se tanulta meg rendesen tartani, nemhogy parancsnokolni! — Akkor meg hogyan tudta magát kiszorí­tani a parancsnoki funkcióból ? — csodálko­zott Fürge őrnagy. — Éppen ez a legnagyobb rejtély! Annak a pimasz alaknak öregségére különleges meg­érzése támadt a tüzesetekre. Nemcsak ná­lunk, de széles körzetben, a legkülönbözőbb városokban és falvakban előre jelezte a tü­zet. Mikor már vagy a tizedik tűzesetet fedezte fel közvetlen a kitörése után — amivel hozzájárult ahhoz, hogy eloltották, mielőtt még nagyobb kár keletkezett volna, — azt mondták nekem a bizottságban, hogy lássam be, ez a Mikla egy tünemény, és adjam át neki a parancsnoki helyet. Elorozta a funkciómat, a gazember. És azt hiszi, hogy az idejében eloltott tüzekért kapott jutal­makból talán rendbe hozatta a házát? Ugyan, hová gondol! Inni kezdett. Rendes tűzoltónak pedig a tüzet kell oltania, nem a szomját, ez nyilvánvaló. Fürge őrnagy elgondolkodva csóválta a fejét. — Maga rejtélynek nevezi, öregapó, az én szememben azonban a tűzeseteknek ez a rendkívüli megérzése nagyon is gyanús! — Őrnagy elvtárs, gratulálok, ez aztán a felfedezés! Én ostoba meg csaknem bedől­tem a szentfazék öregasszonyok meséjének, hogy maga Szent Flórián bújt belé. Kérem, nagyon kérem, nézzen Mikla körmére. Telje­sen igaza van, hogyan is ébredt volna fel benne egyszeriben a tűzoltói ösztön. Hiszen egyszer csaknem bennégett a saját házában, ha ki nem mentem. Mikor később megkér­deztem — persze tökrészeg volt —, hogy hogy lehet az, hogy a tűz nem ébresztette fel, ostobán bámult rám. „Felébresztett — mondta —, de én azt hittem, csak rosszat álmodok, így aztán a falnak fordultam, és tovább aludtam." — Minden bizonnyal a körmére nézünk — ígérte Fürge őrnagy. — Nagyszerű. Örülök, hogy most a közbiz­tonsági szervek védelme alatt cselekedhetek — lelkendezett az öreg. — Az én telkemre átnyúló ágakról nem kap egy körtét sem. Ha pedig mindenáron ő akarná leszedni, újra rálövök. — Maga rálőtt? — szömyedt el az őrnagy. Szerette Gesztenyés apót, és bántotta volna, ha öreg napjaira összeütközésbe kerül a törvénnyel. Az apó pöffeszkedve kihúzta magát, és öklével a mellére csapott. — Már kétszer belelöttem. Gumipuskával a fenekébe, amikor a szüretelésnél megsér­tette a telkem tulajdonjogát, a kertembe áthajló körtefa miatt. Fenyegetőzik, hogy lecsukat, ha még egyszer rálövök. — Öreg, ne bolondozzon! — beszélt a lelkére Fürge őrnagy. — Nem is hiszi, milyen csalóka minden. A fenekére fog célozni és valami sokkal kényesebb helyet talál el. Az­tán úgy lecsukják magát abban a Modrany­­jában, hogy belefeketedik. — Úgy is belefeketedem, ha az igazságos háborúmat meg nem nyerem. — Az öreg Gesztenyés szent felháborodásában három ujját esküre emelte. „Itt süllyedjek a pokol fenekére, ha Mikla nem gazember!" És mivel sehová sem süllyedt, még egyszer elismétel­te, hogy Mikla minden gazemberek leggaz­­emberebbje, és ezért rács mögé való. Saj­nos, még nem sikerült lelepleznem, hogy miben rejlik a gazembersége. De maga rá fog jönni azzal a zseniális kobakjával, persze, ha akarja. És maga akarni fogja, őrnagy elvtárs, nemde? Gesztenyés apó megragadta az őrnagy jobbját, és fel akarta emelni. Nyilván azt szerette volna, ha megesküszik az ígéretére. Ebben a pillanatban azonban az amplionok-14

Next

/
Thumbnails
Contents