A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-19 / 38. szám

mogatását is. Vezetőségi tagja a Csemadok helyi szervezetének — kultúrfelelös. A szövetkezet rendszeresen támogatja a menyecskekórust és a színjátszó csoportot, úgyszintén a futballcsapatot, mert hiszen a sport is szívügye az elnöknek.

Mindez rengeteg feladatot ró rá. Ahány bizottság, annyi ülés, továbbá négy gyűlés pártvonalon havonta, s munkaértekezlet minden ágazat dolgozójával... s ez csak a nagyja, hátra van még az „apraja", a százágú csermelyként szét- és összefutó tennivaló: reggel hétkor ellenőrzi a gépparkot, rendben van-e a napi munkabeosztás, közben Leponi Tibor főmérnökkel, a termelési helyettessel mindent megtárgyal, úgyszintén Molnár Sándor fődiszpécserrel, aki a gépek munkavégzéséért felel. Utána megy az irodába. Átnézi a postát, különböző ügyeket intéz, aláír, miközben asztalán szüntelenül cseng a telefon ... A határban és a műhelyekben is van mit ellenőrizni. Nem mintha nem bízna a beosztottjaiban, mindenről a saját szemével szeret meggyőződni. A dolgozók 90 százalékát személyesen ismeri, legtöbbjük problémájával is tisztában van. Bizalommal fordulhatnak hozzá, amiben tud, segít... A szövetkezet étkezdéjében ebédel, ahol átlagosan 250 dolgozó étkezik naponta rendszeresen, a nyugdíjasok közül is néhányan, jutányos áron gabonát is kapnak, valamint a rászorulók nyugdíjkiegészitésben részesülnek havi 100—300 korona erejéig.

Ha minden simán megy, estefelé hazaugrik, de az esti etetéskor már az istállókban ellenőrzi a munkák menetét — szombaton és vasárnaponként is. Megfigyeléseit lejegyzi, s a következő munkaértekezleten beszámol róluk: vagy dicsér, vagy elmarasztal... És futnak a napok, a hetek, a hónapok, s ebbe a szüntelen körforgásba szinte beleszédül az ember, de megállás nincs.

Hát a magánéletével hogy áll az elnök?

Kevéske szabadidejében szeret vadászni, Ilikével, a feleségével együtt járnak vadászlesre. 1961 -ben házasodtak össze, gyerekük sajnos nincs. Felesége a szövetkezet főtervezője, tehát a felsőbb szervek jóváhagyásával együtt dolgoznak. A főtervező szigorúan veszi a gazdálkodást, minden téren takarékosságra törekszik. Bizony gyakran hazaviszik a szövetkezet gondjait-bajait, s nemegyszer vitába is szállnak.

Tökéletes kikapcsolódást számukra az évi kirándulások jelentik. Idén 45 szövetkezeti dolgozóval együtt Jugoszláviában töltöttek tiz napot, s még egy bő hetet szeretnének kettesben Hajdúszoboszlón tölteni.

Fölfelé a lejtőn... 1982-ben kezdődött meg a kapaszkodás, de a csúcs még messzi van, viszont az is igaz, hogy nem elérhetetlen, ha a nagy közösség is úgy akarja.

Jó elnöknek lenni?

Ítélje meg a kedves olvasó. Úgy vélem, világosan kitűnik, hogy a békésnek látszó felszín alatt bizony gyakran — majd mindennap — háborog a tenger.

Búcsúzáskor az elnökhöz fordulok:

— Két éve volt ötvenéves ... Remélem, a közel három évtizedes eredményes munkásságának elismeréséül kapott kitüntetést.

— Nem ... nem kaptam ... — feleli Gubík János mérnök szerény mosollyal, én mégis úgy láttam, mintha kesernyés vonás szegélyezné a szája szegletét.

LOVICSEK BÉLA A szerző felvételei

cit játszani, nem spekulálunk. Igaz, erre majdnem rá is fizettünk, amikor feljutottunk az első ligába és maradtunk a korábbi játékfelfogásnál. Beállhattunk volna mi is védekezni, „kibetonozhattuk" volna legalább a hazai meccseket, nehogy pontot veszítsünk. Csakhogy akkor ki jött volna ki a stadionba? Senki, vagy csak kevesen. Olyan lenne a stadion, mint a temető. Márpedig én nem szeretek temetőben játszani. Jobban szeretem, ha nyolc-tízezer ember buzdít.

Lehet, hogy amikor a nemzeti ligában olyan szuverén módon játszottunk, elkényeztettük a nézőket. De most ezen már nincs mit lamentálni. Úgy kell játszani, hogy az a közönségnek is tetszen. Meggyőződésem, hogy a mi közönségünk meg is érdemli, hogy a kedvében járjunk. Vagy lehet, hogy bármely közönség ezt érdemelné? Mindenesetre a csapat nevében Ígérhetem, hogy úgy fogunk továbbra is játszani, hogy megőrizzük az első ligát és a játékkal se okozzunk csalódást.

Mostanában elég gyakran megállítanak az emberek, hogy mondjam már: képesek leszünk helytállni? Nem lesznek ismét idegtépő kiesési mérkőzések? Nem lesznek bajok, hogy Tóth Laci abbahagyta a játékot, és annyi változás állt be? Nos, Tóth Laci hiányát én érzem meg leginkább. Nem titok, hogy nagyon jól megértettük egymást. Szinte vakon is tudtuk, hogy ki hol van. Hogy mi ennek a titka? Az, hogy mi ketten néha az edzés után is a pályán maradtunk és a végkimerülésig gyakoroltuk a beadásokat, előreíveléseket, szöktetéseket. Nagyon szerettem volna, ha legalább marad még egy idényt, de ő hajthatatlan. Az én betegségemmel kapcsolatban is sok mendemonda kering. Igaz, elég komoly károsodás ért, beszakadás van az első és a második csigolyám között, amely időnként a legkisebb mozgásnál is elviselhetetlen fájdalmat okoz, de most kitűnően érzem magam. Remélem, az új játékostársak is beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, a csapatszellem kimondottan jó. Ezt sem mondhattuk el mindig. Szeretnénk legalább a tizedik helyig végezni.

PALÁGYI LAJOS

Örzsik Ödön és a szerző felvétele

felnőtt csapatban játszottam „feketén". Ezt csak azért merem most elmondani, mert remélem, hogy a szabálysértés ténye már rég elévült, és a várkonyiaknak nem lesz belőle kellemetlenségük.

Aztán a komáromi (Komárno) ipariban folytattam a tanulást és a város csapatában a labdarúgást. Először az elsöligás ificsapatban szerepeltem, aztán a felnőtt együttesben, amely a kerületi bajnokságból a divízióba és két éven belül a Szlovák Nemzeti Ligába került. Szép évek voltak a komáromi évek, de az embert vágyai vezérlik, ahogy a költő is mondja, és én engedtem a csábításnak, átléptem Nyitrára (Nitra), az első ligába. Bár ne léptem volna! Annyi mellőzés és keserűség mint Nyitrán, még nem ért életemben. Majdnem lyukat ültem a kispadon. Sehogy sem tudtam Skyva edző kegyeibe férkőzni, s bár úgy mentem a Zobor alá, mint nagy reményű kezdő játékos, egyszer sem küldött pályára. Alig hét hónapig voltam Nyitrán, de erre a rövid időre nem szívesen emlékszem vissza. És ezt csak azért mondtam el ilyen aprólékosan, hogy a fiatalabb játékosok okuljanak belőle: a túlfűtött becsvágy nem mindig jó tanácsadó. Amikor hívtak Dunaszerdahelyre, örömmel jöttem. Egyrészt azért, mert nem szeretem a kispadot koptatni, másrészt pedig azért, mert lényegében hazakerültem. Akkor még nem is gondoltam, milyen jól jártam. Mennyire igaz, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon.

Az első évben, mint a nemzeti liga újoncának még nehéz dolgunk volt. De aztán belelendültünk és a többi már olyan volt, mint egy álom. Folyton a csúcson voltunk — bár bosszantott, hogy többszöri nekirugaszkodásra sem sikerült feljebb jutnunk —, és a közönség lassan kezdte megkedvelni a csapatot. Dunaszerdahelyen és a Csallóközben megtanultak a DAC-stadionba járni.

Főleg amióta az első ligában játszunk, a többi csapat tagjai gyakran kérdezik tőlünk, áruljuk már el, hogyan csináljuk, mivel hódítottuk meg a szurkolókat, hogy olyan odaadóan szurkolnak nekünk, és annyian járnak a mérkőzésekre? Ugyan mivel? Nyilván a jó játékkal. Azzal, hogy igyekszünk mindig támadó, lendületes foAz egész Csallóköz, de lehet, hogy meszszibb tájegységek sportszerető népe is fellélegzett, amikor az előző bajnoki évfolyam befejező részében a DAC labdarúgócsapata elkerülte a kiesést a legfelsőbb osztályból. Mert amikor egy éve feljutott, bizony sokan voltak, akik nem valami fényes, és főleg nem hosszú szereplést jósoltak neki az I. ligában. Rossz jósnak bizonyultak, mert a DAC időközben másodéves lett, és a Csallóközben megint csak bizakodnak, hogy ez sem lesz az utolsó.

Bizakodnak a DAC labdarúgói is, akik közül Majoros György csapatkapitányt, az együttes rangidős tagját bírtuk szóra, hogy meséljen magáról, az együttesről, a csapatszellemről, a várható esélyekről, reményekről. A harmincesztendős szerény játékos népszerűsége óriási a szurkolók körében. Ördöngös, tenyérnyi helyen végrehajtott cseleiről, bombagóljairól legendákat szőnek. Korábbi edzője, Szikora György szerint pillanatnyilag Csehszlovákia legjobb balszélsője.

Hogy mit jelent a jelenléte a csapatban, arról ország-világ a tavaszi idény során győződhetett meg, amikor mindjárt az első fordulóban lesérült, és hét mérkőzésen nem szerepelt. Ezalatt a DAC egyre lejjebb csúszott a tabellán. Főleg nem volt, aki gólt löjjön. Mert Majoros György valóságos gólgyáros. Még ekkora kiesés mellett is ő volt góllal a csapat gólkirálya, és Tóth Lászlóval egymaguk szerezték egy híján a DAC góltermésének a felét. Hát ilyen játékos Majoros György. De vajon honnan indult és hogy jutott el idáig?

— Dunaszerdahelytöl egy ugrásra, Várkonyban (Vrakúň) születtem. Mint minden falusi fiú, a rajongásig szerettem én is a focit. Pajtásaimmal naphosszat kergettük a labdát. Lehet, hogy én még egy kicsit többet is, mint a többiek. Meggyőződésem, hogy akkor szereztem a labdatechnikát és a cselezökészséget, amiről azt mondják, hogy elég tűrhető. (Szerényen szólva — a szerző megj.) Természetesen édesanyámmal volt is emiatt némi nézeteltérésem, mert nem győzte nekem vásárolni a cipőket. De ettől eltekintve ő sem neheztelt komolyan. Mindenesetre tizenöt éves koromban már a várkonyi