A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-19 / 38. szám
VEGYESPAROS Ilyenkor az évi országos kulturális rendezvénysorozat utáni rendes uborkaszezonban az ember gyakorta hall hozzászólásokat, véleményeket az úgynevezett amatőr munkát illetően, egyrészt fontoskodó, mellébeszélö megjegyzéseket, másrészt a tevékenység lényegét érintő magvas gondolatokat is. Az első szinten kiváltott reakciókon túl esetenként arra a megállapításra kell jutnunk, nem vagyunk teljesen tisztában ezzel a fajta tevékenységgel, zavaros előttünk magának a megnyilvánulásnak a háttere, mozgató rugói. Számos erős beidegződés gátol talán abban, hogy érdemben, nyitottan próbáljunk meg a problémához közelíteni, megbecsülni erényeit, feltárni hiányosságait, megkeresni új lehetőségeit. Nem csoda hát, ha az ember ilyen időszakban érzékenyebben kapja föl a fejét olyan gondolatok hallatán, amelyeket a világ más táján élő, más körülmények között dolgozó emberek fogalmaznak meg ugyanerről a problémáról. Ebből a megközelítésből volt rendkívül érdekes és fölöttébb tanulságos Erdei Grünwald Mihály vancouveri beszélgetése Dévényi Margit vegyész-festőművésszel és férjével, Dévényi Dénes fotóművész-mérnökkel. A beszélgetés maga tipikus rétegműsomak készült, így a sugárzási idő is kora délelőttre illetve késő éjszakára esett; engedtessék meg tehát nagyon röviden összefoglalnom a lényegét. A riport elsősorban a házaspár munkáját, s rajta keresztül természetesen rendkívül érdekes személyiségüket mutatta be. Mindketten technikai irányú egyetemi képesítést szereztek, akár „reálműveltségűeknek" is mondhatnánk őket, ha megszokott sablonjainkat használnánk. Főfoglalkozásban mindketten egyetemen tanítanak, kutató-részlegvezetői illetve szakelőadói státuszban. Mindamellett a férj fotóművész és egyetemi szinten fényképezésfilozófiát ad elő, a feleség festőművész, számos rangos kiállítás résztvevője. Egyöntetű véleményük szerint nagyon fontosnak tartják az egyetemen végzett tevékenységüket, a szakmai önmegvalósításon túl ez jelenti a család számára a gazdasági alapot is. Ezzel párhuzamosan művészeti tevékenységet fejtenek ki rendszeresen Nagy volt a tolongás a bajmóci (Bojnice) állatkertben a békésen falatozó elefántok tanyája körül, ahol egy jól öltözött, csinos anyuka szavakkal próbálta fegyelmezni, fékezni viháncoló, túl merész és élénk gyermekét. Erősen palócos nyelvjárásban beszéltek, talán a Mátyusföldről, de lehet, hogy az Ipoly mentéről jöttek állatkerti tudományt és élményt szerezni. — Miért beszélnek ilyen csúnyán magyarul ezek az emberek? — kérdezte az anyukájától diszkréten, alig hallhatóan Kati. Barátom, a leányka apja, másra igyekezett terelni a beszélgetést és figyelmünket, nyilván azt gondolta, hogy megsértődtem: „Itt így beszélnek" — mondta, s lezártnak tekintette az ügyet. Pedig nem sértődtem meg, sőt... Az életem során volt időm megszokni, hogy a mi Zobor-vidéki palócos nyelvjárásunkra, beszédünkre azt mondják; „Itt beszélnek a legcsúnyábban" magyarul. Akkor, ott, nem akartam erőltetni a felmerült kérdés okozta „már lezárt" beszélgetést, de útban hazafelé, Vicsápapátinál (Výčapi-Opatovce) megjegyeztem, hogy ott még beszélnek magyarul, aztán Egerszeg (Jelšovce) következett, majd az útelágazásnál a Zobor északi oldala felé mutattam, ahol Menyhén (Mechenice), Béden (Bádice) — ma közös nevük Podhorany — is magyarok élnek. Nem felejtettem el megemlíteni, hogy ezt a csodálatos vidéket. —és ezt megint csak együttesen hangsúlyozzák, a kutatómunka mellett, tehát nem alárendelt, mellékes vagy időkitöltö szerepkörben —, teljesen egyenértékű cselekvésnek tartva mindkét irányú alkotó munkát. Eddig tehát az alapképlet, amelyre a tulajdonképpeni eszmecsere épült. Nem akarok itt most kitérni regionális beidegződéseink taglalására, a büszke kijelentésekre, amikor a „humán" műveltségű honi értelmiségi eldicsekszik vele, hogy fogalma sincs, mi az a „pí" szám, vagy fordítva, a „reál" értelmiségi büszkeségére, hogy nem tudja, hogy néz ki belülről mondjuk a helyi színház. Régi, ismert betegségek ezek, mondhatnánk, s el is intézhetnénk a dolgot, ahogy szoktuk, néhány hangos, semmitmondó szóval vagy lemondó legyintéssel. Esetleg valamint további falvakat, bejárta a század elején Bartók és Kodály is népdalgyűjtés céljából, ennek köszönhető, hogy megmaradtak, majd terjedtek más vidékekre is ősi dalaink. Nekünk, itt született és élő embereknek, természetes és szép az itteni „erősen palócos" nyelvjárás, ami a mátyusföldi és Ipoly menti nyelvjárás keveréke. Zalabai Zsigmond szerint az otthon, a falu, a szülőföld melegét őrzi, a „... nyelvi közeg, amely az utódok szívébe plántálta — éltessék, óvják, őrizzék ők is — lelkületűt az édesanya-nyelvnek." Zalabai Zsigmond HAZAHÍV a HARANGSZÓ című könyvében többek között, önálló fejezetben, alaposan foglalkozik a palóc nyelvjárással, konkrétan Ipolypásztó nyelvi értékeivel. Onnan tudom, hogy nagyon sok szó akad, amit hasonló módon és értelemben ejtenek, használnak a Zobor-vidékén is mind a mai napig. Ilyenek a csaja, csomoszlófa, dolka, früstök, csinger, gamba, híves, isztri, kajdász, kacabaj, kaci, kóbász, kalbász. fölhozhatnánk a nagydefiníciót, mely szerint a műveltség vagy megtalálható valakinél, vagy sem, s ha igen — és ha valóban igazi —, nem lehet beszűkült, ha nem is érti — nem értheti — mélyebben a másik irányt, legalább tiszteli. A probléma azonban összetettebb ennél, talán már a tudat alatt is ott rejtőzik valahol bennünk, s el kell ismernünk, még legjobbjaink gondolkodásában is — olyanokéban, akikről pedig méltán föltételezhetnénk, hogy fölötte állnak hasonló szűkkeblű megközelítéseknek, kimutatható valamiféle humán—reál elkülönültség jelenléte. Mint ahogy érzékelhető volt a fenti beszélgetés riporterénél is. amikor a Dévényi házaspárt összetett tevékenységükről faggatta. Ezen felül érzékelhető volt a problémához való bizonyos zárkózott közelítés is, amely lív, mácsonya. pampuska, pandíl, papajka, papaj, papatyka, pupanc, papmacska, pipiske, polozsna, puplik, szederina, toklász, benge, tukacs és más szavak. A felsorolt szavak mellé nem írtam szómagyarázatot, mivel a szóbanforgó könyvben megtette azt a szerző és érzésem szerint annyira elterjedtek, hogy megérti mindenki. Szerintem azonban a zoboraljai nyelvjárásban vannak olyan szavak is, amelyeket sehol másutt nem használnak. Ezek minden valószínűség szerint a szlovák nyelv hatására keletkeztek és honosodtak meg. Ízelítőül emlékezetből felsorolok néhányat; hodi-búcsú, siskó-kemence, pócikválla-kemence padkája, kürtő-kémény, dorozsba-vöfély. csápka-sapka, mákos csicsa-mákos tészta, pásika-nagyapa, mányika-nagymama, veréce-kiskapu, hambit-tomác, szuszák-lísztes láda, ragyiva-csinos külsejű fiú, vagy lány, pobehaj-értelme itt léhűtő, könynyelmű embert jelent. Szép szó a tikmony, ami tyúktojást-jelent, a curokkónyiA^éXtá\n\. tolatni már kevésbé megnyerő. De a szavakhasonló kérdésekben nyilvánult meg; „Van egyáltalán igény ennyi művészemberre (ti. ha a házaspár által űzött gyakorlat általánossá válna)? Van hol kiállítani ennyi alkotást? ..." Persze, reális kérdések ezek is, felhozhatnánk számos ellenvéleményt és el kellene ismernünk, bizonyos szempontból valóban azok — megint csak egy elsődleges, beszűkült megközelítés szintjén. Ezt a fajta tevékenységet az ember személyiségének oldaláról a leghelyesebb megközelíteni, fejtették ki válaszukat a kérdéssel kapcsolatban Dévényiék. Kiaknázni a művészet olyan funkcióit, amelyek szerint például képes megismertetni önmagával a társadalmat és az egyént. Kreativitásra nevelni az embereket; Kepes László kutatásai szerint majdnem száz százalékban objektumokban, sablonokban gondolkodunk — a művészet segítségével megpróbálni valamit ebből is feloldani. S akkor még nem beszéltünk a legújabb agykutatások eredményeiről, a két agyfélteke eltérő (művészi — technokrata) „beállítottságáról", vagy arról a tényről, hogy munkahelyükön, az egyetemen, ahol pedig szakmai elitképzés folyik, a felmérések szerint a hallgatók agykapacitásuknak mintegy másfél százalékát használják aktívan, s ez az érték az emberiség legnagyobb gondolkodóinak esetében sem volt nagyobb eme érték három-négyszeresénél. Szép és aktuális gondolatokat hallhattunk korunk problémáival kapcsolatos válaszukban (az ember még a lejtő alján is anyagi dolgokban — alkohol, kábítószer — keresi a megoldást, s közben ott hever parlagon a művészet felhajtó ereje, a személyiség kibontakoztatásának, színesebbé tételének végtelen mezeje), s hadd idézzem válaszukat a már említett publikációs-kiállítási problémára is: „Ha az ember egy másik embernek megmutat valamit, amiben úgy érzi, szellem van, az alkotás már elérte célját." Végezetül hadd ajánljam mindenkinek a beszélgetés legszebb mondatát; „Az embernek igénye van az alkotásra, mert állandóan nőnie kell. Ha nem ezt teszi, akkor csak kis gondolatai születnek." CSÁKY PÁL ban a hangzók, magán- és mássalhangzók felcserélése sem használ a nyelv szépségének. Ilyenek az óma, körti, szíva, baraszk, gyinnye, kócs, kőcser, pácány, pogoly. Gyakori az ökrököt. szölököt, tökököt, ajtókot, ablakokot, szip, tessík, rítek, ihes, tróbál. Králika, gyijtó, ütyi és tyűkör használata. A játékos kapure rúgja a labdát, osztengat (aztán) visszafut, de a jövő héten nem fog jácni, mert megy mecni a szőlőt, amit még nem mectek meg. Szóval akadnak bőven rendellenességek, amelyek a magyar nyelv szabályaival ellenkeznek. A magánhangzók ejtése (a—á, e—é) palócos, eltérő a köznyelvi használattól, de nem veszélyeztet senkit. Vass Lajos, Erkel-díjas zeneszerző és karnagy egyik nyilatkozatából idézek: „Sokáig úgy látszott, hogy az itteni falusi gyermekkarok hangja nehezen lágyítható. Ezt most leglényegesebben a gímesi gyermekkar cáfolta meg. Bebizonyították, hogy a jellegzetes Zobor-vidéki tájszólás és hangvétel ellenére, ideális finomságra is képes." Ha azt mondjuk, Monthág Imre segédletével. hogy .. az izek gazdagítják a nyelvet ...", akkor az ízekkel megkülönböztető- t en bánni is tudnunk kell. Csak akkor lehet és lesz szép az élő nyelvünk a Zobor vidékén, Gömörben és a Csallóközben. MOTESÍKY ÁRPÁD NAGY ZOLTÁN ILLUSZTRÁCIÓJA KINCSÜNK A NYELV Tárjuk ki rejtett kapuinkat 11
