A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-05 / 36. szám
Somodi Béla. a debrődi szövetkezet alapító tagja és későbbi elnöke 3. Azé a föld ... A Bódva menti településeken a szövetkezetek a megalakulást követő időkben lényegében egy-egy falu kataszterén gazdálkodtak. Eltérés csak ott és akkor volt, ha az adott település határában lévő egykori nagybirtokot vagy uradalmat az államosítást követően nem a szövetkezet, hanem az állami gazdaság művelte. Ez azonban a szövetkezetek gazdálkodását tekintve lényegtelen volt. Az egyes szövetkezetek földalapja — a magángazdák szövetkezetbe való fokozatos belépésének következtében — egyre gyarapszik. Jánokon a szövetkezet megalakulásakor a gazdaság összterülete 342 hektár. 1950-ben a taglétszám 50-re emelkedett, s a földterület már 500 hektárnyi, két évvel később, 1 952-ben pedig már 1 500 hektáron gazdálkodnak. Makrancon (Mokrance) a megalakulás évében a szövetkezet tagsága 1 212 hektáron kezdi meg a közös munkát, 1958-ban pedig már 1 644 hektár az összterülete a szövetkezetnek. Somodiban (Drienovec) 1949-ben nem egészen 50 hektárt müveinek közösen, de 1950-ben már 220 hektár a szövetkezeti gazdaság területe. Somodiban az „áttörés" 1956-ban következett be, amikor a szövetkezet taglétszáma 74-re emelkedett, a földterület pedig elérte a 800 hektárt. Egy évre rá viszont már 1 029 hektárt műveltek közösen. Ez a néhány adat és példa is érzékelteti, hogy a szövetkezetek létrehozását követő években sem szűnt meg az egyes településeken belül — és tegyük hozzá: a szocializált gazdaságokon belül sem — az a mozgás, amely a korábbi években elkezdődött. A földalap folyamatos bővülése ebben az időszakban — hozzávetőleg 1950—1955 között — egyrészt az új tagok által behozott területek, másrészt az akkor elkezdődött területrendezési munkák révén jött létre. Elsősorban a Kanyapta és a Bódva szabályozása jelentett e tekintetben komoly területnyerést, főleg a szántóföld javára. Bodolón (Budulov) a Berek dűlő rekultivációja nyomán előbb 35 hektáros legelőt törtek föl, a későbbiek során itt hasonló módon további területeket nyertek. Debrődön (Debracf) a legelők egy részét művelték meg, hogy új termőterülethez jussanak; ugyanitt szőlőtelepítéssel is megpróbálkoztak ... A területrendezések, rekultivációs munkák során kialakított — részben átalakított — mezőgazdasági területeken a közös gazdálkodás fokozatosan felveszi azt a szervezettséget, amely — a már korábban vázolt mintaalapszabályzatokból kiindulva — egyféle sematizált rendszerben úgy-ahogy képes eleget tenni a felülről érkező termelési direktíváknak. (Hogy a szövetkezetek tagságát ez anyagilag és erkölcsileg miként érintette, arra is utaltam már korábban.) Ezzel együtt Bódva menti változások A Kanyapta a második szabályozás után azonban — bár nagyon lassan és bizonytalanul — kezd kialakulni a termelésben bizonyos méretű és fajtájú szakosodás. Ez megmutatkozott mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben. A növénytermesztésben főleg a gabonafélék termesztése az elsődleges. Elsősorban búzát és árpát termesztenek, mert a közellátás szempontjából ez a két gabonaféleség a legfontosabb. A korábbi parasztgazdálkodásban jelentős szereppel bíró rozs és zab fokozatosan kiszorul a termesztésből. A rozs a malom- és sütőipar számára a búzánál értéktelenebb, a zab viszont — a lovak fokozatos kipusztításának következtében — mint abraktakarmány elveszíti korábbi szerepét. Olyannyira, hogy napjainkban már csak a legsilányabb talajokon, ott is elsősorban takarmánykeverékként termesztik. Az intenzív búza- és árpafajták pedig a rozsot tették jelentéktelenné a termelők számára. Az ötvenes években azonban még hellyel-közzel a két gabonaféle — tehát a rozs és a zab — is szerepelt a szövetkezetek termelési terveiben. De, ahogy az imént már megállapítottam, ezeket a gabonaféléket a nagyhozamú gabonafajták és a fokozódó szakosodás kiszorította a termesztésből. A szövetkezetek megalakulását követően ezzel szemben a Bódva mentén is megjelentek olyan ipari növények, amelyeket korábban egyáltalán nem, vagy csak elvétve termesztettek. Ezek egyike a cukorrépa, amelyet később a repce és a napraforgó követett. A kapások közül a burgonyatermesztés válik intenzívvé, s jelentősen növekszik a kukorica szerepe, s ezzel együtt a vetésterülete is. Viszont egyre csökken a rét- és legelőterület; így a szálastakarmányok zömét szántóföldi takarmányok termesztésével nyerik. A szakosodás természetesen az állattenyésztést sem kerüli el. Többféle kísérletezésnek lehetünk tanúi, amelyek több-kevesebb sikerrel szolgálták a Bódva menti gazdaságok fejlődését. Ezek a kísérletek — miként a növénytermesztés — a társadalom akkori igényei szerint alakultak. A tejtermelés fokozása általános volt, ezért szinte kivétel nélkül minden gazdaságban növelni igyekeztek a szarvasmarhaállomány, s ezen belül a fejőstehenek számát. Ezt az igyekezetét a tehénistállók fokozott tempójú építése is dokumentálja. A másik — s hadd tegyem hozzá, sikeres kezdeményezés volt — a nagyüzemi baromfitenyésztés létrehozása mind a hús-, mind a tojástermelés szempöntjából. Akadt, ahol a hagyományokhoz ragaszkodva a baromfitenyésztés más ágazatával kísérleteztek nagyüzemileg. így Makrancon kacsa- és lúdtenyésztéssel és hizlalással próbálkoztak ... Hasonlóan fokozódott a nagyüzemi sertéstenyésztés is. Ezzel szemben visszaesett a korábban hagyományos — és gazdaságos — juhtartás, főleg Somodiban és Debrődön. (A hatvanas évek végén, amikor megszűnt az irányítás direktív rendszere, Debrödön kénytelenek voltak fölszámolni a szarvasmarhaállományt, mert nem volt gazdaságos, s helyette ismét a hagyományos juhtenyésztést fejlesztették magasabb szintre.) A termelés szakosodásának ebben a korai szakaszában — a specializációval szinte párhuzamosan — megindul a szövetkezeti tagság „szakosodása" is. A nagyobb egységeken belül — növénytermesztés, állattenyésztés — kisebb „szakcsoportok" jönnek létre, amelyek csupán a termelés egy bizonyos részét, folyamatát végzik. Amikor 1960 táján leépítik a GTÁ-kat, s tőlük az erőgépek és vontatóeszközök első generációja a szövetkezetek tulajdonába kerül, egy jelentős szakemberréteg is visszatér a közös gazdaságokba, mint traktoros vagy gépszerelő. Ezek a szakemberek egyre több és nagyobb feladatot kapnak, főleg a növénytermesztésben. Később ez a réteg alakítja ki ennek az ágazatnak az „ipari" jellegét, amikor létrejönnek a feltételek a gabonatermesztés ún. komplex gépesítésére. Vagyis a szántástól kezdve a műtrágyázáson, növényvédelmen keresztül a betakarításig mindent ök végeznek el, s ezzel le- vagy kiszoritják a „gyalogmunkások" egy részét a növénytermesztésből. (Aratókat, keresztezőket, s a cséplőgépnél dolgozó embereket.) Ezzel együtt az aratás, a gabonabetakarítás mint „csúcsmunka" lényegében elveszíti korábbi jelentőségét. Hasonló módon „szakosodtak" az állattenyésztésben dolgozó szövetkezeti tagok is. Lettek baromfigondozók, fejők, sertésgondozók, stb. A korábbi hagyományos paraszti gazdálkodást végző falusi ember számára ez az újfajta besorolás nemcsak különös és szokatlan, hanem idegen is. Különösen a szövetkezeteket alapitó „első nemzedéket" érintette nagyobb intenzitással, hiszen náluk a közösbe „bevitt" tulajdonhoz való viszony is erősebb volt még, mint az utánuk következő fiataloké. Soltész László szerint Péderen ezt a nemzedéket lényegében ez a tudat, ez az egykori saját tulajdonhoz kapcsolódó viszony tartotta meg a szövetkezetben. A fiatalabb nemzedék ellenben a biztosabb és — tegyük hozzá — könnyebb megélhetési lehetőséget választotta magának. Vagyis az iparban vállalt munkát. Az ötvenes évek végére s a hatvanas évek elejére ezeken a településeken a munkaképes lakosságnak több mint a fele már „ingázik.". Például Somodiban 1962-ben a szövetkezetben már csak 141-en dolgoznak, többségben nők; Makrancon 1965-ben mindössze 103-an, s 1966-ban Jánokon 84-en. Bodolóról ugyanekkor már 144-en dolgoznak az iparban. Tíz év forrongása, változása teljes egészében „átrendezte" az egykori Bódva menti települések szerkezetét emberi és gazdasági értelemben egyaránt. De akkorra — miként a bodolói krónikában olvasható — „már senki sem jár mezítláb a községben ..." GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) 12
