A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-22 / 34. szám
MIROSLAV KA PÉK MICSODA GÓL! 11. — Nem, azt ne tegye, az istenért, ne! — Makk kiáltásában kínzó kétségbeesés hallatszott. — Hallgasson, a legszentebb dolog iránti szeretetre kérem, ne tegye magát tönkre puszta nemeslelkűségböl! A tisztának minden tiszta, ön pedig a legtisztább ember a világon. Én azonban nyomorult vagyok! Egyszer el kellett jönnie a pillanatnak, amikor mindent térden állva bevallók önnek, akkor hát hadd tegyem meg most! Makk Oszkár térdre hullott, és összekulcsolta a kezét. Azután elcsukló hangon, néha dadogva beszélni kezdett. De nem keltett olyan benyomást, mintha a kenyéradójának gyónna, aki ellen a saját bevallása szerint vétkezett. A rendőrnyomozókhoz beszélt. — Bohó elvtársat egy barátja hívta fel. A neve mellékes, köztiszteletben álló ember, miért kevernénk bele a mocsokba. Arra figyelmeztette az igazgatónkat, hogy a felesége megcsalja. Az őrnagy éberen figyelte a Samostav igazgatóját, de a közönyön kívül, amely egyáltalán nem állt összhangban azzal, amit ez a csupa ideg fiatalember beszélt, nem talált a viselkedésében semmi különöset. Ezért jónak találta egy kicsit megpiszkálni őt. — Ön nem bánja, hogy valaki így becsméri i a feleségét? — Még hogy feleség? Ez egy vámpír! — üvöltött fel Makk, aki eszét vesztve kiáltozott. — Senki sem menekülhetett előle. Esküszöm. én sokáig ellenálltam, de végül is megadtam magam. Egész éjjel nem aludtam, és a hajam téptem emiatt. — Felzokogott de közben lesodort az asztalról néhány poharat és tányért, és taposni kezdte a földön. Az őrnagy közbe akart lépni, de Bohó egykedvűen legyintett. — Csak hagyják, legalább nem kell majd edényt mosogatnom. Makk mindkét kezével átkarolta magát, talán attól félt. hogy kirepül belőle megtört szíve. — Edények! Edények! Edények! — kiáltozott, akár egy vásári árus a búcsúban. — Soha nem mosta el ő, mindig az igazgató elvtársnak kellett mosogatnia. A vendégek szeme láttára is! Mindenütt és minden esetben megalázta. És nem csak öt. Mennyit kínozott bennünket! Valakinek el kellett őt tennie láb alól, másképp nem történhetett. Nem volt kiút, nem volt, nem volt! Végezetül én vállaltam — valamennyiünkért. És egyáltalán nem sajnálom. — A szentségit, ez már a harmadik, aki megmérgezte öt — káromkodott Kurta százados. Arra gondolt, hogy ilyen esetük még nem volt. A hullát még meg sem találták, de már három gyilkosuk van. — És ki mondta maguknak, hogy megmérgeztem? — kelt ki magából Makk. — A méregkeverőket utálom. Hogy világos legyen a dolog, én becsületesen, saját kezűleg megfojtottam. Fürge őrnagy tévedhetetlenül megállapította, hogy Bohó kinyitotta a száját, nyilván olyasmit akart mondani, ami most zavarta volna. Nagy lélekjelenléttel egy tárgyilagos kérdéssel akadályozta meg ebben. — Hol és milyen körülmények között fojtotta meg a Bohónét? Makk Oszkár nagy lélegzetet vett, és beszélni kezdett. Folyamatosan beszélt, izgalom nélkül, mintha nem róla, hanem valaki másról lett volna szó. Elmondta, hogyan kísérte ki a vendégeket, és búcsúzott el tőlük arra hivatkozva, hogy gondoskodnia kell az 14 igazgatóról, aki a karosszékben, ahol elaludt, kényelmetlenül töltené az éjszakát. Gondosan bezárta a kertkaput és visszatért. Alig lépte át a küszöböt, elébe állt a ház asszonya. — Te vagy az, Oszkár? — suttogta. — Már vártalak. Gyere, szeressük egymást! — Az istenért, mit szólna ehhez az igazgató elvtárs? — felelte Makk, és érezte, hogy minden tagját édes rémület járja át. — Annak az mindegy, mindig jobban szerette a futballt, mint engem. Ráadásul alszik, mint egy darab fa — mondta a szépséges Júlia, és a hálószobába húzta a fiút, ahol vetkezni kezdett. Kurta százados összeszoritotta a fogát — És maga nézte öt? — sziszegett a fiatalemberre, aki ezt a részletet eléggé vontatottan adta elő. Makk Oszkár bűntudatos sóhajjal bólintott. Közben megragadta a maradék körtepálinkát tartalmazó üveget, és akkorát húzott belőle, hogy szinte fulladozott. — Ne igyon, beszéljen tovább! — kiáltott rá a százados. — Igenis — mondta engedelmesen a beszélő, aki egyik kezével a száját fogta be, a másikkal a könnyeit törölgette. Még jó ideig köhögött, mire folytathatta beismerő vallomását. — Tudom, mondhattam volna, hogy én is jobban szeretem a futballt, de nem voltam rá képes. Elbuktam. — Ez még érthető lenne, de hogyan volt képes megfojtani? — vetette a szemére Kurta százados. — Ö maga az oka — védekezett Makk. — Megfogta a kezemet, a nyakára tette és megkérdezte, meg tudnám-e öt fojtani. És én megpróbáltam, mert abban a pillanatban az igazgató elvtársra gondoltam. — Maga szerencsétlen alak, úgy adja elő az egészet, mintha tényleg igaz lenne! — Bohó hihetetlenül izgatott volt. Az álla reszketett, a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Az asszisztense meghökkent. Kis ideig hűséges kutyatekintettel nézte őt, azután magánkívül, szinte sírva könyörgött: — Bocsásson meg nekem, annak a nevében, ami számunkra a legszentebb, bocsásson meg, és higgye el, hogy jobb ez így! Bohó lehajtotta a fejét és elfordult. Fürge őrnagy azonban nem bírta tovább. Kiesett a kedélyes és céltudatos nyomozó szerepéből, és szabadjára engedte elemi erejű felháborodását. — És'ezt arcátlanul éppen az előtt vallja be, aki ellen vétkezett? Nem szégyellj magát? Hová tüntette el az áldozatát? Makk Oszkár e pillanatban olyan volt akár - egy jezsuita. — Őszinte gyónásommal könnyíteni akartam a lelkiismeretemen, bízva az igazgató elvtárs nagylelkűségében. Önökből ez a tulajdonság hiányzik. Éppen ellenkezőleg, megakadályoznak abban, hogy teljesen feltárjam vezeklő lelkemet. Többet nem mondok, teljesítsék a kötelességüket! — Miféle kötelességet! — Azt akarom, hogy szabályszerűen letartóztassanak. — Mit ért ezen? — kérdezte szórakozottan az őrnagy, és lélekben megrótta magát az elkövetett súlyos hibáért. Miért is siette el a dolgot, így óvatlanul is megszakította Makk vallomását. — Követelem, hogy végezze lelkiismeretesen a munkáját. Tőlünk, építőktől ugyanezt követelik meg. Mondja ki a letartóztatási formulát, úgy, ahogyan az illik és járja! Fürge őrnagy zavarban volt, érezte, hogy sarokba szorították. Hallgatott, mert nem tudta, mihez kezdjen. Minél buzgóbban kereste a megoldást, annál nagyobb ürességet érzett a fejében. Ráadásul szégyenkezve állapította meg, hogy a letartóztatási formula se jutna eszébe, ha ki kellene mondania. A hosszú, kínos hallgatást, amely alatt mindenki az ő reagálására várt, egy száraz utasítással oldotta fel: — Százados, teljesítse a parancsot! Kurta százados kétségbeesetten szántott bele a hajsörényébe mind a tíz ujjával, újra meg újra. Méltatlannak tartotta az iránt érdeklődni, hogy tulajdonképpen milyen parancsot kell teljesítenie. Egyet azonban világosan látott, hogy cselekednie kell, mégpedig határozottan és azonnal! Ha az, amit cselekszik, nem lesz összhangban a parancsnok szándékával, akkor biztosan közbelép és helyes irányba tereli majd. — Mi a felesége neve? — csapott le Bohóra. Az a keményen csattanó kérdéstől úgy meglepődött, hogy egy ideig tátott szájjal bámult rá. — Hát természetesen ugyanaz ... — A tárgyra! — vágott közbe ridegen Kurta százados. — Keresztneve! Vezetékneve! — Bohó Júlia. Talán nem tudja? — Most én kérdezek! — mondta szigorúan a százados, de közben egyre inkább kétségbeesetten. Hogyan tovább? Azután meggondolta: semmiképpen sem szabad rajtam észrevenni a tanácstalanságot, erre oktat hasonló esetekben az én szeretett parancsnokom. — Hát ezzel meglennénk — mondta elmélkedése végén. — Tovább megyünk. Születésének helye és ideje! — Ezerkilencszázötvenkettő, február huszonkilencedike, krčí szülészeti klinika — jelentette Bohó igazgató, akár a raporton. Ezzel akarata ellenére sokkolta a századost, aki vadul rázni kezdte a fejét, majd szárazon köhintett, és még élesebb hangon szólalt meg. — Ne csináljon belőlem bolondot! Február huszonkilencedikén nem születhetett. — Ha szökőév van, akkor ezen a napon is születnek gyerekek — oktatta ki őt a Samostav igazgatója. Kurta százados szárazon nyeldekelt, mielőtt még feltette volna a következő kérdést, egy egészen más jellegűt. — Az ördögbe is, akkor négy évenként egyszer van születésnapja? — Nem is várt választ. Az agykérgébe toluló vér nyomására olyasmit tett, amitől ő maga is nyomban megriadt. Makk felé fordult és szabatosan, határozottan kijelentette:
