A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-22 / 34. szám
99 OBEX végre az egykori vágóhíd helyén sorakozó standok sorát, és belefeledkezem a feszülő kemény paradicsomok, az élénk sárgarépák, a harsányzöld petrezselymek és zellerek, a hamvas szilvák látványába. Minek szaporítsam tovább a szót? Kár is lenne bárminő tudálékos, vagy fennkölt választ keresnem. Egyszerűen azért szeretem a piacot, mert hangulatos és szép. Szép a természet ezerféle színe, a piros, a sárga és a zöld számlálhatatlan árnyalata, az egészségtől duzzadó növények gömbölyüsége. Szép a mesterségesen nem utánozható, szavakkal nehezen ecsetelhető változatosság, amit a természet hoz létre. De szép a zöldségek és a gyümölcsök tömege is. Hogy sok van belőlük és sokféle; hogy nem kell az első zöldséges standnál szinte pánikszerűen öszszevásárolni mindent ami kapható, mert a másodiknál, harmadiknál, tizediknél is megtalálom, amit keresek. Sőt! Az is lehet, hogy a másodiknál, harmadiknál vagy tizediknél találok rá a legillatosabb körtére, vagy a legszebben mosolygó őszibarackra. Nem kell kapkodnom, senki sem viszi el az orrom elől a kiszemelt portékát. Mert a kínálat, az valóban bőséges. Burgonyából, hagymából, fejes és kelkáposztából, karfiolból, főzőtökből, paradicsomból, salátauborkából, karalábéból, zellerből, termesztett gombából, almából, dinnyéből, tojásból, friss vágású baromfiból. A változatosság ezen a ponton találkozik az esztétikai élvezet és a választék élményéwtM vei. Az ember ugyanis nemcsak a gyomrát szereti degeszre tömni, hanem szívesen válogat is. Feltéve, ha teheti. Az egyik fajta ringlót szeretem, a másikat kevésbé. A csemegeszőlőt jobban szeretem, mint a kukoricát. Nálunk zellerrel, karalábéval, egy gerezdnyi kelkáposztával illik főzni a húslevest, az ismerősöm viszont kihagyja belőle a kelkáposztát ... A piac így a válogatás és a választás lehetőségét, egyfajta luxust kínál. Olyan luxust, ami derűsebbé, teljesebbé teszi életünket, hiszen íze, színe, illata az életünknek épp az efféle választéktól van. A piac igy egyben a mindennapi örömök forrása is. Persze, van még egy fontos sajátossága, ami megkülönbözteti a legközelebbi zöldséges üzlettől. Az utóbbiban ugyanis legföljebb azt kérdezhetem meg, hogy mennyibe kerül a paprika ? A piaci árustól viszont azt, hogy mennyiért adja a paprikát?! Nem mintha az alkunak, amire ez az ige utal, valódi jelentősége lenne, hiszen manapság már a piacon is alig-alig lehet alkudni. A piaci árusnál azonban legalább megkockáztathatjuk, hogy adja ötven fillérrel, vagy egy koronával olcsóbban áruját. Nyilvánvaló, hogy ettől aligha leszünk boldogabbak, viszont jó érzéssel tölti el az embert, hogy az így nyert árengedmény a személyes kontaktus, az egyéni lelemény eredménye. A piaci kofa és a vevő beszéltek egymással, majd megállapodtak — vagy éppenséggel nem állapodtak meg. S ha nem kötöttek egyezséget, az sem baj. Az ember tovább bolyonghat az árusok között az egyezség reményében, elvégre nem ez az eladó volt az utolsó lehetősége. A piac a kereskedés, a már-már régimódi kifejezésnek tűnő kiszolgálás és a derűs hangulatú vásárlás mentsvára. Alkalom és fórum a beszélgetésre, véleménycserére, váratlan találkozásokra. A piacon én én vagyok, ő pedig ö, igy sem összekeverni, sem fölcserélni nem lehet bennünket, miközben akaratlanul is belefeledkezünk a friss zöldség, a hegyes és tölteni való paprikák, a gyűjtött gombák, a ropogós gyümölcsök, a hajnalban vágott virágok látványába. Csoda hát, ha az ember esőben és perzselő nyári kánikulában egyaránt szeret piacra járni? MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György kot”. Az elvi szempontokkal nem is volt baj. A baj ott kezdődött, hogy ezek a harmatfriss gazdaságok nem mindig voltak fizetőképesek. A beruházásokra felvett hosszúlejáratú hitelek, s egyéb kölcsönök töriesztése gyakorlatilag elvitte a kevéske jövedelmet is, ha volt. Jánokon — hogy a kezdeti időszakban bizonyos pénzalapot teremtsenek — minden szövetkezeti tag befizetett 100 koronát a közös kasszába. Ugyanekkor a munkaegység értéke 8 korona volt, ami 1953-ban 10 koronára emelkedett. Egy évre rá már 2 korona osztalékot is tudtak adni minden ledolgozott munkaegység után ... Vagyis aki folyamatosan dolgozhatott, havonta megkeresett 400—500 koronát. „Kezdetben igen nehéz volt" mondta az egyik makranci adatközlőm, „még 1956-ban is csak 8 korona volt a munkaegység értéke.” A bodolói adatok ezzel szemben: „nagyon jó termést takarítottak be, a tagság elégedett volt. A munkaegység értéke 30 korona." Péder tartozott az egykori szepsi járás legjobb szövetkezetei közé. Amíg ez a szövetkezet önállóan gazdálkodott egy munkaegységre 20 koronát terveztek; ebből előlegként kifizettek 10 koronát és általában minden zárszámadáskor 10—14 korong osztalék jutott minden ledolgozott munkaegységre. Ezen túl pedig további 5 kiló szemesterményt kaptak a szövetkezet tagjai minden munkaegység után. E futó statisztikából is jól látható, hogy milyen különbségek voltak az egyes szövetkezetek között. E hat gazdaság közül csupán Péder és Jánok esetében mutatható ki gazdasági előrelépés az ötvenes évek elején, amikoris e két gazdaságban nem csak járási, de országos viszonylatban is felfigyeltetö eredményeket értek el. Például Jánok 1954-ben országos méretben a negyedik legjobb eredményt elérő gazdaság volt. Rá három évre azonban ez a gazdaság teljesen leromlott. Péder azonban képes volt folyamatosan tartani a maga megszabta termelési szintet. Ez részben arra vezethető vissza, hogy ebben a határban voltak a legjobb termőföldek, s hogy a többiekhez képest — a már említett Aranykalászos Gazdatanfolyamon — a péderiek megfelelő szintű szakismeret birtokába jutottak, amit a gyakorlatban alkalmazni is tudtak. Szervezési szempontból sikeresnek bizonyult például, hogy a kapásokat és a vetett takarmányokat a tagság harmadából művelte. „Ez a módszer jól bevált, mert úgy volt szervezve, hogy a tagság csak akkor vihette haza a magáét, ha már a szövetkezeti részt betakarították." Ma ezt a szervezési formát érdekeltségi viszonynak mondanánk. Mint ahogy a maga idejében is az volt, csakhogy a felsőbb szervek nem így értelmezték, s csakhamar be is kellett szüntetni. De a péderi szövetkezet ezt követően is szilárd gazdasági egységként működött. A többség persze nem ilyen volt, s a gyenge gazdasági eredmények sokféle gondot-bajt görgettek maguk előtt. A dokumentumok és egyéb rendelkezésre álló közlésekből az olvasható ki, hogy ezeket a felgyülemlő bajokat úgy próbálták orvosolni a legtöbb helyen, hogy szinte évenként leváltották a szövetkezet vezetőit, s helyettük másokat választottak. A gyakoriatban ez persze amolyan körbetipródást jelentett, mert lényegében állandóan ugyanaz az 5—6 vezető követte egymást, váltakozva a különböző tisztségekben és beosztásokban. A tavaly megválasztott elnököt ha leváltották, agronómus lett, az agronómusból lett elnök, ha ezt is leváltották, a zootechnikus került a helyére, s ez így ment körbe-körbe közel egy évtizeden keresztül. A mindig új — de lényegében mégsem új — vezetés szinte semmit sem tudott feloldani a gazdaságra nehezedő gondokból. Nem is tehette, mert nem volt hozzá elegendő ideje. Mindezt a gazdaságok, s azokon belül is a tagság sínylette meg a legjobban. Abban az időben a szövetkezetekben sem évi szabadság, sem egyéb szociális juttatás nem létezett; családi pótlék sem járt például, holott az iparban ez már régóta természetesnek számított. így nem csoda, ha ezekről a településekről a munkaképes lakosság jelentős hányada kimozdult, jobb kereseti és megélhetési lehetőséget keresve a maga számára. A környék nagyméretű iparosítása, s az építkezések erre tág lehetőséget kínáltak. S aki tehette, élt is ezzel a lehetőséggel. Mert más volt az, ha havonta megkereshetett mondjuk 1 400—1 800 koronát az építkezéseken napi nyolc órás munkaidővel, s megint más volt hónapokig dolgozni azzal a tudattal, hogy esetleg a hónap végén egy fillért sem kap a munkájáért.. . A szocializált mezőgazdaságnak ez a küzdelme lényegében az ötvenes évek végéig, a hatvanas évek elejéig tartott. Voltak ugyan egységes földműves-szövetkezetek, amelyek ebben a korai időszakban is folyamatosan és eredményesen dolgoztak — itt a Bódva mentén elsősorban Péder, majd később Somodi is — de ezek szabályt erősítő kivételek voltak. A fordulat akkor és azzal kezdődött, amikor az ötvenes években megindult a tömeges szakemberképzés — közép és felső szinten egyaránt — s olyan mezőgazdászok kerültek a termelésbe, akik a nagyüzemi termeléshez szükséges ismeretek birtokában voltak. GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) 13
