A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-22 / 34. szám
Zágon, Mikes Kelemen emlékoszlopa A rétyi nyír természetvédelmi területét magunk mögött hagyva délceg jegenyesor strázsálja az utat. Hajladoznak az emberfia előtt, gondolhatnánk, pedig csak a Kárpátok szele készteti koronájukat meghajlásra. Ömlik az eső, s a borús-zord felhők eltakarják hegykoszorúját. Az esőverte út Zágonba vezet. Teremtett lelket nem látni utcáin. A szakadó eső elől száraz helyre húzódott mindenki. Csak a libák totyognak a tócsákban nyakukat kinyújtva feltartott csőrrel. Aztán alábbhagy az eső rohama, megélénkül az utca. Gyerekek dagasztják a sarat, öregek eresztgetik a patakba a felgyülemlett esővizet az udvarokból. Kerülném a tócsákat, a sarat, nem nagy sikerrel. Nem baj! Sárosán, vizesen csak eljutok oda, ahová Sepsiszentgyörgyről még tűző napsütésben elindultam. Hogyisne. A hegyóriás tövében megbúvó Zágonban apró sárga táblácskák vezetnek Mikes Kelemen szülőházához. Azaz csak annak helyéhez. A falak nem bírták a sok megpróbáltatást, eggyé váltak az anyafölddel. De az itt született szelleme máig él és virágzik ... A házhely csupa virág. A tisztelet és emlékezés virágai... Virágillat lengi körül a helyet. Középen egy emlékoszlop áll, két nyelven, magyarul és románul hirdeti: „Az e helyen épült házban született Mikes Kelemen (1690—1762), II. Rákóczi Ferenc íródeákja, a Rodostóba száműzött szabadságharcos, a régi magyar széppróza kiváló művelője." GÖMÖRI IZEK Ifjúkoromban egy messzi városba vitt el anyám, rokonainkat látogattuk meg. Régen láttuk egymást, ezért sokat beszélgettünk. Krisztina néni, anyám unokatestvére a rokonokról kérdezősködött, majd életünkről faggatott. így kerültem szóba én is. — Sok baj van ezzel az inassal is — mondotta anyám — mindig csak játszana, tanulni meg nem akar. — És hol inas a fiad ? — kérdezte Krisztina néni. — Hol inas? — csodálkozott anyám. — Otthon van az inas. Ezen meg Krisztina néni ütődött meg. — Otthon van? Hogy tanulhat otthon mesterséget? Végre anyám megértette, miről van szó. — Jaj, hát ö nem tanul mesterséget. Még iskolába jár. De nálunk. Pelsőcön úgy hívják a fiút, hogy inas. A sepsiszentgyörgyi Székely Muzeum epülete musmw mnm ÖÁB8H Árúknak SŽU&4ÚA f vxitsitift mte* Kusu int»»' Hú Htľsuiff »54+4 Ci A KÁRPÁTOK KANYARULATÁBAN A kis telek körül fiatal gyertyánok göcsörtös karéja áll őrséget. Azon túl frissen kaszált széles rét, idébb a Mikes-tölgyek. Erősen kapaszkodnak a talajba. Valóban Kelemen ültette volna őket? Meglehet. Magas korról árulkodnak, vaskosak, hatalmasak. Özvegy Molnár Jánosné az emlékhely gondozója, egyszerű falusi asszony. Gyakran keresik a turisták, akik messze vidékekről érkeznek ide emlékezni és tisztelegni. Szívesen mesél nekik a múltról, jelenről, a románok és a magyarok együttéléséről... Gondolatom Rodostóban jár, a mai Tekirdagban, Törökországban. A Márvány-tenger partjáról, az önként vállalt száműzetésből Mikes Kelemen sohasem tért már vissza szülőfalujába. Hej, pedig de vágyott rá: „... úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont" — irta egyik levelében „nénikéjének". Újból cseperészni kezd az eső. A kert alatt a kisded ér is siheder patakká növekedett már. Isten véled, Zágon, a szülőföld utáni vágyakozás megtestesült ábránd-faluja! Az élmények feledtetik velem, hogy latyakos, kátyús úton rézatom magam Csomakőrös irányába. A Háromszéki-medence Zágonnal szomszédos falujában is van oka megállni az utazónak. Itt született Körösi Csorna Sándor, a legendás székely-magyar utazó, akit tudásszomjtól űzetve hajtott a vágy, hogy megkeresse a magyarok őshazáját. A „világgá sodródott fiú” könyvtárakon és őserdőkön fúrta át magát, hogy „testvértelennek" tartott népünk rokonait fölkutassa. Ez nem sikerülhetett. „Kárpótlásul" azonban megalkotta a tibeti nyelvtant és szótárt, ezzel írva be nevét örökre a tudományok történetébe. Akárcsak Mikes, Körösi Csorna is idegen földben pihen, a Himalája alatt. Egyek ők a sorsban s a hazaszeretetben! Szülőfaluja főterén mellszobor vigyázza emlékéi. Nem messze van ide Kézdivásárhely. Közeledvén a városka felé, mintha az út is hasonlítana önmagához: kétségtelenül út. A főtér első pillantásra magával ragad, szabályos kiképzése, gondozott parkja megejtöen bájos. Közepén másfél évtizede áll Oláh Sándor Gábor Áront megformáló szobra. Ki ne tudná, hogy a város és Gábor Áron neve eggyé forrott az időben. 1848—49-ben, amikor a háromszéki szabadságharcosok fegyver híján éppen föladni készültek a kilátástalan harcot, Gábor Áron harangból itt öntött ágyúkat a honvédek számára. Sohasem volt ő harangöntö, furfangos székely katona volt, aki katonáskodása alatt megtanult ágyút önteni. Az egykori ágyúöntödében ma múzeum működik. Ha már erre járok, csak benézek ide is. Nem is csalódom: az egyik teremben Gábor Árom rézágyúját pillantom meg! Amelyről a híres katonadal is szól: „Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva ...” Jobban szemügyre véve fedezem fel a tájékoztatót: csak szakasztott mása az eredetinek... Azért mégis szép! S mellette szép számmal találok tárgyakat, amelyek a szabadságharcból maradtak ránk. De a múzeum többi kiállítása is szemrevaló: a fazekas, a csizmadia, a tímár, a szűcs, a kovács, a mészáros, az asztalos, a szabó, a kalapos céhek történetén kalauzol végig. S ha mindez kevés lenne, hogy mély benyomásokkal távozzam a múzeumból, búcsúzóul betérek abba a terembe, amelyben a romániai magyar népviseleteket csodálhatom meg. Lélegzetelállítóan szépek ezek a Zsuzsi-Andris-babák, amelyeket pajtások, anyukák és nagymamák szabtak-varrtak s küldtek be a Jóbarát gyermeklap pályázatára. Bőven elég ennyi az élményekből. Csak még Bernekre ugróm ki, ahonnan Gábor Áron elindult. Az ágyúöntö szülőháza már régesrég nem áll. A helyén épült házikóban fodrászműhely, falán emléktábla hirdeti a község szülöttének halhatatlanságát. Észre sem vettem, teljesen elállt az eső. Fellegyinti felhőfátylát az ég. sietős emberek az utcán. Bámulon őket a szétáradó meleg napsütésben... KINCSÜNK A NYELV Nevettek a félreértésen. Már a fővárosban laktunk, amikor ismerőseink körében szóba került a rocska. — Rocskával mertük a vizet a Sajóból — mondottam. — Hogy néz ki az a rocska? — kérdezte ismerősöm. — Úgy, mint általában a rocska. Kezemmel, a levegőbe rajzoltam körvonalait. — Tudom — mondotta. — Nem rocska az, hanem vödör. A rocska szó pedig eléggé elterjedt a magyarság körében, a Magyar Értelmező Szótár is szignálja. Most, hogy odahaza járunk, a feleségem krumplit vásárolt a zöldségesnél. Említette, hogy évtizedek óta semmi sem változott. A háziasszonyok most is gruiyát kémek burgonya vagy krumpli helyett. A grulya szó nem hangzik valami szimpatikusán. de azért Gömörben nem ment ki a divatból. Sok olyan szót hoztam magammal szülőföldemről, amelyet ezen a tájon nem értenek és furcsálják, ha véletlenül kibökök egyetegyet. Ha a cikkekbe. írásokba belekerül ilyen szó, a szerkesztők, lektorok nyomban lecsapnak rá és irgalmatlanul kigyomlálják. Kár, mert a stílust színezi, élénkíti. Hamarjában felsorolok néhány otthonról hozott tájszót és a köznyelvi megfelelőjét. Milyen jó lenne, ha egyszer valaki felgyűjtené ezeket: grulya — burgonya rocska — vödör hétfő — hétfő szereda — szerda körte — körte csajhos — vizes, izzadt béreg — bürök inas — fiú burgondia — marharépa bornyú — borjú kocik — kemence csena — csikó pécsik — dongólégy ókumlál — nézeget kasznyi — szekrény varnyú — varjú bikk — bükk vackarkodni — készülődni Oldalakon lehetne sorolni a gömöri tájszavakat, ízes kifejezéseket. Kár, hogy némelyek már elkoptak, elvesztek, s többé soha vissza nem térnek. DÉNES GYÖRGY 11
