A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-15 / 33. szám

szőke, csinos és harmincas éveinek legelején jár. Esztendőkkel ezelőtt napközis tanítónőként indult a pályán, most elemistákat tanít és szakkört vezet, itt naphosszat egy pádon kuporog, vagy föl-alá járkál, és rendre inti a verekedőket, a bokortépkedöket. Néha megpróbál egy-egy új játékot, kézimunkát megtanítani, esetleg felolvas. Egy óránál tovább azonban, sosem figyelnek rá a gyerekek. Akkor előveszi a saját könyvét, vagy az eget kémleli, nehogy essen. Mert akkor siethetnek vissza az iskolába, ahol azután végképp elszabadul a pokol.

— Őszintén szólva néha sajnálom ezeket a gyerekeket. Főképpen azokat, akik szinte az egész nyarat ilyen körülmények között kénytelenek eltölteni — mondja higgadtan Irén „néni". — A pedagógus tehet bármit, belefeszülhet az erőlködésbe, az ilyen vakációból akkor sem lesz élmény, pihenés, nyaralás. Annyi előnye viszont mindenképpen megvan, hogy olcsó, és a szülő, jobb híján, legalább biztonságban tudhatja a gyermekét. Nem kell az utcára küldenie, lakáskulcscsal a nyakában.

NEGYEDIK ALAPHELYZET

Az a kulcs a nyakban szimbólummá lett. Elég kimondani, és az emberben máris a gyermeki el hagyatottság képzetét kelti. Persze, a dolog távolról sem ilyen egyszerű.

Látszólag céltalanul lépdelek a számtalan lakótelep egyikén. Csütörtök van, kora délután, erős, szúrós napsütés. Amerre a szem ellát, gyerekekkel teli e táj — fogalmazhatnék költőien, hiszen csak néhol üldögél egyegy öreg a tenyérnyi parkok padjain. Két dolgot lehet észrevenni rögtön első pillantásra: tíz gyerek közül négynek-ötnek ott a nyakában a kulcs, és e kulcsosok általában tizenegy évnél idősebbek. Az sem ritkaság, hogy egy-két apróbb gyerek is tartozik hozzájuk. Itt és most ezek a gyerekek helyettesítik a munkában lévő, a lakás és az új bútor részleteit fizető szülőket. Rövid szemlélődés után kiderül: ezek a tizenéves lányok és fiúk kedves felelősséggel vállalják ezt a szerepet.

Andreára például Jóska vigyáz, az ő nyakában van a kulcs. Azaz, Jóska most épp a házuk árkádjai alatt focizik, ám Andrea azért tudja, hogy bármikor hozzá futhat, hatodikos bátyjánál védelmet talál. Andreu most végezte a harmadikat. Barnára sült, vidám, beszédes.

— Mi már nyaraltunk két hetet a nagymamánál. Az a legjobb. De jó lesz anyuékkal is, ha majd a Tátrába megyünk.

— Itt vajon hogy érzed magad ?

— Itt se rossz. Biciklizni szoktam, meg fogócskázunk, és Jóska néha focizni is enged. Ha esik, a lakásban vagyunk. Olyankor a szomszéd gyerekeket is behívhatjuk.

Ez a külvárosi lakótelep aránylag védett.

Jókora szabad területeinek, magyarán: grundjainak környékén napközben is gyér a forgalom; így az itteni kulcsos gyerek a testi veszélyeknek is ritkábban van kitéve. S ha napi programja egyhangú is, ezért talán kárpótolja a tágasabb tér, a viszonylagos szabadság, az otthon megnyugtató közelsége.

— Anyu mikor jön haza, Andrea?

— Négykor. Apu pedig hat előtt.

— Ebédre mit ettetek?

— Vajas kenyeret szalámival és zöldpaprikával. Azt szoktunk. Kivéve, ha Jóska fölmelegíti az előző napi vacsoramaradékot, vagy rántottét csinál.

— És délután, vagy estefelé hová szoktatok járni anyuval meg apuval?

— Á, sehová. Egyszer moziban voltunk.

— Más szórakozás nincs itt?

— A múlt héten körhintások jártak itt. Tegnapelőtt pedig tűz volt az egyik lakásban.

Már kifelé megyek a lakótelepről, amikor a hulladékgyűjtőhelyek egyikének kerítése mellett, jókora halom hullámpapír tetején, egy kerek arcú kiskamaszt pillantok meg. Piszkosdrapp bársonynadrág. Lila pulóver és vastag ing van rajta. Ott gubbaszt a papírhegy tetején, arcáról közben folyik az izzadság.

— Mit csinálsz itt?

A szeme sarkából fölsandít. Riadtan, barátságtalanul.

— Őrzöm a papírt. Egy férfié. Adott egy ötöst, hogy őrizzem, amíg kinyit a gyűjtőhely.

— Miért nem játszol inkább? Nincsenek testvéreid ?

Hallgat egy darabig.

— Vannak testvéreim, de nem szeretek velük játszani.

— Miért nem mész akkor haza? Nincs kulcsod ?

Etámul.

— Kulcsom ? Otthon van az anyu a pólyás testvéremmel. De csak vacsorára szabad fölmenni, hogy ne lábatlankodjunk.

— Nyaralás nincs?

— Nincs — visszhangozza, s arcáról lehull egy verejtékcsepp. — Mi nem szoktunk nyaralni. Apu azt mondja, nem kap beutalót. És hogy úgyis sokba kerül.

ÖTÖDIK ALAPHELYZET

Vasárnap este van. A Trabantban négytagú család zötykölődik hazafelé a parányi telekről, a hétvégi házikóból. A férj elégedetten csettint egyet:

— Még szerencse, hogy időben lemondtam azt a tíznapos dél-csehországi nyaralást. Most még csomagolhatnánk, holnap hajnalban meg indulni kellene. Csak az alapdíj került volna négyünknek egyhavi fizetésembe. És gondold el, mennyit költöttünk volna még ezen kívül. Egy ilyen nyaralásba tönkre lehet menni...

A kocsiban hirtelen föllángolnak az indulatok.

— Erről inkább egy szót se szólj! — csattan föl az asszony. — Ezt lemondtad, a pionírtábort nem intézted el, úgyhogy holnap reggel kilökhetjük őket az utcára! Vagy bezárhatjuk őket a szekrénybe!

Akikről szó van: Tamás és Ervin megszeppent arccal hallgatják a vitát. Közben gurul a trabant zöld mezők, sűrű erdők mellett. Hat óra is elmúlt már, de még szikrázik fönt a nap, az ég vakítóan kék. Nyác van, harsogó, gyönyörű nyár.

Ősszel, visszatérve az iskolapadba, a gyerekek majd dolgozatot írnak. Például „Nyári élményeim" címmel. Egyest, persze, csak az kaphat, akinél nemcsak a helyesírás és a külalak, de a tartalom is dicséretesen gazdag s változatos lesz.

MIKLÓSI PÉTER

Fotó: Gyökeres György

13