A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-15 / 33. szám
MIROSLAV KA PÉK MICSODA GÓL! 10. Halina építésvezető becsmérelni kezdte a játékost, aki az Uran Pnbrammal lezajlott mérkőzésen a büntetőt rúgta. — Ferda úgy rúgta azt a büntetőt, hogy megrugdostam volna érte. Mehere pontosan az ellenkezőjét állította, és a csapat edzőjét hívta tanúnak. Az teljes mértékben egyetértett vele. — Úgy van, gyönyörű, egyenesen példás lövés volt. Megérdemli, hogy bekerüljön a labdarúgás tankönyvébe. — Az ég szerelmére, hiszen a kapu közepébe rúgta! — háborgott Halina. — És éppen ez a helyes játékosi lélektan mintapéldája — oktatta őt az edző. — Egy kapus se marad állva a helyén, mert úgy semmi esélye se lenne az ilyen közeli lövést kivédeni. Ösztönösen hol balra, hol jobbra ugrál. Ebből indult ki Ferda és ezért célzott a kapu közepébe. — Csakhogy elszámította magát, a kapus állva várta a labdát — ellenkezett a hajthatatlan építésvezető. — Igazad van — helyeselt az edző. — De szétrakta a lábát és a labda átrepült. Láttad, milyen értetlenül bámult? Ferda teljesen átverte. Halina nem hagyta magát meggyőzni. Felhozta, hogy két héttel ezelőtt Stiglic Ferda utánozni akarta Panenka „hulló falevelét" és óriási botrány lett belőle. Ebben a pillanatban egy női hang szólalt meg: „Karcsi, telefon!" — Tévedés, nagy tévedés! — szólalt meg ismét az edző. — Egyáltalán nem kopirozta Panenka trükkjét. Amit csinált, az a saját specialitása, csakhogy erős ellenszélre és olyan fényre van hozzá szüksége, amely a kapus szemébe süt. A labdát felrúgja csaknem gyertyába, a kapus utánanéz, elvakul, szemével a labdát keresi, de az közben a nyakszirtjére, onnan meg a hálóba pottyan. Vagyis érdekes öngólt ad. Ferdának ez már háromszor sikerült is, és a közönség mindig őrjöngött a lelkesedéstől. A büntetőrúgásokról folyó szenvedélyes beszélgetést egyszerre gyűlölködő ordítás szakította meg, amelytől a többieket kilelhette a hideg: — Te kígyó, mit tettél? Makk Oszkár az őrnagyra vetette magát, és igyekezett öt ellökni. — Állítsa le, azonnal állítsa le! Úgy viselkednek itt, mint a barbárok. Engedjen oda! A méltóságteljesen nyugodt őrnagy figyelemre se méltatta a fiatalember magatartását. Sőt hagyta, hogy meglökje Makk, de közben hegyezte a fülét, hogy a magnetofonra feljátszott drámából egy szót se veszítsen el. Kurta százados a segítségére sietett, megragadta és erősen megszorította Makk csuklóját. — Üljön le, és maradjon csendben, mert különben a fiúcska kap a fenekére! — Ezt nem úszód meg! — fenyegetőzött egy kegyetlen nyers hang, amely tisztán hallhatóan a dühöngő Bohóé volt. — Esküszöm, hogy megöllek, még ma megöllek! Szh/szoritó zokogás, majd heves ajtócsapódás hallatszott. — Menj csak, úgysem menekülsz! — üvöltött magánkivül Bohó. — Megmérgezlek, mint egy patkányt! Mint egy patkányt, nem érdemelsz egyebet! A fenyegetést üvegcsörömpölés követte. Azután a vendégek csitítása hallatszott, ahogyan a vendéglátójukat csillapították és kérdezgették, mi történt tulajdonképpen. ' — Ne akarjátok tudni! — Bohó hangja megcsuklott, inkább hörgött, mint beszélt. — Nem, rosszabbat már nem követhetett el ellenem. De drágán megfizet érte. Csodálkozni fogtok, hogyan állok bosszút. A Troja hídról... E pillanatban a felvétel végére ért, a szalag megtelt. Fürge őrnagy nem is palástolta csalódását. Bosszúsan kikapcsolta a magnetofont és kiemelte a kazettát. — Ezt a kazettát kölcsönveszem. És még azt az üveget is kérem, amelyből a felesége ivott. Bohó igazgató teljes érzéketlenségbe sülylyedt. — Abban nem sok maradt — mormolta alig érthetően. — Adok egy másikat. Ekkor fogta fel, mit jelent az őrnagy kérése. Tenyerével néhányszor végigsimította a homlokát. — Maga tényleg azt gondolja, hogy én megmérgeztem Júliát? De hiszen ez őrültség! Ha mindenki gyilkolna, aki dührohamában azt kiabálja, hogy megöllek, akkor csak a süketnémák maradnának ártatlanok! — Az ilyen fölösleges elmélkedések helyett jobban tenné, ha mindent beismerne. Megkönnyítené a saját helyzetét és a miénket is. Az őrnagy rábeszélése utáni rövid, riadt csendet hirtelen kísérteties nevetés törte meg. Makk Oszkár torkából tört elő. Hátborzongató volt. A két nyomozó hátán, bár életük során mér sok mindent átéltek, a hideg futkározott. — Oszkár, térj magadhoz! — Bohó felszólítása azonban hiábavalónak bizonyult, mert Makk örjöngési rohama fokozódott. A férfi, aki addig a falnak támaszkodva állt, lecsúszott a földre, a hátára feküdt és két karját széttárta, mint egy keresztre feszített. Az állandó vad röhögés közben fejét a padlóhoz verte. Azután elcsendesedett, mozdulatlanul feküdt, szemét a mennyezetre szegezve. — Én öltem meg őt, én! — hörögte. — Ugyan, hagyd ezt! Már úgyis túl nagy a felhajtás a feleségem körül! A segéd letorkolása után Bohó rosszkedvűen a két nyomozóhoz fordult: — Önök tehát meg vannak győződve róla, hogy a feleségem meghalt? — Ön szerint talán él? — Az őrnagy nagyon óvatosan tette fel ezt a kérdést. Valójában a legcsekélyebb bizonyítékuk sincs Bohó Júlia haláláról, bár már a harmadik ember vallotta be, hogy átsegítette a másvilágra. — Biztos vagyok benne, hogy él — jelentette ki sziklaszilárdan Bohó. — Akkor hát hol van? Hamarabb, mint ahogy a Samostav igazgatója válaszolhatott volna, rémült kiáltás hallatszott. A kiáltás Kurta századostól származott. — Jézus Mária, itt! Fürge őrnagy, aki pedig minden körülmények között megőrizte a nyugalmát, ezúttal kiborult. Feijajdult, és félreugrott, amikor a házkutatást végző kollégája kinyitott egy szekrényt, és abból egy merev alak esett ki. — Már megdermedt — nyüszítette a százados. és kétségbeesetten igyekezett az alakot visszanyomni a szekrénybe. A fenyegető pánikot Bohó igazgató oszlatta el, aki kijelentette, hogy nem kell félni, ez csak egy próbababa. — A feleségem kitanult varrónő. Mielőtt hozzám jött, varrással keresett egy kis mellékest. De most már saját magának se varr. Kurta százados bűntudattal nézett a parancsnokára. Nem kételkedett, hogy megrovásban részesül, amiért ilyen elítélendő módon kihozta a sodrából. — Mindent megértenék — mordult rá az őrnagy —, ha nem kiabáltál volna, hogy Jézus Mária! Ilyen pillanatokban sem szabadna elfelejtened, hogy ateista vagy! A százados a parancsnok enyhe szemrehányásában a példátlan nagylelkűség további megnyilvánulását fedezte fel. — Akkor hát letartóztat, vagy nem tartóztat le? — szólalt meg ismét Makk. — Ha nem teszi meg azonnal, esküszöm, hogy meglógok! Az őrnagy egyáltalán nem vett róla tudomást, amit Kurta százados hibának tartott. Ezt a tejfölösszájút egyre gyanúsabbnak tartotta. Ha ő vezetné a nyomozást, elsősorban rá figyelt volna, és nem pazarolná az idejét Bohó igazgató fölösleges faggatására, aki végképp nem tud hazudni, és véleménye szerint a légynek se ártana. Hacsak nem előre megfontoltan jár el igy a parancsnoka. Lehet, hogy mint tapasztalt pszichológus arra akarja rávenni az önmutogatásra hajlamos ifjút, hogy teljesen felfedje magát, hogy a mellőzöttsége miatti dühében kimutassa egész benső mivoltát. — Mikor látta a feleségét utoljára? — Ennél a kérdésnél az őrnagy szeme elveszítette megszokott acélos villogását, és kis időre nefelejcskék lett. — Itt a társaságban. — Az ön dühkitörése után elhagyta a helyiséget, nemde? Igen, ez bizonyos, nincs is benne semmi meglepő. És utána már nem látta többet? — Nem. Az őrnagy felsóhajtott, és elgondolkodva fogta meg ujjhegyeivel tömpe orrát. Azon az éjszakán ... — szóval... — nem aludtak együtt? Bohó igazgató megütödve nézett rá. — Csak nem gondolja, hogy mindezek után képes lettem volna vele szerelmeskedni? — Bocsánat, én az alvás eredeti jelentésére gondolok. — Hogy minél világosabb legyen a dolog, az őrnagy horkolást utánozott. Bohó megértette. — Nem, én mára virradóra itt horkoltam a karosszékben. Elaludtam mindjárt a barátaim távozása után. — Sőt korábban, mint ahogy elmentek, ha tudni akarják az igazságot! — terelte ismét magára a figyelmet a haragtól fortyogó Makk. Az őrnagy még jobban feldühítette, mert figyelemre se méltatta. — A vendégek távozása után tehát az ön felesége zárta be az ajtót? Makk Oszkár görcsösen felnevetett. — Én zártam be utánuk, én magam! Kérem, hányszor ismételjem még el? Nem gondolják, hogy én is elveszíthetem a türelmemet? Most már Bohó sem intette le Makkot, csak kedvetlenül felvonta sűrű szemöldökét. Azután az őrnagy arcába bámult, nyilván, hogy nyomatékosabbá tegye a válasza jóhiszeműségét. — Nem tudom, igazán nem tudom. Mikor reggel felébredtem, a feleségem már nem volt otthon. Fürge őrnagy sokáig kerülgette a forró kását, de még mindig nem tudta, melyik oldalról kóstoljon bele. Két vasat is tartott a tűzben, de vajon eléggé forróak már? És melyiket válassza, hogy ne hibázzon? Leginkább a veleszületett szemérmessége gátolta. 14
