A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-15 / 33. szám

Ki tudja, talán még Karinthy Frigyes híres jó tanulójának, a stréber Steinmannak is megfordult fejében a gondolat, hogy jó lenne, ha a vakáció kétszer annyi ideig tartana, mint a tanév. De vannak jóindulatú felnőttek is, akik szívesen eltörölnék a téli meg a tavaszi szünidőt, s az igy nyert napokkal a nyári vakációt toldanák meg. A szülők zömének viszont a meglévő szünidőmennyiségben is gondot okoz a gyerekek felügyeletének megoldása. Igaz, az elemisták részére létezik a napközis foglalkoztatás, de ez többnyire a legjobb szándék ellenére is sokkal inkább gyermekmegőrző, semmint igazi vakációs program. Persze, ezen kívül van gyermeküdülő és pionirtábor, vagy ilyen-olyan beutaló a szülőkkel — ám ez szintén csupán két-három hét a két hónapból, ráadásul ezekből sem jut mindenkinek. A köznapi valóság — legalábbis a városi gyerekek s a blokkházas nagyközségek lurkói számára —

igy meglehetősen prózai: kulcs a nyakban, ebéd a hűtőben, program a kapualjban vagy a téren, a többi kulcsos gyerekkel.

Augusztus derekát mutatja a naptár, s ez kínálkozó alkalom arra, hogy a riporter körülnézzen : a szóban forgó témában milyen is a vakációhelyzet?

ELSŐ ALAPHELYZET

A kilencéves Lacika, mint rendesen, ma is pontban kilenckor érkezett a hivatalba. Ott leült a helyére, egy ablak melletti íróasztalhoz, és táskájából kipakolta a legszükségesebbeket. Rajzlapokat, hat szines ceruzát, két-három kisautót, egy gazdagon illusztrált mesekönyvet, valamint a tízóraiját. Ezt rögtön be is kebelezte, mert, mint mondta, a szalámis zsemlét jobban szereti a mézes kenyérnél, amit reggelire talált a konyhaasztalon.

Kisvártatva az írógéphez ment. Levelet

próbált fogalmazni „Kedves Nagymamáék!" megszólítással, amit ütemes kopogással többször aláhúzott. Ám ettől Éva néni a szomszéd asztalnál idegesen krákogni kezdett, és anyuka egy kurta „inkább rajzolj!" felszólítással leállította a levelezést. Lacika egyébként kétféle rajzot szokott készíteni a hivatalban. Háborúsat: tankokkal, repülőkkel, bombákkal, romba dőlt házakkal és víz alá süllyedő hajókkal. És nyaralásosat: tóval, napsütéssel, fákkal, csónakokkal, labdázó gyerekekkel.

A bérszámfejtés augusztusi látképe még sohasem ihlette meg Lacikát. Sem a gazdátlan íróasztalok katonás, néma rendje, sem a vézna gyökereiket befőttesüvegekbe eregető növények zöldje a szekrények tetején, de még az a fülledt levegő sem. amit a zárt ablaktáblák őriznek ebben a rideg helyiségben. Lacika inkább nyüzsögni szeretne odakint, porosán és kimelegedve. Ez persze lehetetlen, hiszen még nem elég nagy ahhoz, hogy egész napra egyedül maradhasson, (gy most hivatalba jár három héten át. Reggel egyedül ébred, ha kedvére való reggelit talál a konyhaasztalon, akkor megeszi, utána bejön a „munkába", ahol délután fél négyig marad. Júliusban három hétig a nagymamáénál üdült vidéken, augusztus végén pedig szüleivel a bolgár tengerpartra megy; ám a vakáció hosszú. Lacika pedig éppen abba a korosztályba tartozik, a hattól tiz-tizenkét évesek közé. akik szüleinek talán a legnagyobb gond, hogy hol és miképpen töltse csemetéjük a nyarat.

MÁSODIK ALAPHELYZET

Marikával tegnap délután csoda történt. Unottan bóklászott épp a fű szélén, amikor a sárgára szikkadt fűben meglátott egy négylevelű lóherét.

— Úgy megörültem! Leszakítottam, és azt kívántam, bárcsak holnap otthon maradhatnék — meséli szinte egy szuszra. — És tessék elképzelni, amikor estefelé hazamentem, az apu épp azt mondta anyunak: holnapra szabadságot vettem ki!

— És? — várom a folytatást értetlenül. — Hiszen mégsem vagy otthon

A nyolcéves Marika félrebillenti kerek, barna fejét, a tekintete pedig szomorú is, dacos is.

— Apu azt mondta, rengeteg az elintéznivalója. És különben is, részemre befizették a nyári napközi diját. El kellett jönnöm, hiába sírtam.

HARMADIK ALAPHELYZET

Párás, nehéz meleg van itt a Vörös-hid környékén, a gyéren csörgedező Vödric patak partján. A fejünk mellett labdák zúgnak el, némelyik eltalál — ez ellen nincs mit tenni. Ma összesen hétszázötven gyerek van itt a bratislavai iskolákból. Ennél kevesebben ritkán szoktak lenni, többen viszont annál gyakrabban. „A terület elbírja" — mondja megadóan egy felügyeletet teljesítő pedagógus, s bizonyos szempontból igaza is van, hiszen a föld aligha omlik be alattuk. A hétszáz-nyolcszáz pár láb fölverte porban fák és bokrok nőnek, itt-ott füvet is találni. Aki megrongálja, pontosabban megcsonkítja a növényzetet, rossz pontot szerez az iskolájának. Ennek ellenére mégis akadnak elvetemült tépkedők, főképp harmadikos-negyedikes fiúk, akik már egyre nehezebben bírnak magukkal.

— Ma mit csináltatok eddig? — kérdezem a hozzám legközelebb álló gyermeket.

— Ma? — néz vissza egykedvűen. — Eddig szabadfoglalkozás volt, most meg akadályverseny lesz.

— Hűha, az legalább izgalmas! — próbálok lelkesedni.

— Nem izgalmas — néz józanul a szemembe. — De legalább rekedtre kiabálhatjuk a torkunkat szurkolás közben.

— Különben mit szoktatok csinálni?

Tanácstalanul körülnéz, s az én tekintetem

is követi az ő pillantását. Megszemléljük a csupasz kőrakásból álló kapukkal jelzett focipályát, ahol jelenleg is több fiúcsapat rugdos keresztbe-kasul több focilabdát. Látjuk a hasonlóan zsúfolt röplabdapályát, a homokozót, a víz nélkül ásítozó kis medencét... A pedagógusok egyike épp most keres jelentkezőket a számháborúhoz. Két fiút, két lányt osztályonként.

— Kár, hogy olyan ritkán járunk fürödni meg kirándulni — állapítja meg riportalanyom, majd rövid tűnődés után tárgyilagosan hozzáfűzi: — Kártyázni szoktunk meg bújócskázni. Néha elhozom a babámat és azzal játszom, de a fiúk mindig kikapják a kezemből és eldugják valahová ... Ja persze, a kisebbeknek néha mesélni is szokott valaki a tanító nénik közül. Például Irén néni.

Oda is vezet nyomban Irén nénihez, aki

12