A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA A SZÁMOK VARÁZSLATOS VILÁGA Dr. ZNÁM ISTVÁN egyetemi tanár, a matematikai tudomány doktora ötven évvel ezelőtt 1936. február 9-ikén született a gömöri Nagybalogon (Veľký Blh). Iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte, majd Rimaszombatban (Rimavská Sobota) folytatta, ahol 1954-ben leérettségizett. 1954-től 1959-ig a bratislavai Komenský Egyetem matematika-szakos hallgatója volt. A diploma megszerzése után rövid ideig egy pőstyéni (Piešťany) általános iskolában tanított, majd a bratislavai Vegyipari Főiskola matematikai tanszékén helyezkedett el, ahol 1968-ig dolgozott. 1968-ban a Komenský Egyetem természettudományi karának algebra és számelméleti tanszékére került, s jelenleg is itt tevékenykedik. 1966-ban lett kadidátus, 1980-ban pedig megszerezte a nagydoktori címet. 1982-ben nevezték ki egyetemi tanárrá. — A legtöbb ember pályaválasztásában meghatározó szerepet játszik a gyermekkor. a családi környezet. Professzor úr esetében is elmondható ez? — Azzal kell kezdenem, hogy családomban nemhogy matematikus, de még csak értelmiségi se nagyon akadt. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy minden férfi ács, minden asszony varrónő volt. Én is ugyanolyan falusi gyerek voltam mint az osztálytársaim, a tanulásban sem tűntem ki, bár tény, hogy matematikából én voltam a legjobb. Emlékszem, egy alkalommal elsős létemre megoldottam azt a feladatot, amivel a negyedikesek nem tudtak megbirkózni. — Mikor gondolt először arra, hogy matematikus lesz? — Azt hiszem gimnazista koromban. De hogy egész pontos legyek, nem is matematikus, hanem egyetemi tanár szerettem volna lenni. Volt egy falumbéli, akiről azt mesélték, hogy tanár az egyetemen, ez nekem nagyon imponált, talán ezért is akartam én is az lenni. Az egyetemi felvételi nem okozott gondot, annál többet a nagy távolság és a szokatlan környezet. Többször is elhatároztam, hogy végleg otthagyom a nagyvárost, de aztán mindig meggondoltam magam. Azt hiszem a magyar gyerekek számára nem is annyira a szlovák nyelv jelent problémát az egyetemen, mint inkább az otthonitól eltérő világ. Ha ebben a lelkiállapotban magára marad, könnyen feladhatja a küzdelmet. Szerencsére én egy olyan társaságba kerültem akkor, amely nemcsak buzdított és erőt adott, hanem életszemléletemet is jelentős mértékben meghatározta. — Kik voltak ezek az emberek? — Csupa ismerős név, legalábbis a csehszlovákiai magyaroknak nem kell őket bemutatni: Koncsol László, Tőzsér Árpád, Gyüre Lajos, Tankó László, Nagy János szobrászművész, Kulcsár Tibor, Cselényi László, Takács András. Egyikük sem matematikus, s persze nem is az egyetemen jöttem össze velük, hanem az Ifjú Szívekben, ahol három évig táncoltam. Úgy is hívtak engem, hogy Táncos Pista, no nem mintha olyan jól táncoltam volna, hanem mert ezt a nevet könynyebb volt megjegyezni. Véleményem szerint az Ifjú Szívek nagyon fontos szerepet játszott a csehszlovákiai magyar kulturális és szellemi élet kibontakozásában, hisz az akkoriban ott közreműködők ma szinte kivétel nélkül fontos posztot töltenek be egy-egy csehszlovákiai magyar intézményben, a csehszlovákiai magyar irodalomban, kulturális életben. Én egy kissé kilógtam ebből a társaságból, hiszen a matematika senkit sem érdekelt, de befogadtak maguk közé, erőt öntöttek belém, ha elkeseredtem. Néhányukkal közülük ma is rendszeresen találkozom. Leginkább Koncsol Lászlóval tartom a kapcsolatot, talán azért is, mert sok a közös témánk. — Bizonyára jól ismeri professzor úr a csehszlovákiai magyar irodalmat is ? — Sajnos korántsem annyira, mint szeretném. Tőzsér néhány korai versét ma is kívülről tudom, s büszke vagyok rá, hogy egyik költeményét szüleim házában írta Nagybalogon, amikor nálunk vendégeskedett. Később már kevesebb időm jutott a szépirodalomra, a régi barátok munkáit sem tudom rendszeresen olvasni. Egyedül Duba Gyula műveit ismerem maradéktalanul, talán azért is, mert valahogy igen hasonlóan látjuk mindketten a világot. S ha már az irodalom került szóba, el kell mondanom egy kis esetet. Egyszer egy idősebb kollégával cseresznyéztem a kertjében, s valahogy a magyar irodalomra terelődött a beszélgetés. A kolléga szlovák volt, de jól tudott magyarul, s igen meglepett azzal, hogy részletesen ismerte a régebbi és a kortárs magyar írók müveit. Őszintén meg kell mondanom, én egyik-másik nevet akkor hallottam először. Bizony restelltem is erősen a dolgot, s elhatároztam, hogy pótolom a mulasztást. Megkértem Turczel Lajos barátomat, legyen a segítségemre, s kölcsönözze nekem a legfontosabb könyveket. Azóta is, ha valamilyen érdekes könyv megjelenik, ö hívja fel rá a figyelmemet. — Térjünk most vissza a matematikához. pontosabban a matematika-oktatáshoz. Véleménye szerint milyen a matematika-oktatás színvonala az általános és a középiskolában ? — Azt hiszem jobb, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Emlékszem, az én diákkoromban még sok képesítés nélküli pedagógus is tanította a matematikát, s ez bizony nem vált a hasznára. A matematika egy olyan tudomány, amelyet fokról-fokra, lépésről-lépésre kell elsajátítani, nem lehet ide-oda ugrálni, kapkodni. Ha az alapok nem szilárdak, az egész építmény ingataggá válik. Más tudományok esetében gyakran tapasztaljuk, hogy egy-egy ismeret idővel elavul, nincs többé szükség rá, s egy új információval helyettesíthető. Ezért képes az iskolai oktatás szinte a legújabb időkig lépést tartani az adott tudomány fejlődésével. A matematikánál más a helyzet. Az ismeretek felhalmozódnak, s nem avulnak el. Ha egy tétel 500 évvel ezelőtt igaz volt, akkor igaznak kell lennie ma is. Közben azonban újabb eredményekkel is gyarapodik a matematika, s pedagógus legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy most melyiket helyezze előtérbe. Nyilván azok a fejezetek kerülnek a tananyagba, amelyek a gyakorlati életben a leginkább hasznosíthatók, tehát a trigonometria, a matematikai analízis, a geometria. A matematikus azonban nem aszerint osztályozza a megoldásra váró problémákat, hogy az eredmény hasznosítható lesz-e vagy sem a gyakorlatban. Számára a megoldandó feladat a fontos, ha túl van rajta akár el is felejtheti. — Kérem beszéljen a szűkebb kutatási területéről? — Úgy gondolja érdekes lehet ez az olvasók számára? — Azt hiszem, igen. — Én ellenkező véleményen vagyok, ráadásul sok időbe telne, amíg eljutnánk a lényeghez. Ezért csupán a nevét említem meg annak a kutatási területnek, amellyel foglalkozom: kombinatorikus számelmélet és extremális gráfelmélet. — A számelmélet és főleg a gráfelmélet művelői között sok világhírű magyar matematikus található. Ismeri őket személyesen is ? — Természetesen. Erdős Pál akadémikus, a világjáró matematikus többször is járt már Bratislavában. Róla köztudott, hogy hetvenhárom éves kora ellenére állandóan utazik, hol itt, hol ott bukkan fel, s mindenütt új problémával áll elő, amelynek megoldásában aztán hathatósan közreműködik. Ismertem Túrán Pált is, egyik publikálatlan tételét én bizonyítottam be. Rényi Alfréddal is találkoztam, sőt Dialógus a matematikáról című nagyon kedves ismeretterjesztő müvét szlovákra is lefordítottam. Szoros baráti szálak fűznek Lovász Lászlóhoz is, aki talán a legnagyobb magyar matematikusok egyike, noha még nincs negyvenéves. — Sikeres embernek tartja magát? — Tulajdonképpen igen. Őszintén megvallva, az adottságaimhoz, a tehetségemhez képest nagyobb eredményeket értem el, mint többen azok közül a kollégáim közül, akik nálamnál nagyobb tehetséggel voltak megáldva. Talán azzal magyarázható ez, hogy már gyerekkorom óta keményen meg kellett dolgoznom a sikerért. Ott Rimaszombatban, a szűkebb pátriámban talán én voltam a legtehetségesebb matematikus, de Bratislavában már több tehetséges emberrel hozott össze a sors, s ha a világot veszem alapul, akkor nálamnál számos jobb matematikus akad. De nem ez a lényeges. Több mint 45 önálló dolgozatot publikáltam eddig. Ezek között jócskán akad olyan, amelyet bármelyik matematikus megírhatott volna. ha történetesen elmélyed a problémában. Ezeknél a munkáimnál többre tartom azt a fennmaradó tízegynéhány tanulmányt, amelyet, úgy érzem csakis én írhattam meg. Ezek a dolgozatok az én legkedvesebb szellemi gyermekeim. S azt sem szabad elfelejteni, hogy pedagógus is vagyok. Tanítani mindig is szerettem, ezért nagyon meghatódtam, amikor ötvenedik születésnapomra egykori és mai aspiránsaim eddig megjelent dolgozataikat összegyűjtötték és két kötetben átadták nekem. — Úgy tudom, rendszeresen figyeli a csehszlovákiai magyar diákok tanulmányi előmenetelét. — Valóban Így van. A hatvanas évektől kezdve rendszeresen szerveztem néhány matematikus és fizikus kollégával esti kurzusokat a magyar nemzetiségű egyetemisták számára, főleg azért, hogy segítsünk nekik az esetleges lelki válságok leküzdésében, s persze szakmai téren is. Rólam mindenki tudja az egyetemen, hogy magyar nemzetiségű vagyok, és senki sem ütközik meg azon, ha a magyar diákoknak segíteni szeretnék. Büszke vagyok magyar voltomra, de a melldöngető magyarkodást elítélem, s végeredményben haszontalannak tartom. A feleségem szlovák nemzetiségű, de „szerelemből" megtanult magyarul, s két lányom és tizennégy éves fiam is tökéletesen beszéli az „apanyelvét". Meggyőződésem, hogy az a magyar gyerek, aki otthagyja az egyetemet, az nem a hiányos szlovák nyelvtudása miatt cselekszik így, hanem mert elhanyagolta a tanulást, s a saját felelősségét az úgynevezett objektív körülményekre szeretné áthárítani. — Örökölhető-e a matematikai tehetség? — Elképzelhető, hogy igen, de általában a nagy matematikusok gyermekeiből nem lesz matematikus. Egy-két kivétel persze akad, de nem az a jellemző. Az én gyerekeim közül egyik sem választotta ezt a pályát, noha az anyjuk is matematika-fizika szakos tanár, s őszintén megvallom én ennek örülök is. Más szülőkkel ellentétben ugyanis azt vallom, hogy a gyerek azt csinálja, amihez kedvet érez. Sajnos előfordul, hogy egy-egy befutott papa a gyereke számára egyengeti az utat, s meg sem kérdezi tőle, yajon igényli-e azt egyáltalán. — Mivel tölti a szabadidejét? — Ha azt kérdezte volna, hogy mi a hobbim, akkor azt válaszoltam volna, hogy a matematika. A szabadidőm nagy részében is matematikával foglalkozom, hiszen a matematika számomra nem munka, hanem szórakozás. Ha emellett még marad egy kis időm, azt olvasással töltöm, esetleg nagy túrákat teszek a környező erdőkben és hegyekben. Mostanában a szokásosnál több időt töltök a televízió előtt. De ez ugye érthető, hisz zajlik a foci-vb. LACZA TIHAMÉR 16
