A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-08 / 32. szám
VOLT EGYSZER EGY JÉGKORSZAK AMIEDB EUROPA FÁZOTT A harmadidőszakot követő, eopleisztocénnak nevezett átmeneti korbanfiidegebb, 0 °C körüli hőmérsékletű periódusok, hosszabb melegebb (az optimum idején a maitól 4—5 °C-szal magasabb) periódusokkal váltakoztak. A mediterrán jellegű fauna és flóra utolsó mohikánjai közül a kor elején haltak ki a Mastodon, a korábban Amerikából bevándorolt öslovak (Hipparion). Európai hirű lelőhelyeik vannak Magyarországon Baltavár, Csákvár, Polgárdi mellett. Kihal a Dicerorhinus megarhinus nevű ősorrszarvú, az őstapír (pl. a Tapirus arvernensis; maradványait nálunk Fülek (Fiľakovo) mellett, az ajnácskői vulkanikus kőzetekben találták), stb. A kor jellegzetes emlőse a Mammut borsoni, egy ősi hódfaj (Trogontherium minus, hazai lelőhelye Ajnácskö), stb. A Kárpát-medencében megtalálhatók voltak (pl. Ajnácskö, Ivanovce) a ma már csak Dél- és Délkelet-Ázsiában élő, mosómedve alakú és nagyságú, panda vagy „vörös macskamedve'' (Ailurus fulgens) ősei (Parailurus hungaricus). A szakirodalom a negyedkornak ezt a szakaszát az állatvilág tipikus, magyarországi előfordulása alapján Villányium néven emlegeti. Fia a Föld különböző geológiai korszakaiban bekövetkezett eljegesedések okait kutatjuk, csak többé-kevésbé elfogadott, illetve vitatott elméletekkel szolgálhatunk. Az azonban biztos, hogy a zord hideg klíma nem oka, hanem következménye az eljegesedésnek! Megfelelni arra a kérdésre, hogy mikor és hogyan keletkeztek a gleccserek, ma már elég pontosan tudunk. Fia az enyhe csapadékos teleket hűvös nyarak követik, akkor a nagyobb tengerszint feletti magasságokban és fenn északon a hómezök megmaradnak, s évről évre gyarapodnak, tehát ha évezredeken át télen több hó esik, mint amennyi nyáron elolvad, akkor vastag jégréteg alakul ki. Ez saját súlyánál fogva úgy terjed, „folyik", mint a kosárból kiöntött, kelő kenyértészta. A jégárak növekedésével párhuzamosan csökken a környezet hőmérséklete és nedvességtartalma, így az éghajlat egyúttal szárazabbá válik. A hideg levegő kevés párát tartalmaz. A negyedkorban, mikor a jég a csapadék nagy részét megkötötte a tengerek és a szárazföld viszonya részben különbözött a maitól. A Brit-szigetek és a kontinens, valamint Skócia, Izland és Grönland között szárazföldi kapcsolat volt, amely természetesen a Golf-áramlat akkori irányát is befolyásolta. A Rajna, amelynek ekkor a Temze bal oldali mellékfolyója volt, sokkal északabbra torkollott az Atlanti-óceán egyik nagy öblébe. (Ez az öböl vált később Északi-tengerré.) Európa déli részén a Tethys-tenger maradványaként a Földközi-tenger kiterjedése és partvonala nagyjából megfelelt a mai viszonyoknak. Megvolt a Gibraltári-szoros, de hiányzott a Tipikus Kar-tó a Júliái Alpokban (Jugoszlávia) Fekete-tengerrel való kapcsolata a Dardanellákon keresztül. (Ez csak a jégkorszak után keletkezett.) A negyedidőszak elején Korzika, Szardínia és Elba a kontinenshez kapcsolódott, s összefüggött az elsüllyedt Tirrén-szárazulattal is. Nem kizárt, hogy ugyanakkor Szicília és Málta Afrikához tartozott. A legnagyobb eljegesedés alatt a norvégiai Nordkaptól (Északi-fok) a Bristoli-öböl, az Alsó-Rajna, a Harz-hegység és a Csehmasszívum északi széle, az Odera felső folyása, a Kárpátok északi lejtői által alkotott vonalig, valamint az Orosz-tábla egy része, tehát csaknem fél Európa, a kontinentális jégtakaró alá került. Ennek vastagsága elérte az 1 000—2 000 métert. így nem csoda, hogy a tengerek szintje sokkal alacsonyabb volt, mint jelenleg. A meleg interglaciálisokban a felolvadó jég vízszintjüket megemelte. Az észak-európai kontinentális jég azonban nemcsak megkötötte a vizet, de óriási súlya a Skandináv-félszigetet mélyen „lenyomta". Az olvadás után, mikor ez az óriási súly megszűnt, megkezdődött a félsziget lassú, boltozatos kiemelkedése. A földkéreg ilyen jellegű mozgását (emelkedését és süllyedését) izosztatikus mozgásoknak nevezzük. Ezeknek köszönhető a csodálatos norvég fjordvidék kialakulása is. A szárazföldbe mélyen benyúló festői fjordok nem mások, mint tengervízzel elárasztott jegesedés előtti folyóvölgyek. Mélységük általában néhány száz méter, de pl. a Sogefjord, amely 150 km hosszú, több mint 1 000 méter mély. A mai Balti-tenger csak az ún. posztglaciális (jégkorszak utáni) időben több egymástól jól elkülöníthető szakaszban alakult ki, és vált az Atlanti-óceán beltengerévé. Ekkor szakadt meg a kapcsolat Skócia, Izland és Grönland között és alakult ki a La Manche csatorna. A népszerűén csak „jégkorszak"-nak emlegetett pleisztocén nem volt azonban egy Norvégia fjordjai régi folyóvölgyek Beerdősü/t moréna-vonulat Dél-Svédországban (Smáland) egységes 700—600 000 évig tartó hideg időszak, hanem egyrészt hideg (ún. glaciális), másrészt meleg (interglaciális) periódusok váltották egymást. Sőt még a glaciálisokon belül is voltak hidegebb, és melegebb kilengések. A kontinentális gleccserek képződése úgy 700 000 évvel ezelőtt kezdődött. Eurázsia és Észak-Amerika negyedidőszakában 5 kontinentális glaciálist mutattak ki. Tehát a jég öt alkalommal árasztotta el, tarolta le Észak-Európát. Elpusztított mindent, ami útjába került, de közben azért „épített" is. Óriási mennyiségű talajt, sziklát hordott el és rakott le. A jég, egy kb. 500 m vastag nyúlványával Csehszlovákia területére a Morva-kapun keresztül először a második, ún. Elszter (Mindéi) glaciálisban (i. e. 500 000—400 000 között) tört be, és Fulnekig hatolt. Az ezt követő holsteini (mindelrisszi) interglaciálisban újból meleg köszöntött Nyugat- és Közép-Európára, így a jég visszahúzódott. A harmadik, szaalei (risszi) jegesedés (i. e. 350 000—250 000 között) néhány km-rel még délebbre, feltehetőleg Blahutovicéig tört előre. Üledékeiben északi eredetű vörös gránitot, gnájszot, kovakövet stb. találtak, amelyeket a jég Skandinávia területéről hozott. Ez volt a jég legdélibb, s egyben utolsó betörése Közép-Európába. A legutolsó fölmelegedés egész Skandináviába szorította vissza, ahol (kb. i. e. 7 000 évvel ezelőtt) több darabra szakadva elolvadt. A visszamaradó hegy nagyságú jégtömböket az olvadékvizek hordalékai nem tudták betemetni. Körülfolyták őket, s mikor elolvadtak, a jég által kivájt medencébe víz tódult. így keletkezett Finnország és Svédország tavainak nagy része. JÉGSAPKA EURÓPA HEGYEIN A kontinentális jégtakaróval egy időben Európa óriás-hegységeiben, elsősorban az Alpokban, de a Kárpátokban, a Pireneusokban és a Balkánon is, ún. hegyi vagy alpi gleccserek alakultak ki. Ezek mélyen a hóhatár alá nyúltak. A Magas-Tátra északi oldalának legnagyobb jégárja a Bialka-völgyi volt. A déli oldal Mengusz-völgyi gleccsere elérte a 11,5 km hosszúságot. Az Alpokban, a Pireneusokban, a skandináv hegyekben ma is vannak gleccserek. Ezek a lassú mozgásban lévő jégfolyamok erősen módosították a hegységek felszínét. A V alakú folyóvölgyeket U keresztmetszetű teknövölgyekké (trogák) alakították. Az útjukba kerülő kemény sziklákat legömbölyítették, közben a jégár fenekén beágyazott, s tovább hurcolt törmelék (ebből képződött a fenékmoréna) jól látható „karcolásokat" vésett beléjük (ún. vásott sziklák). Az Alpok peremén nem ritkák a hatalmas több tonnányi sziklák, amelyeket a jég a hegység belsejéből hozott, ezek az ún. vándorkövek. A puha kőzeteket kivájta, s az így keletkezett mélyedéseket kitöltötte a víz. Ezeket a kisebb-nagyobb tavakat emlegetjük „tengerszem"-nek. Ahol a jég által lerakott törmelék elzárta a folyók, patakok medrét, moréna-tavak keletkeztek. A Tátrában mintegy 166 (a legkisebbekkel együtt 190; az északi oldalon 60, a délin 130) tó van. Ezek közül tipikus kar-tó pl. a Felső-Wahlenberg-, a Kriváň alatti Zöld-tó, a Wielki Staw, a Czerny Staw, a Morskie Oko, stb. Moréna-tó a Furkotai-völgy néhány kisebb tava, a Poprádi- és talán a Csorba-tó is. dr. POMICHAL RICHÁRD, Csallóközi Múzeum A szerző felvételei 8
