A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-01 / 31. szám

SOMERSET MAUGHAM

BARÁT A SZÜKSÉGBEN

Már harminc éve tanulmányozom embertársaimat. Nem sokat tudok róluk. Azt hiszem, többnyire az arcuk szerint ítéljük meg azokat, akikkel találkozunk. Az áll, a száj formájáról, és a szem kifejezéséből vonjuk le következtetésünket. Ha valaki azt állítja, hogy az első benyomása mindig helytálló, én kétkedve vállamat vonogatom. Szerintem minél hosszabb ideje ismerek egy embert, annál jobban megtéveszt. A legrégibb barátaimról is kijelenthetem, hogy semmit sem tudok róluk.

Ezek a gondolatok azért ébredtek fel bennem, mert a reggeli lapokban azt olvastam, hogy Eduard Hyde Burton Kobe-ban meghalt. Kereskedő volt, és hosszú ideig Japánban élt.

Közelebbről nem ismertem, személye azért érdekelt, mert egyszer nagy meglepetésben részesített. Ha nem az ő szájából hallottam volna a történetet, soha nem hittem volna el, hogy ilyen cselekedetre képes. Nagyon meglepett a történet, mert úgy külső megjelenése, mint viselkedése átlagon felüli emberre vallott. Fehér hajú, ráncos piros arcú, alacsony, karcsú, kékszemű ember volt. Ha jól emlékszem, hatvanéves lehetett, mikor megismerkedtem vele. Mindig pedánsan, korához és állásához méltóan öltözködött.

Bár irodái Kobe-ban voltak. Burton gyakran jött Jokohamába. Véletlenül egy pár napot ott töltöttem egy hajóra várva, és az angol klubban mutatták be nekem. Együtt bridzseztünk. Kellemes és nagyvonalú játékosnak bizonyult. Nem sokat beszélt játék közben, és később, poharazgatás mellett sem, — de értelmesen. Csendes, száraz humora volt. Népszerűnek látszott, és mikor elment, nagyon szépen nyilatkoztak róla.

Véletlenül mind a ketten a Grand Hotelban szálltunk meg, és másnap meghívott ebédre. Megismerkedtem idősebb, kicsit kövérkés feleségével, és két lányával is. Kétségtelenül harmonikus, szerető család képét nyújtották. Burton kedvessége fogott meg legjobban. Szelíd kék szeméből sugárzott a jóindulat. Hangja gyengéden csengett, és nehéz volt feltételezni, hogy mérgében esetleg felemelheti. Mosolya elbűvölő. Egy olyan ember, akihez mindenki vonzódott, mert lénye őszinte szeretetet sugárzott. Mindenkit elbájolt. De nyoma sem volt benne szentimentalizmusnak. Szeretett kártyázni és iszogatni, szívesen mesélt eléggé pikáns történeteket, és fiatal korában erősen sportolt. Gazdag ember hírében állt, aki minden pennyért megdolgozott. Azt hiszem, azért szerette mindenki, mert kicsi és törékeny volt. Olyan érzést váltott ki az ismerőseiből, hogy védelemre szorul. Úgy érezték, hogy még a légynek sem ártana.

Egy délután a Grand Hotel halijában üldögéltem, ahonnan remek kilátás nyílt az emberektől és járművektől nyüzsgő kikötőre. Különféle nemzetiségű, óriási személyszállító és kereskedelmi hajók, ki-be sikló különféle csónakok, és ez a hallatlanul élénk forgalom — magam sem tudom miért —, megnyugtatóan hatott a lélekre.

Burton lépett be a hallba, és azonnal észrevett. Leült a mellettem álló székre.

— Mit szólna egy italhoz? — kérdezte, és máris tapsolt egy fiúnak, két italt rendelt.

Amikor a fiú behozta az italt, egy férfi, aki az utcán sétált, meglátott, és beköszönt.

— Ismeri Turnéit? — kérdezte Burton, amikor visszaköszöntem.

— A klubban találkoztam vele. Azt beszélik, a gyarmatokon él, az otthonról kapott pénzekből.

— Elhiszem, hogy így van, van itt jó néhány belőlük.

— Jól bridzsel.

— Ezek általában jól játszanak. A múlt évben volt itt egy alak, aki egyébként névrokonom —, a legjobb bridzsjátékos, akivel valaha összehozott a sors.

— Nem találkozott vele véletlenül Londonban? Lenny Burtonnak nevezte magát.

— Nem, valóban nem emlékszem erre a névre.

— Eléggé figyelemre méltó játékos hírében állt. Úgy tűnt, rendkívüli tehetsége van a játékhoz. Sokat játszottam vele. Egy ideig Kobe-ban tartózkodott.

Burton lassan szürcsölgette a gint.

— Különös történet — mondta. Nem

rossz ember. Szerettem őt. Jólöltözött, és — a maga módján — kellemes ember volt. Göndörhajú, rózsaszínű arpú, a nők számára sem volt közömbös. Nem ártott senkinek, csak néha nem tudott uralkodni féktelen természetén. Sokat ivott, mint a hozzá hasonló férfiak általában. Negyedévenként kapott valami pénzt, és ezt megtoldotta kártyázással. Jó sokat nyert tőlem is, ebben biztos vagyok.

Azt hiszem, azért fordult hozzám, mikor fillér nélkül maradt, és hát névrokonom is volt.

Egy napon felkeresett az irodámban, és állást kért. Nagyon meglepődtem. Közölte, hogy hazulról már nem kap pénzt, és dolgozni akar.

Megkérdeztem, hány éves. — Harmincöt — mondta.

— És azelőtt mit csinált? — kérdeztem.

— Hát, nem sokat — felelte.

— Sajnos, most nem tehetek semmit önért — mondtam. — Jöjjön el hozzám harmincöt év múlva, és majd meglátom, miben lehetek a segítségére.

Nem mozdult, és elsápadt. Egy pillanatnyi habozás után közölte velem, hogy már egy jó ideje nincs szerencséje a kártyában. Nincs egy pennyje sem, mindenét elzálogosította. Nem tudja

kifizetni a hotelszámláját sem, és több hitelt nem adnak. Teljesen tönkrement, és ha nem kap állást, kénytelen lesz öngyilkosságot elkövetni.

Egy pillantást vetettem rá, és megállapítottam, hogy teljesen le van törve. Valószínűleg többet ivott a kelleténél és legalább ötvenévesnek nézett ki.

— Nos, a kártyázáson kívül mit tud ?

— kérdeztem.

— Jól tudok úszni — felelte.

— Úszni?

Alig hittem a fülemnek. Olyan butának tűnt a válasza.

— Részt vettem már úszóversenyen is, az egyetemet képviseltem.

— Én is jól úsztam fiatal koromban

— feleltem.

Hirtelen egy ötletem támadt. Burton szünetet tartott elbeszélésében és hozzám fordult.

— Ismeri Kobe-ot? — kérdezte.

— Nem — feleltem. — Egyszer jártam arra, de csak egy éjszakát töltöttem ott.

— Ezek szerint nem ismeri a Shioya klubot? Fiatal koromban onnan egészen a tarumi öbölig úsztam. Több mint három mérföld, és nagyon nehéz a kiemelkedő tereppart körüli erős hullámzás miatt. Nos, hát közöltem mindezt névrokonommal és megígértem, ha megteszi ezt az utat, szerzek állást részére.

— Észrevehetően elképedt.

— Hiszen azt mondta, hogy úszó.

— Nem vagyok a legjobb kondícióban —- felelte.

Nem szóltam semmit. Vállat vontam. Egy pillanatig rám nézett, majd bólintott.

— Rendben van — mondta. — Mikorra kívánja az úszást?

Ránéztem az órámra, éppen tíz óra múlt.

— Az úszás nem tart tovább egy és negyed óránál. Én az öbölhöz hajtok fél egykor és találkozunk. Visszaviszem a klubba, hogy átöltözhessen, aztán együtt ebédelünk.

— Rendben — mondta.

Kezet fogtunk. Jó szerencsét kívántam, és elváltunk.

Rengeteg dolgom volt azon a reggelen, és éppen csak hogy az öbölhöz értem fél egyre. Vártam rá, de hiába.

— Talán csak nem ijedt meg az utolsó pillanatban? — kérdeztem.

— Nem, nem ijedt meg. Elkezdett úszni. De hát természetesen az ivás aláásta egészségét. Az ár erősebb volt nála, nem tudott megbirkózni vele. Körülbelül három napig nem találtuk meg a holttestet.

Egy jó ideig nem tudtam szóhoz jutni. Meg voltam döbbenve. Aztán egy kérdést intéztem Burtonhoz.

— Mikor állást ajánlott neki, tudta, hogy megfulladhat?

Halkan kuncogott, és rám nézett azzal a kedves kék szemével. Kezével megdörzsölte az állát.

— Nos, abban az időben nem volt üres hely az irodámban.

PertI Etelka fordítása

23