A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám
KőéŠw*a menti 2. HAGYOMÁNYOS GAZDÁLKODÁS A Bódva mentén a legjobban termő földek Péderen voltak. Ez a tény a gazdálkodásban is törvényszerűen megmutatkozott. A falu gazdáinak zöme kisbirtokos volt, akik általában 3—4 hektárnyi földterülettel rendelkeztek. Mivel az egész határ sík területű — eltérően az eddig ismertetett települések hagyományaitól — Péderen a gazdák a földjeiket igástehenekkel művelték. Például őszszel a mélyszántást négy tehénnel — négyesfogattal — végezték. A század elején még favázas ekével szántottak, később, a harmincas évektől számítva a favázas ekét fokozatosan kiszorította a jobb minőségű vaseke. Péderen nem alkalmaztak nyomásos gazdálkodást és nem is ugaroltattak, mint Bodolón (Budulov) vagy Jánokon (Janik). Hogy miért, annak megvolt az oka: kevesebb volt a földjük. Ami volt, azt a lehetőségekhez mérten a leggazdaságosabban igyekeztek kihasználni. A két fönövény ebben a faluban a búza és az árpa; rozsot és zabot kisebb területen termesztettek, mert általában gyengébbek voltak a terméshozamaik. Ipari növényt nem termesztettek a péderiek, de sok volt a kapás, főleg burgonya és takarmányrépa. Ezenkívül sok vetett takarmányt termesztettek, lucernát és lóherét, amelyekből igyekeztek három kaszálást betakarítani. A lekaszált lucernát és lóherét Péderen már abban az időben is favázas szárítóállványokon szárították, ami a pillangósok tápanyagmegőrzése szempontjából bírt nagy jelentőséggel. Érdekes, hogy kukoricát viszonylag keveset vetettek; ennek oka, hogy az idős péderiektől megtudtam, az volt, hogy csak ötévenként adott jó termést. „Kétszer közepeset, kétszer nem érett be a korai fagyok miatt." Ha mégis termesztettek kukoricát, akkor leginkább a korai „száznapos" fajtát vetették. A fentiekből látható, hogy Péderen a növénytermesztés az állattartást szolgálta alapvetően. A péderi gazdák valóban sok állatot tartottak mezőgazdasági területükhöz viszonyítva. Foglalkoztak bikahizlalással; a fiatal hízott bikákat jó pénzért értékesítették — mint „kóser” árut — a kassai zsidók körében. A bikahizlalás „Jó üzlet volt". Kiterjedt sertéstenyésztést is végeztek. Egy-egy gazda általában két anyakocát tartott; a fölnevelt malacokból számára évente kettőt hizlaltak meg, s vágtak le. A felesleget 120—130 kilós súlyban különböző vásárokon, főleg Mecenzéfen, Stószon és Szomolnokon (Smolník) értékesítették. Ezzel szemben juhtenyésztés alig volt a faluban, nem foglalkoztak vele, mert nem volt érdemes. Annál több volt a szarvasmarha. Voltak erdei legelőik, ahová nyáron az ökrök és a tinók jártak; májusban, júniusban még a teheneket is kihajtották az erdei legelőre. A nagyobb gazdák persze tartottak lovakat vagy ökröket is. A faluban azonban alig volt több 10 pár lónál és ökörnél. Az igásökröket 5—6 évig tartották, azután felhizlalták és eladták azokat. A nagyszámú állat után, mivel bőségesen takamnányoztak és almoztak, volt elegendő és jó minőségű istállótrágyájuk a gazdáknak, amit már télen kihordtak, a tábla végén szarvasokba rakták és beföldelték. Tavaszszal, amilyen korán az idő engedte, szétszórták és a lehető leggyorsabban leszántották. Érdekesség, hogy ebben a munkában a gazdák — főleg a rokonok — segítettek egymásnak. Két-három gazda „összeállt" s együtt végezték ezt a munkát. Hasonló módon segítették egymást a takarmánybetakarítás idején, s az aratásban is. Péderen a gazdálkodásban négyes vetésforgót alkalmaztak. Az első évben búzát vetettek, ezt rozs vagy árpa követte; a harmadik évben vagy alávetés — ezt meghagyták két évig —, vagy pedig kapás következett. A negyedik évben, ha nem alávetés volt, a kapás után ismét gabonafélét vetettek. A földeket általában háromévenként trágyázták, kizárólag istállótrágyával. Hogy a péderiek valóban eredményesen gazdálkodtak, azt az is bizonyítja, hogy búzából és árpából a harmincas években már 30—35 mázsás hektárhozamokat értek el; főleg a diószegi és a bánkúti fajtákat termesztették magas sikértartamuk miatt. Ezeket a fajtákat leginkább a malomipar vásárolta fel a gazdáktól. Péderen a gazdáknak mintegy hetven százaléka maga, a családjával együtt végezte a gabonafélék betakarítását. A többiek, akik nagyobb területen gazdálkodtak, részesaratókat fogadtak, általában, miként a környék többi helyiségében is, tizedéből. A szerződésben Péderen ki lehetett kötni, hogy az arató a maga tizedét ott választja ki, ahol akarja. A részesaratók mindannyian helybéliek voltak. Egy nyáron általában 8—10 mázsa gabonát keresett meg egy-egy részesarató. Az aratáshoz kapcsolódó népszokásokra nem emlékeztek adatközlőim. Hajdú József, SPANYOL FÖLDÖN A SZABADSÁGÉRT Fábry István Nem sikerült az ellenség meglepetés- 2. nek szánt éjjeli támadása. A géppuskában már forrni kezd a víz, a kulacsokban pedig csak bor van. Nem tesz semmit, mondja Máté hadnagy, víz helyett bort kell a tartályokba önteni. Ez csak a maximokra vonatkozik, mert az amerikai géppuskák léghűtésesek, így tehát várnunk kell, míg kihűlnek. A tüzelést fokozatosan megszüntetjük, takarékoskodni kell a lőszerrel, hiszen egyelőre még nincs biztosítva az utánpótlás. Egyszer az egyik, aztán a másik géppuska hallgat el. A coltok nem bírják a folyamatos tüzelést, mert azon kívül, hogy léghűtésesek, régiek is, akadoznak. Jön az újabb parancs; Géppuska irányzék 800 méter, irány jobbra, előttünk a dombhajlat! Szórványosan tüzelj! Az idő gyorsan múlik, a vezényszavak váltakoznak, hol jobbra, hol balra lőjük a dombvonulatot. Már senki sem fázik, senki sem álmos. Az ellenséges teherautók fényszórói sem világítanak, és akárhogy figyelünk, nem látni semmi mozgást a szemben levő dombokon. Visszavertük őket, szakad föl belőlünk a megkönnyebbült sóhaj. Alig pihenünk egy órát, harapunk valamit, megérkezik a zászlóaljparancsnok, Grebenarov elvtárs. Megdicsér bennünket az előző napi, de főleg az éjszakai harcokért. „Harasó, tovariscsi vengerci!" Mátét és engem félrehív, és magyarázza, hogy rövidesen ellentámadásba kezdünk, mert az ellenséget mindenáron vissza kell szorítanunk az előttünk levő folyó túloldalára. Kijelöli előnyomulásunk irányát, de még arra kér, küldjünk ki egy kisebb osztagot a dombos, cserjés terep felderítésére. Magyar Petőfi-szakasz előre! — adja ki a parancsot Máté Lajos. Kiérve az olajfák alól megálljt vezényelünk, és kiválasztjuk az előőrs tagjait. Kertész Jóska vezetésével elindulnak — mi pedig tüzelőállásban várunk. Egy óra múlva visszajönnek és jelentik, hogy a kijelölt szakaszon semmilyen mozgást nem észleltek. Pár perc múlva támadásba lendült az egész frontszakasz. Óvatosan nyomulunk előre, kihasználva minden bokrot, ami csak fedezheti mozgásunkat, nehogy meglepetés érjen. Figyelünk jobbra, balra, de az ellenség egyelőre nem jelentkezik. Vidáman törtetünk előre. Újra mellénk kerül a zászlóaljparancsnok, tört magyarsággal kiáltja felénk: „Magyar fiúk, előre!" ... Közvetlen előttünk tüzérségi lövedék robban, kisebb ütéseket érzek a hátamon, de nincs különösebb bajom. Körülnézek, nincs-e sebesült a fiúk között. Minden rendben. Gyorsan felállítani a géppuskát. Az ám, de hogyan? A legkisebb mozgásra golyózáport zúdítanak ránk. Még a fejünket sem tudjuk felemelni. Hü, keserves helyzetbe kerültünk! Vajon látják-e Mátéék és a többiek reménytelen helyzetünket? Pillanatok alatt végigfut előttem eddigi életem, a rozsnyói elvtársakra gondolok, azokra, akik búcsúzóul annyi jó tanácsot adtak. Feri nagybácsimra gondolok, akit nagyon szerettem, Lakatos Andorra, az ismert forradalmárra, Ambrus Laci bácsira és a többiekre, akiktől a marxizmus—leninizmus tudományát tanultuk. Szülőföldemre gondolok, gyönyörű tájaira ... Nem sok időnk maradt az elmélkedésre, mert a fasiszták — kihasználva sikertelen ellentámadásunkat — támadásba lendültek, amit alapos tüzérségi előkészítés vezetett be. Egy tüzérségi lövedék egészen közel robbant hevenyészett fedezékünk előtt, ami azt jelentette, tudják, hol vagyunk. Balra! — hangzik az új parancs. De úgy látszik, már elkéstünk, mert egyre sűrűbben robbannak körülöttünk a lövedékek. Megállapíthattam, hogy századunk harcállását egy egész tábori tüzérosztály, vagyis három üteg tizenkét lövegből lövi, közepes kaliberű ágyúkból. Bal felé szökdelve végre mégiscsak sikerül kikerülnünk az ellenség tüzéből. Társam mellé rogyok, s amint a por eloszlik kissé, megtapogatom a lábam. Semmi baj, épségben vagyok. Odébb két géppuskatárat látok, valaki otthagyta. Fogytán az erőm, de gondolkodás nélkül kapom fel a töltényes ládákat és futok a fiúk után, lehasalva minden ágyúgolyó süvöltése hallatán. Beáll a szürkület, mire megérkezünk újonnan kijelölt harcállásunkba. Az ágyúzás megszűnik. Alig rendezzük sorainkat, alig szállítják el halottainkat és sebesültjeinket, máris elhangzik a figyelmeztetés: Fiúk, tanktámadásra felkészülni! Kitartás, nem szabad hagyni a tankokat áttörni. Először hallom spanyolul a jelszót: „No passaran". Nem törnek át! Elővenni az acélburkolatú páncéltölteteket, bevárni a tankokat, mozdulatlanul, nehogy felfedezzenek bennünket. Tegnap néhány kézigránátot találtunk, ezeket a nehezebb időkre tartogatjuk. Szerencsénkre a támadó tankok kisebb típusú olasz gyártmányúak voltak, bizonyos helyeken sebezhetőek. Négytagú legénységünkkel három tankot zsákmányoltunk, kettőt pedig kézigránátokkal robbantottak fel a fiúk. 12
