A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-01 / 31. szám
EGY KARMESTER KÖSZÖNTÉSE Rajter Lajos nyolcvanéves. Most, a születésnapi ünnep emelkedett perceiben engedtessék meg, hogy személyes emlékeimet állítva előtérbe köszöntsem azt a karmestert, aki a Budapestre került, zenére éhes kisvárosi újdonsült egyetemistát élete első, élő zenekari élményében részesítette. Ama első találkozás felkavaró ereje olyan elemi volt, hogy műsorára ma is emlékszem, s valahányszor felhangzik 'Beethoven hegedűversenyének első négy üstdob ütése, avagy Muszorgszkij Egy kiállítás képeinek promenád zenéje, önkéntelenül is a hajdanvolt est reminiszcenciája zsong bennem. Pedig akkor még nem sejthettem, hogy nem csupán egyszeri, véletlenszerű találkozásról van szó, hanem egy valóságos láncreakció első atommaghasadásáról, ami évekkel később majd itt Bratislavában folytatódik, továbbformálva zenei ízlésem kialakulását. És nem sejtettem azt sem, ő lesz az, aki koncertlátogatásaim során a legtöbbször áll majd a karmesteri dobogón, megismertetve és bejárva velem a zeneirodalom szerteágazó ösvényeit. Azt hiszem. ezzel nem csak én vagyok így, hiszen Rajter Lajos személye, egyénisége kulturáltságával világítótoronyként áll fővárosunk utóbbi négy évtizedes zenei életében. A felnövő generációkat ő vezette a zeneirodalom óriásainak megismeréséhez, azok szeretetére és tiszteletére. Nem messze fővárosunktól Pezinokban született 1906. július 30-án abban a városban, melyben Kupeczky mellett már számos művészegyéniség látta meg a napvilágot — 10 egy olyan zeneértő és zenéért művelő pedagóguscsaládban, melynek atmoszférája egyértelműen serkentette a zenei tehetséggel megáldott gyermek fejlődését. Ehhez a hatáshoz társult a korabeli Bratislava fejlett zenei légköre is, majd tanárának, Albrecht Sándornak szakértő irányítása, mely megalapozta az életpálya kibontakozását. A Zeneművészeti Főiskolát Bécsben végezte, ahol zeneszerzést is tanult, lágy, bársonyos hangon szólaltatta meg a cselló négy húrját, de egy életre a karmesteri pálcával jegyezte őt el az elhivatottság érzete. Tanára, egyben példája és eszményképe a nagy tudású, sokoldalú karmester-egyéniség, Clemens Krauss, aki éppen olyan ragyogó Mozartspecialista volt, mint amilyen tökéletesen tolmácsolta a kortárs Richard Strauss műveit is. Nyilván itt keresendő a gyökere annak az érzésnek, amellyel a tanítvány is vonzódik e két névhez, s aminek dokumentumát számtalan, az ihlet szikrájával felizzitott Rajterkoncert élményemléke őrzi. Bécsi tanulmányai befejeztével a friss diplomás ifjú karmester Budapestre megy tudását elmélyíteni, de közben 1929-ben Bratislavában. szerződtetett zenekar élén — ahogy ez annak idején kezdőknél általános jelenség volt — vezényelte élete első nyilvános hangversenyét. Budapest pezsgő zenei élete a továbbképzés után meghozta számára az első szerződést is, mely évekre a Magyar Rádióval s annak zenekarával kötötte össze pályáját. A rádióval való együttműködés végigvonul az életén. A felszabadulás után itthon szintén a rádió zenekarával kezd dolgozni, 1949-ben pedig az a kitüntetés éri, hogy meghívják az akkor alakúló Szlovák Filharmónia élére. Ettől kezdve munkássága e két zenekar életéhez és működéséhez kapcsolódik. Ő az, aki városunk zenei életének történelmi pillanatában, 1949. október 27-én a Szlovák Nemzeti Színház színpadán elsőként áll az éppen megszületett Szlovák Filharmónia élére, ő az, aki a zenekar csecsemő- és kamaszkorában szaktudásával, kifinomult stílusérzékével építi, formálja és kialakítja a zenekar klasszikus repertoárját és hangzásvilágát. Ő az, aki 1957-ben az első külföldi szereplés alkalmával Linzben a zenekar élére áll. És ugyancsak dr. Rajter az, aki a Beethoven-bicentenárium alkalmával a bratislavai rádiózenekar élén sorozatban szólaltatta meg a kilenc szimfóniát. Klasszikus elkötelezettsége mellett van egy másik érdeklődési köre is, nevezetesen a romantika, amit különösen Brahms és Dvorák műveinek legtisztább élményt nyújtó tolmácsolása szimbolizál. Koncertkatalógusom feljegyzései azonban arról is tanúskodnak, hogy a klasszikusok mellett a fejlődéssel lépést tartva műsorainak szerves része századunk zenéje is. Így élveztük tolmácsolásában nem is egyszer Bartók és Kodály műveit. Sztravinszkij és Sosztakovics alkotásait. Legnagyobb érdeme a kortárs zene tolmácsolása terén az a lelkesedés, mellyel hazai zeneszerzőink opuszai felé fordul. Suchoňtól kezdve a legfiatalabb szerzőgenerációig művek hosszú-hosszú sorát indította el a siker útján, s örökítette meg hanglemezen az utókor számára. Nem egy hangszeres szólista véleménye, hogy „ha Rajter kísér, akkor biztonságban érzem magam". És pár szó világit rá a legkifejezőbben karmesteri profiljának egyik roppant markáns vonására, nevezetesen arra a bámulatos érzékenységre, mellyel a versenyművek szólistáinak stílusához képes alkalmazkodni. így váltak azok a versenyműtolmácsolások igazi komplex élménnyé, melyeken Zathureczky Ede, Fischer Annie, Jeanne Marie Darre vagy éppen Marián Lapšanský művészetéhez kapcsolódva jött létre az ideális szimbiózis. Ünnepeltünk nem mindennapi intellektusa és kulturáltsága a karmesteri dobogó mellett pedagógusként, a tanári katedrán is igazi otthonra talált. Ennek a tevékenységnek a gyökere is a múltba, a már említett tanárához. Clemens Krausshoz nyúlik vissza, akinek asszisztenseként a harmincas években vett részt a Salzburgi Ünnepi Játékokkal párhuzamosan rendezett karmesterképző tanfolyamokon, ahol évekkel később már mint szemináriumvezető volt jelen. így nem csoda az sem, hogy itthon a főiskolán hosszú éveken keresztül a karnagyképzőt vezette. Neveltjei sorából csupán két nevet kiragadva elég Bystrik Režuchát és Ondrej Lenardot említeni, akik ma mindketten a bratislavai zenei élet élenjáró személyiségei. Dr. Rajter művészi profiljának teljességéhez tartozik zeneszerzői tevékenysége is. Egy részletes opus-katalógus helyett azonban csupán két művét említem, nevezetesen táncjátékát, a Pozsonyi majálist, mely Harangozó Gyula koreográfiájával 1938-ban került színre és 42 előadást ért meg a budapesti Operaház színpadán, valamint I. csellószonátáját, mely igen pozitív visszhangot váltott ki. Persze az ünnep ilyen jelentős pillanatában. mikor a párkák elkezdik fonni a kilencedik évtized sorsának fonalát, még sok mindenről illene és lehetne beszélni, de köszöntésül csupán annyit, hogy mindannyiunk gyönyörűségére még hosszú-hosszú éveken át tolmácsolja kedvencei muzsikáját! VARGA JÓZSEF Fotó: Michal Bušo PÁRBESZÉD Kmeczkó Mihállyal, a Magyar Területi Színház dramaturgjával Az utóbbi évek hazai magyar színházi vitáinak „kulcskérdése" a közönség és a színház viszonyának elemzése lett; ezen belül pedig bizonyos válságjelek (főképpen a színikultúra, a színészutánpótlás és a repertoárpolitika kérdései, illetve a tájolási körülmények sajátosságai) adták a legtöbb vitaalapot. Minderről, s persze a színházi dramaturg munkájának sajátosságairól Kmeczkó Mihállyal beszélgettünk. — Gondolom, a nyári vakáció heteiben a visszapillantás és az előretekintés tűnik a legkézenfekvőbb dramaturgi teendőnek... — Hadd válaszoljak erre a lehető legtö- - mörebben: színházunkban az idei évadtükör némi bosszúságra az előretekintés viszont derűlátásra ad okot. Dohogásom oka nem egyéb, mint az, hogy a júniusban véget ért szezon dramaturgiai tervét még a komáromi együttes új székháza 1985 őszére Ígért „belakhatóságának" reményében állítottuk öszsze. Erre az alkalomra bemutatót is kreáltunk. Mivel azonban az építkezési határidők folyamatos eltolódása miatt mindmáig akaratlanul is korábbi körülményeink között játszunk, Shakespeare Coriolanusát szinte a premier óta „fagyasztani" vagyunk kénytelenek. — Egy kívülálló aligha értheti: miért kell porosodni hagyni a kész előadást? — Mert a Coriolanus-reprízek kilencven százalékát már színházunk új otthonában akartuk lejátszani, s ehhez mérten készültek például a díszletek. De említhetek más példát is, hiszen Batta György: Fürjtojás című groteszkjének bemutatóját egyrészt időpontegyeztetési gondok miatt, másrészt próbalehetőségek híján a jövő évadra kellett halasztanunk. Ami viszont optimizmusra ad okot, az mulasztásaink mielőbbi pótlásának és az épületavatónak egyre reálisabbá váló reménye. — A tovaszállt esztendők során még a rétestésztánál is makacsabbul nyúló építkezés befe/ezetlensége pusztán üzemviteli, vagy művészi és dramaturgiai jellegű gondokat is okoz? — Az egyik sirám lényegében a másik lamentáció függvénye. Az imént utaltam például arra. hogy két színmű párhuzamos időben történő próbálása nálunk jelenleg egyenlő a lehetetlennel, ami azután mind művészeti és szinészfoglalkoztatási, mind üzemviteli szempontból ezernyi gátló körülmény forrása. A komáromi együttes első, szándékában szintén már a leendő épülethez kapcsolódó februárban tartott stúdióbemutatójának létrehozása — legalábbis pillanatnyi lehetőségeink tudatában — bizony emberpróbáló feladat volt. _ — Úgy tűnik, ezekhez a problémákhoz képest a színház kassai (Košice) részlege: a Thália Színpad sokkal nyugodtabb belső körülmények között működhet... — Ott más jellegű gondjaink vannak. Fontos lenne például a rendszeres stúdiómunka iránti igény megteremtése. Ez nemcsak a Thália játéktervét befolyásolná kedvezően, hanem egyúttal a fiatalabb színészek színpadi eszköztárának bővítését, az egész társulat tevékenységének minőségi gyarapodását eredményezhetné. Ám hogy mennyire bonyolult feladat ez a jelenlegi körülmények között, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy távozni készül az együttes állandó ren-
