A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-31 / 5. szám
TÉTOVA HŐSÖK (Vajkai Miklós: Veszteglők) A Madách Kiadó néhány éve indult — s ma már a tizedik kötetnél tartó — Főnix Füzetek sorozatában jelent meg annak idején Vajkai Miklós első könyve, A másnapos város, amelyről a kritika joggal állapíthatta meg, hogy ígéretes és sikeres bemutatkozás volt. Már akkor feltűnt az is, hogy Vajkai nem kívánja folytatni a csehszlovákiai magyar prózában oly mélyen gyökerező hagyományokat; tudatosan és módszeresen keresi az új, korszerűbbnek vélt formai megoldásokat, s attól sem riad vissza, hogy olvasmányélményeit kamatoztassa. Különösen a latin-amerikai írók voltak rá hatással, de az egzisztencialista ihletettségű nyugat-európai próza sem hagyta érintetlenül. A magyar irodalomban is akadtak példaképei — vagy ha úgy tetszik: „elődei" —, elsősorban Krúdy Gyula és Mándy Iván; tévedés volna azonban azt képzelni, hogy szellemi rokonságban áll velük. A Vajkaihösök, illetve a Krúdy és Mándy-hösök közötti hasonlóság leginkább külsőségekben nyilvánul meg (álomszerű révedezések és bolyongások), alkatilag ezek a figurák nagyon is különböznek. Vajkai alakjai például jóformán semmire sem gondolnak sóvárogva vagy nosztalgiával, s ha el is utaznak egy kedvesnek hitt, derűt és megnyugvást ígérő vidékre, „tartományba", ettől még nem lesznek boldogabbak vagy elégedettebbek. Ezek az utazások — vagy inkább „céltudatos bolyongások" — inkább leplezni akarják a hősök határozatlanságát és tanácstalanságát; első pillantásra akár helykeresésnek is vélhetnénk ezt a szüntelen mozgást és nyugtalanságot, de az író semmi biztatót nem közöl arra vonatkozólag, hogy valóban erről van szó. A Vajkai-hősök az idő, vagy még pontosabban; a kimerevített pillanat foglyai. Mintha csak egy kinagyított filmkockát látnánk, amelyen minden mozog és él ugyan, de egészében véve mégis mozdulatlannak és élettelennek tűnik, mert ez a mozgás minduntalan visszatér a kezdeti állapothoz. Különösen a második Vajkai-kötetre (Veszteglők) érvényes ez a megállapítás, hiszen itt már szinte kizárólag állapotokat rögzít az író, cselekmény alig található az egyes elbeszélésekben. Paradox módon azonban ez az első kötetben még csak helyenként alkalmazott, s időközben továbbfejlesztett módszer nem vált javára Vajkai prózájának. Az a természetes hangvétel és ábrázolási mód, amely A másnapos város olvasása közben szinte lenyűgözte az olvasót, a második kötetből mintha teljesen kipárolgott volna. Nem vitás, hogy a fiatal író keményen megdolgozott az anyaggal, módszeresen irtotta a zsumalisztikus fordulatokat és stílusbeli fogyatékosságokat, de egyúttal fáradtabbá is vált, történetei konstruáltak és kiterveltek lettek, vagyis épp azt adta fel, ami a sajátja volt: a spontaneitást. Hasznos és az író számára mindenképpen fontos lenne kideríteni, mi eredményezte ezt a kedvezőtlen változást. Nem hinném, hogy az élmények kiapadásáról van szó, hiszen Vajkai, jóllehet még csak harmincöt esztendős, sajátos életkörülményei folytán „kalandosabb" életet élt nemzedéktársainál, de még jónéhány idősebb pályatársánál is. Én inkább úgy vélem, hogy nem bízik eléggé a saját tehetségében és rátermettségében, minduntalan fogódzókat keres, azt hiszi neki is ki kell próbálnia azokat a megoldásokat, amelyeket másoknál megfigyelt, esetleg megcsodált. Ez a folytonos kísérletezés azonban sok energiát felemészt, s ugyanakkor késlelteti is a kibontakozást, az önmagára találást. Nyilvánvalóan olcsó fogás lenne bölcs és látszólag hasznos tanácsokat osztogatni, de Vajkai Miklós effélékre nem szorul rá. Némelyek úgy vélik: meg kellene próbálkoznia a regénnyel. Ám tegye, ha kedvet érez hozzá, de semmi esetre se erőltesse csak azért, mert mások azt javasolták. Szerintem sokkal hasznosabb volna, ha azt írná meg, amit érez és amit maga körül lát, s mindezt úgy, ahogy a számára a legtermészetesebb. Talán furcsának tűnik majd ez a kijelentés, de én Vajkai Miklóst olyan embernek ismerem, akinek állandóan szüksége van buzdításra és lelkesítő szóra. S ha második kötetéről nem is tudtam annyi jót elmondani, mint amennyit szerettem volna, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy már nem hiszek a tehetségében, az írói képességeiben. Tucatszám tudnék idézni írásaiból olyan részleteket, amelyeket csakis vérbeli író vethetett papírra. Ha belegondolok, hány olyan könyvet kellett végigolvasnom, amelyben egyetlen figyelemre méltó mondatra sem akadtam, akkor az iménti megállapítás akár hízelgő is lehetne Vajkaira. Remélem a következő kötete méltó lesz a tehetségéhez. LACZA TIHAMÉR KINCSÜNK A NYELV AZ ORSZÁG ÉS AZ URASÁG Legrégibb szövegemlékünkben, a Halotti Beszédben ország szavunk még három szótagú alakban jelenik meg, azaz uruszág (leírva: uruzag) formában. Nyelvtörténészeink a hosszabb alak segítségével fejtették meg a szó eredetét: az úr főnév -szág képzős származéka. (Ez utóbbi a -ság képző sz-ező változata.) Úr szavunk egykor magánhangzóra végződött, ugyanúgy mint finnugor eredetű szavaink mindegyike. A Tihanyi Alapítólevélben az út még utu, a had hodu, a kerék kerekű. Az említett hosszabb uruszág alakja jelentősen módosult: szabályos magyar hangtani törvényeknek engedelmeskedve a második szótag magánhangzója kiesett, a szókezdő u pedig o-vá változott. Az így kialakult ország ezzel egyszersmind elszakadt az úr szótól, s képzett volta is elhomályosult. Az elszigetelődést a jelentés megváltozása is elősegítette: eredetileg azt a területet jelölte, amelyre valakinek az uralma kiterjedt. A megváltozott jelentésű ország mellé így kénytelen volt nyelvünk íjra megalkotni a -ság képzős származékát, azaz az uraság szót. Képzett szó elhomályosulására az ország természetesen nem az egyetlen példa. A büszke melléknév a bűz főnévből alakult -ke kicsinyítő képzővel. Eredeti jelentése kétségtelenül .büdös' volt, Bethlen Miklós Önéletírásában még így használta: „Egy büszke, magát pézmázó (azaz pézsmázó) urfiat csak azért öletett meg, mert a rajta való szagot neheztellette." (A pézsma a régiségben illatos kenőcsöt is jelentett.) A mai pejoratív jelentés kialakulásának — Etimológiai Szótárunk szerint — két oka is lehetett. Az egyik az, hogy a rossz szag és a kevélység egyaránt visszataszító, a másik pedig az, hogy a bűzérzetnek és a kevélységnek is orrfintorítás a külső jele. A bűzös, a büdös és a büszke tehát egy tőről fakadnak, a büszke azonban a képzés elhomályosulásával és a nagyfokú jelentésváltozás miatt elszakadt az előző két származéktól. A kendőt elsősorban a nők viselik, fejüket vagy vállukat takarják be vele. Nevét ma már az elemezhetetlen tőszavak közé soroljuk, a szótörténeti vizsgálat mutatta ki, hogy ez is képzett szó, az elavult kend igének -ő képzős igeneve. Maga a kend is származék, a ken ige -d gyakorító képzős alakja, .töröl' volt a jelentése. Érdekes, hogy a kendőre korábbi adataink vannak, mint az alapszóra. Emez csak 1604-ben, Szenei Molnár Albert szótárában kerül elő, a kendőre, pontosabban továbbképzett alakjára, a kendőzésre már a XV. század végén, a Guary-kódexben van adatunk. A kendő eredetileg — az etimológia igazolja — melléknév volt s a kendő ruha .törlő ruha' féle szerkezetből jelentéstapadással önállósult. Egy törlő ruhát, törölközőt alkalmilag a fej vagy váll betakarására is használhattak, így alakulhatott ki a kendő mai jelentése. A kendőhöz hasonlóan a himlő is elhomályosult származék, ugyancsak melléknévi igenév. Alapszava a himlik ige „szétszóródik" jelentésben előfordul a XV. századi Bécsi Kódexben is. Ennek az igének a tövét rejti a hint szó is amelynek eredeti alakja himt volt. Eszerint a hint és a himlik a régiségben éppen olyan alakpár volt, mint amilyen ma a ront: romlik, bont: bomlik és a hánt: hámlik. Hogyan jelölhette a himlő szó az ismert fertőző betegséget? Az elnevezés alapja nyilván az, hogy a fertőzés gennyes hólyagok, kiütés formájában a bőrön elszórva, elhintve jelentkezik. A kendőhöz és a himlőhöz hasonló szerkezetű szó a sellö is. Eredeti jelentése : ,a víznek sebes folyású szakasza, vízesés, zuhatag'. Ez is származékszó. A nyelvjárásainkban előforduló serlik sellik ige — jelentése .forog, örvénylik' — melléknévi igeneve, a sellő igen alkalmas volt a vízesés, zuhatag megnevezésére. Szavunk mai, köznyelvi jelentése : .halfarkú nőnek ábrázolt vízi tündér, hableány' tudós alkotás, a magyar népi hitvilág kutatóinak szaknyelvében alakult ki. Képzett szavak elhomályosulására még számos példát idézhetnénk. Ilyen a kerek és a kerék, amelyek a kerül, kerít, kering igék alapszavából származnak. Ilyen a fazék, amelyben egy finnugor eredetű fáz- tő lappang. Képzett szó valószínűleg a fészek és a hajlék és biztosan az ének és a lélek. A felsorolt szavak szókincsünk elemeinek állandó mozgását is illusztrálják. Ez a mozgás igen sok irányú: például az új szavak számbeli gyarapodását, az elavuló szavak csökkenését eredményezik. Egy másik mozgásformára példa az ország, a büszke, a kendő, a himlő stb. Ezek esetében kategóriaváltás történt: származékszók — a képzés elhomályosulásával — a tőzegszavak csoportjába kerültek. KÁZMÉR MIKLÓS 10
