A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-31 / 5. szám
CORIOLANUS (1.) Színházi „kulisszatitok", hogy Shakespeare-tv játszani mindig ünnep, de egyben igazi próbatétel is. Nyilván ez (is) lehet a magyarázata annak, hogy a Magyar Területi Színház már tizedik esztendeiében járt, amikor először mert Shakespeare-darab (Makrancos hölgy) bemutatására vállalkozni. Több szempontból elgondolkoztató viszont, hogy az időközben eltelt több mint húsz év alatt csupán két további Shakespeare-bemutató szerepelt színházunk játéktervében. Előszóra Rómeó és Júlia, majd az Othello, majd néhány esztendővel később A windsori vig nők. Szó ami szó, e mulatságos jellemkomédia műsorra kerülése óta szintén jópár esztendő telt már el, így az idei évad terveit böngészve örömmel láttuk, hogy ezúttal a ritkán játszott de igazi erőpróbát ígérő Coriolanus bemutatására vállalkozott a komáromi (Komárno) társulat. De nem titok az ünnepiességet sejtető darabválasztás apropója sem! A klasszikus drámairodalom talán legjelesebb szerzőjének müvével színházunk eredetileg ugyanis az új otthonra találás, az új épületbe költözés pillanatait akarta volna méltóbbá tenni. A feltételes mód is jelzi: a lucaszékénél is lomhább ütemben készülő leendő színházépület teljes átadása — sajnos — továbbra is várat magára, Így az újév első napjaiban tartott premier színhelye ezúttal is a Szakszervezetek Házának jól ismert színpada volt. Más kérdés, hogy néző és kritikus egyaránt úgy érzi: mindenképpen — az épületgondoktól eltekintve — itt volt mór az ideje, hogy a MATESZ újfent Shakespeare műveinek egyikén mérje föl erőit és képességeit. Azt ugyanis sem dramaturgiai, sem társulatépítési, sem pedig színészfoglalkoztatási szempontból nem tartom szerencsés dolognak, hogy a harmincöt drámát és kétkötetnyi verset írt Erzsébet-kori mester a ritkánál is ritkább vendég tájoló játékszínünk rivaldájában. (2.) A Magyar Területi Színház, hosszas nekigyürközés után, tehát ismét Shakespeare-t játszik. Nem állítom, hogy hibátlanul; ám modemkedés nélkül, hagyományosan. Sikere volt a bemutatónak, s mint hallom, a reprizeket hasonló rokonszenwel fogadja a publikum. Pedig az előadás végén zenére beállított tapsrend (mint ez sokhelyütt. így a MATESZ mindkét társulatában olykor szintén szokás), mikor is a közönség addig kénytelen ütemesen tapsolni, míg a muzsika szól. Ebben az előadásban nincs efféle manipuláció. Függönynyitástól függönyzárásig „pusztán" Shakespeare van jelen, nomeg a színészek és a közönség... Mint azt néhány sorral feljebb jeleztem már: hál' istennek elmarad a manapság bizony sok esetben elmaradhatatlannak vélt „elidegenítés" is. A rendező: Takáts Ernőd nem engedett a külsőségekre támaszkodó, vagy az öncélú áthallásokat eredményező modemkedés kihívásainak; nem aktualizált mindenáron és nem „értelmezett" újra eredetiben is értelmezhetőt. Egyszerűen csak megérteni és közvetíteni akarta a Stratfordban 1564- ben született drámaíró korszakokon átzengő üzenetét. A pompás hadvezért erényekkel büszkélkedő Coriolanusról, akinek szomorú végű emberi sorsa arra figyelmeztet, hogy óhatatlanul el kell buknia annak, aki szembefordul népével és hazájával, nemzetével és szülőföldjével. Aki a tökéletesség s a karrier megszállottjaként tagadni képes származásának, hovatartozásának gyökereit és — az ellenséges volszkok táborába futamodván — árulásra, vagy ha érdekei úgy kívánják, akár többszörös árulásra is képes; aki népmegvetéssel párosuló szélsőséges individualistaként az ellenlábas Aufidiusban keres szövetségest, hogy bosszúhadjáratot vezessen volt hazája ellen. Dióhéjban ennyiben foglalható össze Takáts Ernőd pontos, a szerző szándékával összerímelö rendezői olvasata. Itt illik elmondani azt is, hogy a cselekménytömörítő szövegkurtítások tekintetében a rendező szintén szerencsés kézzel nyúlt ehhez a ritkán játszott Shakespeare-drámához. Persze, hirdetni ezt — mondjuk a Petőfi Sándor által magyarra ültetett szöveget lapozgatva — sokkal könnyebb, semmint rendezöileg bebizonyítani ugyanezt a színpadi megfogalmazás eszközeivel. Az igazán jó, a valóban izgalmas shakespeare-i előadás ugyanis nemcsak precíz értelmezésből, hanem játékból, a színész figurateremtő egyéniségének mind teljesebb kibontásából, a szituációk feszültségrendszerének megteremtéséből, az egyes alakítások arányainak s hangsúlyainak elosztásából születik. A római birodalom idejében játszódó s plutarchosi forrásokra épülő Coriolanus esetében ezerszeresen így van ez, hiszen a főhős személyiségdrámájának felfogható mű igazi összjátékot, kölcsönösen ihletett csapatmunkát követel, ahol minden hangsúlynak, minden gesztusnak vagy fintornak legalább annyira fontos a rezonanciája, mint önnön jelentése. Coriolanus viszonya Aufidiushoz, szembenállása a szenátorokkal, a néppel és saját édesanyjával akkor hat igazán, ha a játék szövegileg jelzett fordulatait lélektani és színpadi valóság hitelesíti. Sajnos, ebben a tekintetben már távolról sem ennyire tökéletes az előadás, és több helyütt is meg-megszakad az a bizonyos képzeletbeli áramkör színpad és nézőtér között. Ennek valós okát keresni aligha könnyű feladat, bár nem járhatok messze az igazságtól, ha azt mondom: az erőteljes középgenerációval rendelkező, tudásban és tehetségben jobbára kiegyenlített komáromi művészgárda — a valóban komoly erőpróbát, együttalkotásra késztető művészi izzást igénylő feladatok híján — a vártnál statikusabban és kissé idegenül mozog Shakespeare-ben. Ezt az előadást is inkább „csak" a rendezői kézirat céltudatossága és több szép egyéni teljesítmény emeli az átlagosnál jobb produkciók sorába, semmint a figurák teremtette és a dráma hőfokát fokozó kölcsönviszonyok sokarcúsága. Pusztán ismételni tudom: gyakrabban kellene Shakespeare-t, illetve a többi bemutatásra érdemes klasszikust játszani. (3.) Coriolanus: Dráfi Mátyás. Alakításában a közéleti játékszabályokat felrúgó, önmagát tökéletesnek és verhetetlennek tartó, politikai befolyásra törekvő hadvezér teátrális méltóság és dac fűtötte szenvedély érzékeny egyensúlyát teremti meg. Dráfi kissé tartózkodóan indítja a figurát, szerencsére azonban időben mozgásba tudja hozni Caius Március (a Corioli fényes bevétele utáni Coriolanus) tetteinek belső rugóit. Vannak jelenetei (főképpen az Aufidiusszal és Volumniával való kettősökben), amikor szerepének szinte teljes többszólamúságát képes megszólaltatni. Aufidius Tullus: Hotocsy István. Terjedelemben ugyan kisebb a szerep az őt tucatnyiszor legyőzni képes vetélytársánál, jó Ívben felépített figurája mégis szuggesztíven van jelen. Játéka olyan fókuszpontja az előadásnak, ahonnan mindvégig jól érzékelhetjük az egyén és a történelem játékait. Volumnia: Ferenczy Anna. Érett, jelentős teljesítmény ez a színpadi alakítás, amelyben a művésznő néha szinte megdöbbentően sokféle asszonyi érzést, kételyt, indulatot és kiszolgáltatottságoz sűrit. A népes szereplőgárda többi tagja közül szenvedély és pontos arányismeret jellemzi Fazekas Imre játékát. Markánsnak és érdekesnek érzem Ropog József indulatos Cominiusát, meggyőzőnek tűnnek Boráros Imre (Sicinius) árnyalt, ám soha túl nem játszott váltásai. Turner Zsigmond Menenius szerepében nemcsak a taktizáló simulékonyságot érzékeltető figura átgondolt megelevenitésében hiteles, hanem szép szövegmondásával is kitűnik. Hosszabb távoliét után öröm volt színpadon látni Kucman Etát, aki Virgiliaként érteni s láttatni is tudja ezt a shakespeare-i figurát. Valeria szerepében Szentpétery Aranka ezúttal csak korábban bevált színészi eszközeit érvényesíti. A több kisebb-nagyobb szerepben feltűnő Varsányi Mária, Pöthe István, Bugár Béla, Tóth László, Bugár Gáspár, Benes Ildikó, Varga Szilvia és Vörös Lajos nem minden esetben tud hibátlanul megbirkózni a rá bízott feladattal. Csalódást okoz a többi közreműködő által meglehetősen szenvtelenül megelevenített tömeg is. Platzner Tibor díszletei érdekesek voltak. Úgy érzem, ő is közel járt a shakespeare-i dráma igazi megértéséhez és időszerű tanulságainak színpadi interpretálásához. MIKLÓSI PÉTER Pillanatkép az előadásból (Balról: Szentpétery Aranka, Varga Szilvia, Kucman Eta, Ferenczy Anna. Dráfi Mátyás és Ho/ocsy István) Szűcs Jenő felvétele 11
