A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-17 / 3. szám
asszony hanglejtését. Aztán pár lépéssel odébb ment, előhúzta a falból a mikrofont, s némán várt, míg az asszony pillantása rávetődik. — Az meg micsoda? — Ez is egy tréfa — válaszolta a férfi, s várt tovább, de az asszony úgy látszik nem fogta fel, hogy mit tart a kezében. — Ez egy magnetofonhoz kapcsolt mikrofon — folytatta Harry gondosan formálva a szavakat. — Én tettem ide, hogy fölvegyek egy-két órányi magáncsevegést. Biztosan jót mulatunk rajta. És eljött a bizonyosság, ugyanúgy, ahogy azt a tervezés időszakának hosszú, kínzó, álmatlan éjszakáin elképzelte. Most már a felesége hangja vált óvatossá, most már ő formálta gondosan a szavakat: — Ez itt volt? Itt a teraszon? Harry bólintott. A hirtelen megnyíló szakadék tátongó mélységéhez képest — meg kell adni — az asszony egész jól tartotta magát. — Igazán szégyellhetnéd magad — mondta rosszallóan. — Rendben van, ha valami szellemes tréfáról van szó, de ez tisztességtelen játék. Harry próbálta adni a meglepettet. — Nagyon rossz véleménnyel lehetsz a barátainkról — mondta. — Mit gondolsz tulajdonképpen, mit fogunk hallani? Egy csomó üres fecsegést, hogy milyen szép az óceán, milyen csodálatos a holdfény, menynyire unalmas ez az estély, és hogy a mókamester is biztosan hamarosan belefárad a hülyéskedésbe ... Legközelebb akár le is játszhatjuk nekik, hogy feldobjuk egy kicsit a hangulatot. — Azután anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a feleségére, odalépett a sarokba, s a repkénnyel befuttatott oszlop mögül elővette a magnetofont. — Ülj le — mondta —, hallgassuk meg lefekvés előtt. Az asszony csak erre mozdult meg, de olyan hirtelen ott termett, hogy Harrynak csupán a másodperc töredéke maradt a cselekvésre. Greta már a szalag után kapott, amikor sikerült a nőt derekánál fogva átemelnie a falon. Egy pillanatig tartott, majd ellökte magától, le a mélybe. A sikoly azonnal elhalt, ahogy a test a vízbe csapódott. Harry azonnal megpróbálta felkészíteni magát a kővetkező percekre. A rosszullét, amelyre számított, be is következett. Vadul remegett, s erős hányinger fogta el, amikor lenézett a sötéten morajló hullámokra. Utolérte a kétség, a félelem, a bűntudat, hogy gyilkossá vált, s most már mindig is az marad. A hirtelen rátörő, minden más érzést háttérbe szorító magány érzésére viszont nem számított. Saját kezűleg tette magát magányossá a világban, amely őt csupán egy ötletekből kifogyhatatlan, vicces embernek tartotta. Egyedül a felesége nem nevetett a tréfáin. Kis idő után az is felmerült benne, hogy ő is utánaveti magát a mélybe, s akkor valóban minden véget ér, de még mielőtt a végleges döntés megszülethetett volna, csengettek. Csak a harmadik vagy a negyedik csengetés után hatolt el a tudatáig, mit is jelent ez a zaj. És akkor már tudta, hogy az eredeti terv szerint kell folytatnia mindent. Ajtót nyitott, s Joe Herman lépett be; kézen fogva húzta maga után a feleségét. Az az átkozott gumi! — morogta, s azonnal a telefonhoz sietett. — Ezen a héten már másodszor. És nincs pótkerekem... — Hirtelen elhallgatott, s Harry arcába bámult. —■ Mi van veled? — Nagyon elfáradtál? Nem kellett volna annyi energiát pazarolni azokra a szamárságokra... — Hívd a rendőrséget — motyogta Harry. — Hívj már valakit! Greta éppen most vetette le magát a teraszról. Öngyilkos lett. A szavai után rázkódva feltörő zokogás nem szerepelt eredeti tervei között. A Herman házaspár döbbenten nézett, rá. — Idefigyelj, te lókötő ... — kezdte Joe, de valamiért nagyon gyorsan rájött, hogy ezúttal szó sincs tréfáról, s feleségével együtt a teraszra rohant. — A sziklák itt olyan simák, mint a márvány ... végig ... több száz méteren keresztül... végig a part mentén .... végig a part mentén ... — motyogta Harry összefüggéstelenül a terasz ajtajában. Nézte az alacsony kőkorláton áthajoló házaspárt, s anélkül, hogy kilépett volna, szinte maga is látta a mélyben kavargó hullámokat. — Ezért is építkeztünk ide ... előttünk ne fürödjön senki... ne bámuljon be az ablakon. Harry ezután a telefonhoz indult, s ő maga hivta föl a rendőrséget. Amikor letette a kagylót, Hermanék már ott álltak mögötte, sápadtan és kissé hitetlenkedve: még mindig nem tudták, valóban kiugrott-e Greta. — Az ilyennel... az ilyennel nem szabad tréfálni — dadogta Joe. — Biztosan nem is csinálnál ilyet... De miért tette, volna Greta?... Harry közben arra gondolt: még jó is lesz, hogy Hermanék itt lesznek, amikor a rendőrség megérkezik. Mindketten úgy ismerték őt, mint jókedvű tréfamestert, és Joe nemegyszer volt tanúja legsikeresebb ugratásainak. Ők szilárdan hisznek abban, a Harry-féle bohócfigurában, amit mindig alakított, s hinni fognak abban a tréfában is, ami most — sajnos — visszafelé sült el. Akarnak hinni benne, és azt akarják majd, hogy a rendőrség is elhiggye. — Magam sem értem — nézett maga elé Harry. — Csak beszélgettünk. Tudjátok, milyenek ezek a vendégség utáni beszélgetések. Én megemlítettem, hogy kitettem a teraszra egy magnetofont, és fölvettem a kinti beszélgetéseket. Nagyon furcsán nézett rám, mintha rosszul érezné magát. Rá is kérdeztem, de azt felelte, hogy nincs semmi baja. Aztán amikor a visszapörgető billentyűt lenyomtam, sírva fakadt, átrohant a teraszon, és ledobta magát. A házaspár még mindig nem ocsúdott fel • a döbbenetből. — Szegény kis asszonyka — motyogta Joe. — Vajon miért tehette?.. — És mi van a magnón ? — kérdezte June, s érezhető volt, hogy majd belehal a kíváncsiságba. — Miért nem hallgatjuk meg? Abból megtudnánk, mitől eshetett úgy kétségbe? Harry tudta: nekik nem engedheti meg, hogy a szalagot lehallgassák. Látta June tágra nyílt szemét, látta, hogy még a szája szélét is milyen izgalommal nyalogatja, amikor elképzeli, milyen kéjjel fogja továbbadni a történetet. — Gretának sohasem volt semmi takargatnivalója — jelentette ki June határozottan. — Ilyet még feltételeznünk sem szabad. — Biztos, hogy nem is volt — felelte Harry. — De ez most nem számít — mondta June. — Magának meg kell hallgatnia azt a szalagot, még mielőtt a rendőrség megérkezik. Mindenképpen meg kell hallgatnia. Harry újra átgondolta a dolgot, majd megvonta a vállát, mint aki túlságosan is fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzék. A magnó mindig a teraszon volt: gyorsan kiment érte, s behozta. Tudta, hogy most kockázatot vállal, ha nem is túlságosan nagyot. Afelől ugyanis kétség sem volt, hogy Greta félt a szalag lehallgatásától. És ha valakinek már úgyis ismernie kellett a teljes történetet, erre a szerepre mégiscsak June Herman volt a legalkalmasabb. Megnyomta a visszacsévélő billentyűt, s várt, amíg a szalag visszapörög a félig üres orsóra. A szobát kisvártatva hullámverés zaja töltötte be. Az ismerős hangra Hányt ismét hatalmába kerítette a magány érzése, elhagyta minden ereje, s csak azt igyekezett bizonygatni magának, hogy tulajdonképpen nem veszített semmit, hiszen az ember nem veszíthet el olyasmit, ami sohasem volt az övé. Greta hangját, azt akarta még egyszer hallani, az már nem is nagyon érdekelte, hogy mit mondott. June Herman elörehajolt, s felhangosította a magnetofont. Léptek zaja, majd kacagás hallatszott. Harry nem ismerte föl a hangot, de tisztában volt azzal, hogy ezt June is megjegyezte, hiszen ez is számos érdekes pletykálkodásra adhat később okot. Ezután hosszabb szünet következett, ismét csak a hullámverés volt hallható, majd hirtelen meleg, bársonyos hang, Greta hangja szólalt meg a szalagról. — Ez már nem tréfa, Peter — mondta az asszony. — Tudom, hogy már a kezdetén sem bízott bennem, de az utóbbi időben még inkább eltávolodtunk egymástól. Néha már kedvem volna ráboritani az asztalt. És egyre súlyosabb a helyzet. Kezdetben nem akartam ráijeszteni, most viszont úgy érzem, hogy csak egy sokk tudná visszahozni hozzám. — Nagyszerű asszony vagy — jegyezte meg Peter. — De azt hiszem, ezt már nem először mondom. S mikor tervezed a dolgot ? A Herman házaspár nagyon figyelt: összeráncolt homlokkal próbálták követni a beszélgetést. Ahogy a szalag pörgött előre, a két ember arca egyre ködösebbé vált Harry szemében; egy lakatlan szigeten érezte magát. ahol csak Greta hangja veszi körül. — Hamarosan — folytatta a felvétel. — Azt még nem tudom pontosan, hogyan fogom csinálni, de valahogy úgy, hogy megérezze: elvesztett engem. Legalább egyszer szembe kell néznie önmagával. Hadd lássa be, hogy szüksége van rám, tanuljon meg becsülni, ne csak díszlet legyek neki ezen a takaros kis színpadon, itt a sziklák fölött. Szeretném, ha azt akarná, hogy a házasságunk megjavuljon. Hogy tudja, mit jelent valakit olyan halálosan szeretni, mint ahogy én szeretem őt. és hogy milyen borzasztó az, hogy ezzel a szeretettel sem vagyok képes közelebb hozni magamhoz ... — az asszony mély lélegzete« vett, majd folytatta — ... és megköszönöm neked, Peter, hogy segítesz ebben. Váratlanul nyílt a bejárati ajtó. Joe pillantott föl először, aztán kelletlenül feltápászkodott. Harry mozdulatlanul ült tovább. A pamlag fölötti tükör aranykeretében két alakot pillantott meg. Ez a szépen berámázott jelenet sorsdöntő volt a számára: egy mogorva arcú rendőr és a sárgás ruhás, filigrán, vörösesszőke, ázott nő együtt bukkant elő a szoba sötét hátteréből. A rendőr valahol az öböl túlsó felén, túl a sima sziklákon, a homokos parton akadt rá Gretára, aki csuromvizesen vánszorgott előre, s még mindig nem tudta felfogni, mi is történt vele valójában. No, gondolta Harry, én aztán szépen kitaláltam, hogy mit is akar az én kis feleségem. Kitört belőle a nevetés: itt valóban visszafelé sült el egy tréfa. Valóban van abban valami mulatságos. amikor a hóhért akasztják. Különben is: ha nem nevetett volna, biztosan elfogja a sírás. Önmagán nevetett, meg azon, hogy milyen felesége van, továbbá Peter Buckleyn, aki az elmúlt hat hónap alatt nagyon sok időt tölthetett el azzal, hogy Gretát megtanítsa úszni. Még akkor is nevetett, amikora rendőr a csuklójára kattintottá a bilincset. (Fazekas István ford.) DÉNES GYÖRGY két verse Galagonya a hóban A szétverte galagonya bogyója belefeküdt a hóba. Mennyi bíbor vércsepp, galagonya vér, ráhull csöndes takarónak a barna levél. Haj, galagonya, galagonya, száz göcsörtös ág bog, csak a vörös bogyó színleli a lángot, égő rubincsöppek ragyognak a hóban, a nyár ékkövei a hótakaróban. Haj, galagonya, galagonya, tüskés garabonciás, ágaid közt tivornyázik a téli világ. Fázós reggelek Fázósak már a reggelek, a bokrokat dér lepte meg. A pőre táj, a vemhes ég j magára rántja szvetterét. A selymes köd, a könnyű sál őszirózsákat bugyolál. S míg sűrűinek a fellegek, száz elgyavulj nyírfa remeg. Z. 15
