A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-17 / 3. szám
fog tűnni az egész, hogy beleesett a maga ásta verembe. Az emberek még sokáig fogják emlegetni az esetet, s szánakozni fognak rajta. Bár nem szerette, ha sajnálják, máris kedvtelve Ízlelgette a majdan várható részvétteljes mondatokat. Természetesen más módszerrel is megölhetné Gretát, és lehet, hogy alkalmazni is kell valamelyiket, ha a ma esti terv nem sikerül, de akkor az asszony barátnői nem látnak olyan világosan, hogy valójában ki is ez a nö. Ez pedig Harry számára nagyon fontos volt. Hiszen ma már gyűlölte az asszonyt, legalább olyan szenvedélyesen, mint amilyen szenvedéllyel öt éve kívánta. Csöngettek. — Megyek! — hallotta Harry Greta hangját, s a terasz ajtaján át látta, amint az asszony lesiet a lépcsőn és átmegy a halion. Elnézte filigrán, formás termetét, egyenes tartását, vörösesszöke haját, amellyel mindig irigy pillantásokat váltott ki más nőkből, hódoló tekinteteket a férfiakból. Még Hányból is, gyűlölete ellenére, bár ez a tekintet már nem volt olyan tüzes, mint régen: ma már tudta kívülről nézni, tárgyilagosan csodálni Gretát, hiszen már nem is volt az övé — igaz, valójában talán soha nem is volt az. Ez Harry legfájóbb lelki sebe, amely talán sohasem fog behegedni. Házasságuk előtt az asszonynak Peter Buckleyval volt tartós kapcsolata, s most az utóbbi fél évben ismét rendszeresen találkoznak. Ezért aztán Harry úgy érezte, mintha a közbeeső idő nyomtalanul múlt volna el. Nem volt meglepő, hogy Peter Buckley érkezett elsőnek. Harry harsányan üdvözölte, gyorsan lenyomta az egyik fotelbe, poharat nyomott a kezébe, majd ismét az ajtóhoz sietett, hogy fogadja az újabb érkezőket. A következő órában legalább húsz embernek nyitott ajtót, érdeklődött hogylétük felöl, röviden beszámoltatta őket nyári élményeikről, megkérdezte, hogy vannak megelégedve új munkahelyükkel, házukkal, kocsijukkal, vagy éppen új hitvesükkel. Azokat a vendégeket, akik először jártak itt, körbevezette a házban, megmutatta nekik a tengeri kagylóhéjakkal és csigaházakkal kirakott nagy, szabadtüzű kandallót, aztán a tükröt, amely — ha a villanyt felkapcsolták — automatikusan le is fényképezte az előtte állót, meg a kitömött kardhalat, amellyel ahogy teltek az évek, Harry visszamenőleg egyre kegyetlenebb küzdelmet folytatott a sen be is számolt róla, mit és hol ebédelt, kivel találkozott, mesélt egy árverésről, ahol — természetesen — semmi megvenni valót nem talált. — ... olyan csodálatos! — visított mellette egy női hang a lelkesedéstől. — Olyan, mintha egy akváriumban laknánk! Biztosan mindketten imádják a vizet! — Igen, imádjuk. Nézni — helyesbítette Harry mosolyogva Joe Herman feleségét, a harsány és zsémbes June-t, aki Gretának tökéletes ellentéte volt. Istenem, gondolta, milyen ronda — miközben még mindig mosolygott rá —, csúnya, rosszindulatú, zsarnok, és hűséges. Olyan alaposan sárba tudta taposni szegény Joe-t, ahogy ez talán senki másnak sem sikerülhetett volna. June Henman hirtelen elvörösödött, mintha csak olvasott volna Harry gondolataiban. — Persze, akinek olyan felesége van, mint Greta, annak jobb is, ha akváriumban tartja az asszonyt — jegyezte meg rosszindulatúan. Hány megfordult, s azonnal megtalálta a pálfordulat magyarázatát: Joe éppen feltűnő élvezettel csevegett Gretával. Az estély folyt tovább a maga szokásos, unalmas, százszor ismételt módján. Harry gondosan ügyelt arra, hogy néhány aprósággal ezúttal is eleget tegyen vendégei várakozásának: az egyik hidegtál aszpikos öntete gumiból volt, a kandalló fölötti női portré rámosolygott az előtte megálló férfiakra, az újonnan elé terített medvebőr szőnyeg pedig morogni kezdett, amikor Joe Herman lehajolt a preparált fejhez, hogy megpaskolja. — Micsoda remek ötlet! — áradozott mindenki, s amikor a társaság osztani kezdett, Harry tökéletesen tisztában volt azzal, mit gondoltak magukban: „Ez a jó öreg, bolondos Harry — sohasem fog már megváltozni!" Nem is gyanította senki, hogy lelke mélyén korántsem ilyen vicces ember. Peter Buckley és a Herman házaspár távozott utolsónak. — Hála Istennek! — sóhajtott föl Greta, amikor becsukódott mögöttük az ajtó. Harry éles pillantást vetett rá, de az aszszony arckifejezése ugyanolyan ártatlannak tűnt, mint a szavai. Greta ásított egyet, s mintha csak ismerte volna Harry forgatókönyvét, a terasz felé indult, s kilépett az ezüstös holdfénybe. Harry követte. Amint KOKTÉL MIKROFONNAL A parányi mikrofon épp befért a repedésbe a terasz kökorlátján. Harry hátralépett, körülnézett. s megállapította: lehetetlen, hogy itt megtalálják. Még ha valaki netán gyanakodna is. hogy lehallgatják, akkor is elsősorban a házba vezető ajtó körül keresné a poloskát, s eszébe sem jutna megvizsgálni a tizenöt méteres mélységben zúgó tenger fölött a terasz korlátját. Harry rákönyökölt a korlátra, letekintett a tajtékozó hullámoktól vert sziklákra, a gyakran viharos kis öblöt szegélyező, márványsimára koptatott hullámtörö gátra. Ő is éppen úgy félt a víztől, mint Greta, de ez az esti hullámverés most valahogy illett a hangulatához. Ugyanaz a nyugtalan felszín alatti kavargás, fortyogás, ugyanazok a váratlan kitörések odalent is, mint őbenne. A víz most annak a Harrynek a képét idézte, akit — talán Greta kivételével — senki sem ismert. Gretára és saját titokzatos énjére gondolva akaratlanul is mosoly suhant át Harry arcán. An „U idején épp a víziszonyával akart úgy megbirkózni, hogy pontosan a tenger partjára, a hullámok fölé építtette a házát. Hasonlóképpen a magányosságtól, elhagyatottságtól, megcsalástól való rettegését leplezte azzal, hogy olyan nőt vett feleségül, akiről előre tudhatta: állandóan ostromolni fogják a férfiak. Nagyszerű húzás volt, gondolta, élete egyik legsikeresebbje. Greta ugyan az átlagosnál sokkal intelligensebb nö volt, és amikor fölismerte, hogy milyen szerepet szánt neki Harry, tiltakozott is ellene, de tenni nem tehetett semmit. A házastársi bizalom és őszinteség nagy kincs, és csak kevés kiválasztottnak jut belőle. Ök megtanulták, hogyan lehet boldogulni nélküle. Azon kapta magát, hogy kissé izgul: igyekezett ezt a hangulatot elhessegetni magától. Hiszen ki tételezné föl róla, hogy rosszat akar, még ha megtudják is, hogy magnetofont rejtett a teraszra ? Ö a tréfáival sohasem bántott meg senkit. Ezúttal legfeljebb úgy tengeren. Rengeteg koktélt kevert, számos poént sütött el. Mindezt — érzése szerint — sikerült úgy csinálnia, hogy közben egy pillanatra sem tévesztette szem elöl Gretát és Pétért. Minden szavuk, minden könnyed, fesztelen mozdulatuk, mosolyuk számára visszataszítóan betegnek tűnt, és tudta, hogy ezt az ótvart el fogja pusztítani. Tulajdonképpen megkönnyebbült, amikor Greta és Peter végre kiment a teraszra. Behúzták maguk mögött az ajtót. Ha nem akartak volna kettesben maradni, az csak azt bizonyította volna, hogy sejtenek valamit. Harry arra a kihallgatott, suttogó telefonbeszélgetésre gondolt, amikor éppen randevút beszéltek meg, majd arra a rossz emlékű délutánra, amikor a szokásosnál korábban tért haza. és látta őket együtt Buckley autójában, amint éppen kikanyarodtak a férfi tengerparti nyaralójának udvaráról. Gretának aznap délután állítólag a városban volt dolga, és amikor ő rákérdezett a dologra, az asszony részletekiért a szobából, egyszerre úgy érezte, hogy lázas, felajzott állapotát is maga mögött hagyta, s azt most valami furcsa tompaság váltja fel. Már nem kellett azon gondolkodnia, mi lesz a következő lépés. Döntött, és ami következik — elkerülhetetlen. — Fáradt vagyok — mondta Greta. Arca nagyon sápadtnak látszott. Lenge sárga ruhája, mint egy felcsapódó lángnyelv, kiemelkedett a tenger sötét hátteréből. Alattuk, messze lent, változatlan egyhangúsággal csapdosták a sziklákat a hullámok. Láttam, hogy pocsékul érezted magad — szólalt meg az asszony, amikor Harry melléje lépett. — Miért erőlteted ezeket a tréfákat, ha egyszer nem vagy jól? Miért nem mondod meg legalább n^kem, hogy mi bajod? Meg kell adni, jól csinálja — gondolta Harry. Mindig is színpadon lett volna a helye, olyan nagyszerűen tudja előadni ezeket a kis szerepeket. „Mondj el mindent a kis feleségednek". utánozta magában dühösen az 14
