A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-20 / 25. szám
3. Táj és történelem A Somodival határos Péder legrégibb adatai a tizennegyedik század elejéről maradtak ránk, amikor is az 1317-es dézsmajegyzékben Egyházaspéder néven szerepel. A falu neve később Pudar alakban is előfordul egy pápai tizedjegyzékben. Földesura ebben az időben a Péder család, s 1427 -ben 16 jobbágyportája van. A későbbi századok során a Hangácsi, a Bolcsárdi és a Reeghy-családoknak is van itt birtokuk. 1565-ben Nagy- és Kispéder néven ismerik a helységet. Ekkor Nagypédemek hat és fél portája van, s birtokosa Szeghy Kelemen. Ugyanekkor Kispéder több nemesé, másfél adózó portával. A ránk maradt iratok szerint a XVII. század második felében a falu teljesen elnéptelenedett. A XVIII. században azonban újra benépesítették, méghozzá református vallásé magyar jobbágyokkal. 1828-ban a faluban 113 ház volt, s közel 800-an éltek benne. A későbbiek során a falu lakói egyre fogytak, s 1920-ban már csak 385-en éltek Péderen, s ez a szám azóta sem igen változott, hiszen a legutóbbi népszámlálási adatok szerint mindössze 395 volt a lakosok száma. A péderiek az ötvenes évekig földművelésből éltek. Jó gazdáknak, szorgalmas, földet szerető embereknek ismerték őket a környéken. A falu határában egy nagyobb földbirtok volt, a Géléi testvéreké. Ennek a területe mintegy 150 hektárnyi volt, legelőkkel, erdőkkel együtt. Ezen a birtokon a tulajdonosok Erdős dombhátak Debrőd felett (A szerző felvétele) BÖDVA MENTI VÁLTOZÁSOK négy állandó cselédet és hat „kepést" alkalmaztak. A falu határának többi részét a péderi gazdák művelték. A község inkább kisgazdákból állt — java részük 3—4 hektárnyi területet birtokolt. Mindössze két gazdának volt tíz hektárnál nagyobb földbirtoka. A század első felében, amikor még a Kanyapta és a Bódva medrét nem szabályozták, ezek gyakran kiáradtak. Ilyenkor például Péderről Zsamóra akár két hónapig sem lehetett átmenni, akkora volt a viz. Az áradások nem múltak el következmények nélkül; vagy a szénát, vagy a sarjút vitték el, ami bizony komoly anyagi kárt jelentett a péderi gazdáknak. Ritka volt az olyan év, amikor mind a két kaszálást sikerült betakarítaniok. Az említett kár mellett azonban az áradás némi haszonnal is járt. Abban az időben a Bódvában és a Kanyaptában sok volt a hal, a rák s főleg a csík. Mi sem természetesebb hát, hogy a természet adta ajándékot az emberek begyűjtötték. A péderieket a környéken „csíkászoknak" is nevezték, mert a kihalászott csíkkal kereskedtek. A csíkot főleg a környékbeli zsidóság vásárolta fel tőlük. Tornán, Szepsiben, de még Kassán is. Az építkezési szokások, hagyományok általában hasonlóak a többi környékbeli helység szokásaihoz. A házakat a legrégibb időkben vert falból, később vályogból, ezt követően pedig már téglából építették. Az alapot azonban mindig kőből rakták ezt a zsamói kőbányában fejtették. Péderen is volt elsőház, konyha, utóház — itt aludt a család —, kamra és istálló. A csűr a legtöbb portán külön épült. (Itt tartották a szénát s a rozsot, amit télen csépeltek ki.) Többek között ezt a kicsépelt zsúpot használták az ágyakban, de ebből készült a házak födémé is egészen a harmincas évek végéig; a zsúptetöt négy-öt évenként kellett megújítani... A lakóházak padlata általában agyagból készült, később azonban már használtak deszkapadlót is. A konyhában régen nyitott tűzhely állt, itt volt a füstölő is a szabadkéményben. A család leginkább a konyhában tartózkodott, ide építették a legtöbb helyen a kemencét is, amelyben hetente sütöttek 5—7 kenyeret. (A kenyeret általában rozs és búzaliszt, valamint főtt burgonya keverékéből sütötték.) Ha már a kenyérsütést megemlítettem, úgy vélem, az étkezési szokásokról is szót ejthetünk. Egyrészt, mert ezek a szokások a többi településre is vonatkoztathatók, másrészt, hogy lássuk azt a változást, ami ezen a téren azóta bekövetkezett. Tehát Péderen — s a többi Bódva menti faluban is — régen hetente általában kétszer volt friss húsból készült étel, vasárnap és csütörtökön. Babot egyszer-kétszer főztek hetente, ebbe olykor füstölt hús is került. Az említett ételek mellett gyakran került az asztalra tésztaféleség; haluška, metélt tészta, amit túróval, káposztával, mákkal, lekvárral, dióval, tepertővel, pirított szalonnával ízesítettek... Gyakori volt a kelt sülttészta; nyáron almával, friss káposztával, télen túróval, lekvárral ízesítve. Sok káposztát savanyítottak télire, amiből télen hetente kétszer készült kolbászos káposztaleves. Burgonyaszedés idején sült és főtt krumplit fogyasztottak — hozzá friss író és vaj járt, amíg az idény tartott. A péderi asszonyok sok szilvát, almát és körtét aszaltak télire, meggyből, szilvából kompótot is készítettek, s rengeteg lekvárt főztek. A második világháború idején a Kanyapta és a Bódva menti harcok alatt — miként a környékbeli falvak többsége —, így Péder is jelentős károkat szenvedett. A harcok idején a lakosságot kitelepítették. A házak és a gazdasági épületek zöme vagy teljesen tönkrement, vagy erősen megrongálódott. A harcok 1945 januárjában csitultak el. Péder (Peder) azóta természetesen megújult, s ma takaros kistelepülés képét mutatja, bár lakóinak száma erősen megfogyatkozott. Azok az idős makranciak, akikkel beszélgettem, úgy tudták, hogy egykor falujuk nem a mostani helyén állt, hanem az „erdő mellett”. A péderiek meg úgy tudják, hogy Péder első házai a Kenderkertek dűlőben álltak, ahol „szántás közben még pipanyakat" is találtak. Egy-egy falu „elvándorlásának" az oka sokféle lehet, így nincs joga a kései utódnak kételkedni az öregek állításában. Meglehet, hogy az imént említett települések egykor valóban nem mostani helyükön álltak, hanem az „erdő mellett", a sokféle föllelhető „Ortványok" dűlőnév arra utal, hogy a faluk körüli erdőket kiirtották, hiszen egyre több rétre, legelőre, termőföldre volt szükségük a gyarapodó falvaknak. így még azt a feltevést is meg merném kockáztatni, hogy az „erdő távolodott el" az egyes faluktól, s nem a falu lakói kerestek maguknak új helyet a letelepedésre. Debrőd esetében ez nemcsak föltevés, hanem vitathatatlan tény, amit a falu krónikája is megerősít: „A fokozott erdőirtás, a jó forrásvíz és a juhtenyésztésre alkalmas legelők nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy itt emberek telepedjenek le." A közösségi emlékezet a ma is meglevő Ádámgödömek nevezett forrást jelöli meg a letelepedés helyéül. A falun keresztülfolyik a Debrőd patak, amely a Szent Lászlónál ered. Vize meleg, télen sem fagy be. Akik ezt a környéket ismerik, azok számára a Szent László név nem szorul bővebb magyarázatra, mert ismerik a helyet, s a helyhez kapcsolódó legendát is, amely a következőkről tanúsít: „Szent László magyar király... a Jászóhoz tartozó Debrőd helység erdejében az ellenség által körülvétetvén, s serege víz hiányában szomjúság által veszélyeztetve lévén, lova patkójával ott egy forrást nyitott. A forrás máig megvan és Szent László forrásnak nevezik, s egykor fenekén a patkó nyoma is vala látható." Elég gyakran megfordultam a forrásnál, s ittam a vizéből is, a patkó nyomát azonban nem láttam. Bizonyára betemette az idő iszapja. Ellenben a forrás mellett egy kápolna romjai porladnak. A kápolnát Bátkay Domokos (1497—1502) jászói prépost emeltette Szent László tiszteletére. A hely a század első felében még gyakran látogatott búcsújáróhely volt. Ezzel kapcsolatban még az is megemlítendő, hogy a falu templomában van egy festmény, amelynek címe: Szent László vizet fakaszt. Egyébként Debrőd felső : részén van még egy — Szent János nevét viselő — forrás, amelynek a vizét ivásra használják az itteniek. A hozzáférhető írásos dokumentumok szerint Debred, Debreg a jászói premontrei prépostság ősi birtoka 1255-től. A XV. század elején 15 portája van a falunak. A mohácsi csatavesztést kővető harcok megtizedelték a népes helysé- > get, s a török uralom idején egy időre világi hatalom kezére került a falu. A törökök kiűzését követő birtokrendezés ismét visszajuttatta Debrödöt a jászói prépostságnak. 1715-ben öt jobbágy és egy zsellérháztartást találtak benne. Még ugyan- ! ebben a században magyar telepesekkel népesítették be a falut. A község krónikája erről így emlékezik meg: „ ... főleg juhászokat telepítettek ide Szeged környékéről; ezt a máig is megőrzött „szögedi" nyelvjárás is igazolja." A későbbi írásos források Jászó-Debrőd néven említik a falut, amelynek a XIX. század elején 90 háza és 657 lakója volt. Azóta ez a szám i állandóan csökkent, s csökken mindmáig, olyannyira, hogy jelenleg mintegy 360-an élnek ebben a szép környezetben lévő faluban. Debrödön a gazdálkodás alapja egykor az erdőirtás és az állattenyésztés volt. A debrödi gazdák — lehetőségeikhez mérten — folyamatosan vásároltak földet a jászói prépostságtól. A harmincas évekig a gazdák főleg juhtenyésztéssel foglalkoztak, de a gazdasági válság idején a juhtenyésztés is j visszaesett, mert nem volt gazdaságos. Ennek következtében sokan kivándoroltak az óceánon túlra a jobb megélhetés reményében. Az itthon maradottak mészégetéssel keresték ; meg a kenyerüket; az égetett meszet messze vidékre elfuva- ! rozták, sokan ipart tanultak, s így Debrőd — Somodihoz i hasonlóan — az ácsok és a kőművesek faluja lett. Debrőd (Debrad) újabbkori történelme is igen mozgalmas. A második világháború sem kerülte el a falut. A harcok idején nehéztüzérség állomásozott itt, s innen lőtték Somodit, ' Pédert, Bodolót, s a többi Bódva menti települést... Ez a falu, akárcsak a már korábban leírtak is, gazdag múltjával, hagyományaival áll előttünk. Debrőd jelene azonban sok kérdőjelet is mutat felénk. A falu krónikája szerint „változik a falu képe, változik a lakosság képe ..." Változik, miként a többi hasonló kistelepülésé is itt a Bódva mentén. , , GÁL SÁNDOR 12
