A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-13 / 24. szám
EGY TANULMÁNYKÖTET ÚJRAOLVASÁSA A lakásban a helyhiány sokakat arra kényszerít, hogy gyarapodó könyvei közül időnként az elavultakat kiselejtezze. Férfiasán meg kell vallanom: megválni egy-egy könyvtől, nem is olyan könnyű dolog. Sokszor azon kapom magam, hogy az eldobásra ítélt könyvet újraolvasom. Sőt, újragondolom. Riedl Frigyes és Benedek Marcell, az olvasás művészetének két nagy magyar klasszikusa többhelyütt is írja : egy-egy mű újraolvasása új összefüggéseket, a szöveg mélyebb értését jelenti. Márpedig a jobb értés erősebb kötődést jelent, ezért állítja Cicero, hogy a religio, a hit (vallás) az újra (re-) olvasni (legere) szóból ered... Ezek a gondolatok kezdtek foglalkoztatni, amikor egy igénytelen külsejű, kiselejtezésre szánt könyv (pontosabban sokszorosított jegyzet) került a kezembe. Címe: A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatásának elméleti és gyakorlati kérdései. A több mint 200 oldalas jegyzetet a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete és a Csemadok adta ki. A könyv az emlékezetes „dunaszerdahelyi szeminárium" anyagát tartalmazza. Ismeretes, hogy az érzelmeket is felkorbácsoló vita a csehszlovákiai magyar sajtóban hagyományaink feltárásáról és megőrzéséről egy értékes tanácskozással zárult 1980 májusában. 104 néprajzi szakember háromnapos tanácskozásra jött össze Dunaszerdahelyen (Dun. Streda), ahol 35 előadás és vitafelszólalás hangzott el. Ezeket az előadásokat, vitafelszólalásokat közli (magyar és szlovák nyelven is) ez a relatíve nagy példányszámban (800+800) megjelent, mégis csak kis visszhangot kiváltó mű. Pedig újraolvasva az egyes tanulmányokat, mennyi értékes ismeretet, de egyben hány vitatható vagy elfecsérelt gondolatot-megállapítást tartalmaz ez a jegyzet... Szinte minden tanulmány, beszámoló, vitafelszólalás nemcsak más-más szemszögből, hanem igen eltérő módon — a profi tudósnak vagy a témával csak ismerkedő amatőrnek a szintjén — nyúl a kérdéshez. Egyesek a tudományág már meghaladott, vagy az általánosságok, illetve a jelenségek mennyiségi bemutatásának szimptomatikus szintjén írnak, mások viszont érdekes (ugyan inkább részlet-) kérdéseket boncolgatnak, tudományos igénnyel (Paladi—Kovács, Végh, Paríková—Slavkovský, Ikvai, Sándor és mások), ami — még ha nem is áll a témával közvetlen kapcsolatban — sok értékes ismeretet tartalmaz. Mások meg a kutatások szintjéről és helyzetéről, illetve a lehetőségekről számoltak be. S ez érdekes még akkor is, ha a beszámoló itt-ott statikus vagy éppenséggel egy kicsit fölöslegesen apologetikus. Persze érdekes lenne — lehetne, ha az egyes szerzők ma, hat év múltán elmondanák, mekkora utat tettek meg. Érdekes a mű újraolvasása azért is, mert látjuk, ilyenek voltunk, mert annak idején azt az eltérő szemléletű, nem teljesen kiegyensúlyozott szintű, és nem mindig a témának a címben megadott központi magvát boncolgató tanulmányok és beszámolók, vitafelszólalások gyűjteményét tudtuk produkálni. Persze nem a jegyzet szerkesztői tehetnek erről, illetve csak olyan mértékben, hogy talán téma és műfaj szerint csoportosíthatták volna egy-egy fejezetbe a tanácskozás anyagát. A lényegen persze ez nem változtatott volna. A kiadvány dokumentum értéke azonban így is vitán felül jelentős!... Ami tartalmi szempontból hiányolható, az a tárgy pontosabb körülhatárolása. Ugyanis a marxista felfogás szerint (lásd pl. J. Mjartam, A. Melicherčík, Voigt Vilmos és mások meghatározásait) folklórnak tekintjük az osztálytársadalmak kizsákmányolt osztályainak egész társadalmi tudatát és életmódjuk tárgyi emlékeit. Hogy nálunk, Kelet-Közép Európában miért a paraszti elsősorban a népi kultúra, és ez hogyan alakul-bövül „nép-nemzeti" iránnyá és válik jellegzetesen nemzeti tudatjelenséggé, arra a szakma megadta már a választ. Mégis az általánosan ismert okfejtések helyett ezt az egész Kelet- Közép Európára jellemző elvi elméleti kérdést is jó lett volna hangsúlyozni. A másik lehetséges megoldás, hogy minden általánosat mellőzve csak a címben megadott témát kellett-lehetett volna műsorra tűzni. Azaz, valóban a címnek megfelelően, a maga tömör valóságában meg lehetett volna, illetve meg lehetne majd a jövőben próbálni a csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása elméleti és gyakorlati kérdéseinek pontosabb körülhatárolását Úgy véljük, hogy a fő cél középpontba állítása segített volna továbbgondolni pl. a néprajzi kutatás tervezésének és intézményessé tételének mind az etikai, mind a területi (tehát össz-szlovákiai) megvalósítását az adott lehetőségek mellett, nem várva (egy jelenleg illuzóri-KINCSÜNK A NYELV A SZÓTÁRÍRÓK (Czuczor és Fogarasi) Egy Vencel téri régi kávéházban, reggelinél, Prágában. A teát kortyolom — fanyar. Nem szeretem a cukros-citromos teát. Ezt a fanyar ízt szeretem. Előző nap sokat járkáltunk, este színházban voltunk, vacsora után zenét is hallgattunk, a táncolókat néztük; bocsánatos bűn: ma később ébredtünk. A fiatal, könnyű napfény feloldja a maradék bűntudatot is. A szomszédban, a kis márványasztalnál két idősebb férfi beszélget. És jobbra is, meg balra is, egészen a terem mélyéig ugyanilyen férfiak és nők. Mintha csak tükrök sokszoroznák őket: mind öregek. Délelőtt fél tíz. Persze, ez az ő idejük. Őket már nem várja munkapad, íróasztal s feladat. Itt ülnek a délelőttben, ülnek és várakoznak, mint egy meleg vizű tóban az elégedett, telt vízirózsák. Már éppen fizetnék, amikor a szomszéd asztalnál feláll az egyik férfi, hozzánk lép. — Bocsánat, magyarok? Tetten érve bólintunk. — Kérem, ne értsenek félre ... Valamit kérdeznék ... Nagyon furcsát fogok kérdezni... Nem baj? A telt, puha arcon derű, bizakodás és aggodalom. Hellyel kínálom. — Ülve talán nem is lesz olyan furcsa. Leül, s mint a támadó kedvű vívó, rögtön felém szúrja a kérdést: — Mi a vadtyúk magyar neve? Először nem is értettem, mit kérdez. Mi a „vadtyúk" neve? Hát vadtyúk. De rögtön megtorpanok ... Tulajdonképpen milyen tyúk a vadtyúk? A csirkéit védő, mérges, megvadult tyúk? Vagy az idegenben kószáló, elvadult tyúk? Vagy... De mielőtt bármit kérdezhetnék, új ismerősünk sietve magyarázkodik: — Gondoltam, hogy nem értik meg rögtön ... Azt a vadtyúkot kérdezem, amelyik a mezőn futkos... De nem ez a neve ... És félig megfordul, a barátjára mutat. — Régen ... nagyon régen ... vadásztunk rá ... És három hete nem jut eszünkbe... Még mindig nem értem. Feláll a másik férfi is; csak most látni, hogy sántít, botja is van — a bottal együtt átjön. — Bocsánat, hogy beleszólok... A barátjához fordul. — Rosszul mondod. Nem a mezőn futkos ... Már elfelejtetted ? A kukoricásba bújik... — Nem a kukoricásba! A heretáblába ... Jól mondom, here? Minduntalan egymás szavába vágnak. — Huszonnyolc éve élek Prágában ... — Harmincöt éve... — Hát bizony ... egy kicsit elfelejtettünk magyarul. Fanyarul nevetnek. Három hete találgatják itt a kávéházban, mi a vadtyúk neve — pedig hányszor vadásztak rá ... — Vizslával! A vizsla rebbenti föl bennem a rejtőzködő szót. — Fogoly! De ők csak ingatják a fejüket. — Nem, nem fogoly ... Mást ajánlok, de már kérdő hangsúlylyal: — Fácán? Fejingatás. — Nem, nem fácán ... — Túzok? Felháborodva fogadják. — Nem túzok... Nem olyan nagy!... És rendreutasítanak. — A túzok nem bújik kukoricásba ... Segítsetek rajtam, édes bátyáim, Czuczor Gergely és Fogarasi Jánosi — fohászkodom a prágai kávéházban. — Segítsetek, hiszen hányszor félretoltam az új regényt, a felvágatlan verseskötetet, és a ti csodálatos munkátoknál maradtam, a Szótárnál, a hat kötetnél! Regényt írtatok ti is, egy-egy szó gazdag regényét. De talán még inkább vers a legtöbb címszavatok: változatokba, rímekbe, történelembe, tájakba mártva fénylik és lélegzik, amitől mi lélegzőnk: a nyelvünk. És kimondom: — Fúrj! Rögtön felderül az arcuk. — Az, az!... Fürj! Igen, fúrj, fúrj!... Fürjecske! A sántikáló öreg botjával hármat koppant a padlón. — Azt mondja: pitypiritty!... így, kérem... — És megint a gyors, fakó koppantás. — Pitypiritty!... A másik javít: 10
