A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-06-13 / 24. szám

kus) fejlesztésre. Ez a szemlélet segíthette volna — jogi és politikai szemszögből vizsgálódva — feltárni az etnikai és a területi tervezésnél átfogóbb, az államiság elvéből eredő, minden állampolgárt egyformán érintő, tehát minden hazánkban élő etnikum hagyományait azonos mértékben vizsgáló kutatások szükségességét Ezeket az öszszefüggéseket és megállapításokat — s ez dicséri a szlovák szakemberek tudósi és emberi kiválóságát és segítökészségét — ugyanis éppen a szlovák kutatók (pl. Horváthová, Kovačevičová, Podolák, Benža, Botík, Elschek) vetették fel. A jegyzet 200 oldalas anyagából azonban úgy tűnik, mintha erre a jelenlévő szlovákiai magyar szakemberek nem reagáltak volna kellőképp. Kivételt talán csak Méry Margit tanulmánya jelent, aki azonban ismertetésének magvát — akkori beosztásából eredően, érthetően — a Csemadok keretében végzett amatőr néprajzi gyűjtésre irányította. Vajon nem lenne érdemes visszatérni — lényegesen nagyobb felkészültséggel — most, hat év múltán ezeknek a kérdéseknek a megvitatására, felmérni pártunk XVII. kongresszusának határozatai tükrében a megtett utat, megvizsgálni azt, hogy e téren mit tettünk és mit tehetnénk a szocialista hazafiságra, a proletár nemzetköziségre és a csehszlovák államiságra nevelés érdekében a néprajzi ismeretek jobb felhasználásával?

„Helyünk" néprajzi felméréséhez hozzátartozik az e téren gazdag szlovák-magyar kapcsolatok ismerete. Tehát az, hogy mit adtunk a szlovák folklórnak és mit kaptunk a szlovák nép folklórjától. Ez az anyag rendkívül értékes. Sajnos, hiányzik a kötetből, hogy a Szlovákiában élő magyarság körében melyek a legelterjedtebb, az egyete— Inkább pitypalatty.

De a sánta nem hagyja az igazát:

— Rosszul emlékszel: pitypiritty!

Nekem Czuczor és Fogarasi súgnak:

a pitypalattyra szavazok. És szégyentelenül kérkedem az ömlő, toluló szavakkal, bátyáim, tanítóim tudományával:

— De csak a hím pitypalattyol. És nemcsak pitypalattyol: zakatol is. Hát a nőstény? Ő trityeg. És miért fürj? Mert fürge, mert könnyű, mert úgy fut, mintha repülne.

Ők is szóhoz jutnak:

— A fejbe lőtt fürjecske mindig felfelé fúrta magát... felfelé a levegőben ...

Már hullnak, kihullnak belőlük a magyar szavak, de arra még emlékeznek, hogy mindig felfelé fúrták magukat a fejbelöttek.

— Hát a kakas? — kérdem.

— A kakas? — néznek rám üres tekintettel.

— Mit csinál a kakas a tojóval?

Hallgatnak.

— Megbúbolja, megbabozza a tyúkot.

— Vadászik?... Sokat vadászik?... — kérdezi a sántikáló öreg.

— Csak Czuczor és Fogarasi szótárában vadásztam fürjre.

mes, a magyar vagy a szlovák folklór szemszögéből a legjellegzetesebb néprajzi jelenségek. De azt is érdemes lenne megvizsgálni — például Marcell Béla értékes beszámolója nyomán, aki megemlítette Khín Antal nevét és munkásságát —, hogy a folklorisztika iránti tudatos érdeklődés melyik ágához és szintjéhez tartoztak (és tartoznak) Szlovákia magyarlakta vidéke néprajzának kutatói. A német romantikától kölcsönzött régiségkereséshez (amit a magyar néprajzban Kriza, Ipolyi, az érsekújvári Thain) képviseltek, vagy a nemzeti klasszicizmus irodalomelméletéből származott folklórelmélethez (Gyulai, Arany László, Benedek); a polgári filozófiákon alapuló néprajzszemlélethez, vagy az úgynevezett egyéniségkutató irányzathoz (Ortutay Gyula vagy hazánkban Manga János), mely már a társadalom szerepét is figyelembe vevő vizsgálati módszereket is alkalmazott.

Egyszóval, érdemes itt-ott visszalapozni és újraolvasni néhány hasonló, néha igénytelen külsejű könyvet, jegyzetet, hogy elkerüljük az örökös újrakezdés vagy a már ismertek újrafelfedezésének megmosolyogtatóan bosszantó veszélyét. Mert ugye az elavult könyvek selejtezése törvényszerűség. De hát hasonlóan törvényszerű szükség a már felmerült és felvetett gondok és gondolatok továbbvitele és jelenlegi körülményeinkhez igazítása is a minél tökéletesebb valóraváltás érdekében.

MÓZSI FERENC

Dúdor István illusztrációja

Nem értik.

— Czuczor?... Az a Czuczor olyan nagy vadász ?

— Pap volt. Bencés pap.

— De vadászott.

— Nem hiszem.

— Hát akkor?

— Szótárt írt. A magyar nyelv szótárát. Abban minden benne van. A fürj is, a fogoly is, a fácán is. A kisvad és a nagyvad. Küldenék is egy Czuczor-Fogarasit, ha még kapható volna. De már régen nem kapható.

Elhallgatok.

Ők felállnak, búcsúzkodva.

— Ne haragudjanak, kérem... És nagyon köszönjük a fürjecskét!...

Visszaülnek az asztalukhoz.

Amikor kilépünk a sugárzó, tág Vencel térre, a mindenfelől ömlő napsütésben hálátlanul megfeledkezem Czuczorról, a Szótárról. Bekanyarodunk az Óvárosba, és a szép, szűk utcák elfeledtetik a két öreget, a fürjet, a leselkedő amnéziát.

Csak hetek múlva — már itthon — rebben fel bennem a prágai kávéház fürjecskéje. Persze megint a Czuczor- Fogarasit forgatom.

ILLÉS ENDRE

(Árnyékrajzok)

ALEKSZANDR

NYIKOLAJEVICS

OSZTROVSZKIJ

(1823-1886)

A száz éve — 1886. június 14-ikén — elhunyt Osztrovszkij a XIX. századi realista orosz drámaírás egyik legjelentősebb alakja volt. Annak a szatirikus-ironikus irányzatnak volt a képviselője és folytatója, amelyet Fonvizin, Gribojedov és főképp Gogol honosított meg az orosz irodalomban a múlt század első felében.

Osztrovszkij Moszkvában született 1823. április 12-ikén. Apja müveit hivatalnok volt, felvilágosult szellem, s így aligha meglepő, hogy a felcseperedö Osztrovszkijt könyvek és okos emberek társasága vette körül. Első irodalmi szárnypróbálgatásait a gimnázium önképzőkörében tette meg, s ekkor került közelebbi kapcsolatba a drámákkal is; elolvasta a folyóiratokban vagy könyvalakban megjelent drámákat, vígjátékokat (különösen Gogol Revizora ragadta meg a tetszését), s miután az oroszokat megismerte, a külföldi szerzőket kezdte tanulmányozni. Az orosz irodalomtörténet drámafordításait is számontartja, ezek közül a Shakespeare-átültetések a legjelentősebbek.

Osztrovszkij apja kívánságára a jogi karon kezdte meg egyetemi tanulmányait, de néhány év múlva otthagyta az egyetemet és egy bankban helyezkedett el. A hivatalnoki állás természetesen csak a létfenntartás szempontjából volt fontos számára, hiszen igazából drámaíró szeretett volna lenni. Már első darabjai nagy feltűnést keltettek, a Holló a hollónak megjelenése (1849) után Bjelinszkij nagy elragadtatással írt róla, s az orosz drámaírás megújítójaként üdvözölte. Természetesen a hatalom képviselőinek a figyelmét sem kerülte el ez a zajos siker, s a maguk módján ők is a fiatal szerző tudomására hozták a véleményüket: sorozatos rendőri zaklatással próbálták jobb belátásra bírni, s miután nem tudták meggyőzni, szerét ejtették, hogy bankhivatalnoki állásából elbocsássák.

A szatirikus hangvételű, a visszásságokat feltáró és kipellengérező alkotások nyilván nem nyerhették el az uralkodó körök tetszését. Ők szívesebben ültek be egy-egy zenés betétekkel megfűszerezett, felszínes és kétes mondanivalójú vígjátékra — afféle vaudeviL- le-re —, amelyből jócskán akadt akkoriban. Persze ezeknek a daraboknak jóformán semmi közük nem volt a valósághoz; a szereplők valószerűtlen figurák voltak, a helyzetek nyakatekerten kiagyaltak, ami pedig a művészi megformálást illeti, arra, azt hiszem, fölösleges is a szót vesztegetni. Aki ki akart tömi ebből a szellemi tunyaságból, annak nemcsak a felszínes ízléssel kellett megküzdenie, hanem őszintén szembe kellett néznie a valósággal is, azokkal a tényekkel és jelenségekkel, amelyek a korabeli Oroszországot fojtogató liánok módjára befonták és apasztották éltető nedveit, sorvasztották a testét.

A hivatalnok családból származó Osztrovszkij elsősorban azt a közeget igyekezett bemutatni, amelyet maga is a legjobban ismert: a kereskedők és a bürokrata hivatalnokok korrupt, kicsinyes, kapzsi és képmutató világát, amelyből még a jobb sorsra érdemes, tiszta lelkű emberek is többnyire hasztalan próbáltak meg kitömi, mert velük szemben egy mindenre elszánt, hatalomra áhítozó-szövetkező csoport állt. Osztrovszkij a csinovnyik-világ és a kibontakozó orosz kapitalizmus jellem- és kórrajzát vetette papírra (Jövedelmező állás, Nehéz napok. Családi kép. Menyasszony stb.). Ez a diagnózis nem tartalmazta ugyan a bajok orvoslásának a módját, de a betegség mibenlétének helyes felismerése mindenképpen hozzásegített a megfelelő gyógyszer megválasztásához.

Osztrovszkij legnagyobb sikerű drámája a Vihar, amelyet 1860-ban mutattak be először. A darab a mai néző számára sem ismeretlen, hiszen a színházak rendszeresen műsorukra tűzik napjainkban is. A műben megtaláljuk Osztrovszkij stílusának legmeghatározóbb jegyeit; rokonszenves főhőse, Kátya fojtogatónak érzi a kisváros romlott levegőjét, mindenáron ki akar törni ebből a környezetből.

Osztrovszkijt az orosz történelem is izgatta; a Rettegett Iván halála utáni zűrzavaros idők alakjai elevenednek meg Az ál-Dmitrij és Vaszitij Sujszkij c. munkájában.

Utolsó alkotói korszakának színmüveiben és vígjátékaiban az orosz társadalom legkülönbözőbb rétegeinek életét ábrázolja; a darabok középpontjában azok a pénzsóvár, harácsoló emberek állnak, akik minden szépet, emberit elpusztítanak maguk körül. -lacza-11