A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-13 / 24. szám
imiAisr HAILOTTIIK-OnZASTUK-LÁITÜK Az adzsár Mahindzsauri faluból való Nargiz Dzsincsaradze iskolás lány győzött a területi vadász madárversenyen. A lány idomított madara, egy vadászhéja, gazdájának fél szavára röptében fogta el a fürjeket, és maradéktalanul teljesítette a zsűri által előírt valamennyi feladatot. Arhangelszk megye sporteseményei között mostanában az ifjú vitorlázók versenyét is felfedezhetjük. Száznál több gyerek szerezhet itt gyakorlatot, hogyan kell kormányozni a Junior, Kadett, Finndingi és Optimist osztályú vitorlásokat. A nők körében ritka foglalkozást űz a leningrádi Állatorvosi Egyetem anatómiai tanszékének munkatársa. Ligyija Gúzsévá háziállatok, madarak, emlősök figuráiból szemléltető eszközöket készített, amelyhez fogható egyetlen tanintézményben sincs. *ov 4Ö» AZ OLVASASKULTÚRÁRÓL A Magyarország című politikai és társadalmi hetilap 14. számában Sánta György az olvasáskultúráról, az olvasáskultúra változásairól ír. A cikk érdekes adatokkal szolgál a magyarországi olvasáskultúráról, ami derűre egyáltalán nem ad okot. A szerző ezeket az adatokat Gereben Ferenctől, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos fömunkatársától vette át, aki „mostanában féjezett be egy olvasási szokásokra vonatkozó adatfelvételt". A cikkből kitűnik, hogy Magyarország felnőtt lakosságának 40 százaléka nem vesz könyvet a kezébe. Ez a számadat két évtized óta változatlanul fennáll. De a rendszeresen olvasók száma is megfogyatkozott: 23 százalékról 17-re csökkent. Ezt az értékrend és életmód átalakulása okozta elsősorban. Az emberek a szellemi értékek helyett az anyagi értékek felé fordultak. Sánta György megjegyzi: „Az olvasók között egyre kevesebben vannak, akik egy-egy könyvet végigolvasnak ..." Nagyon megszaporodott a könyvekbe csak „beleolvasok" száma, akik csak a lényegre kíváncsiak,- a részleteket elhanyagolják. Megnőtt azoknak a száma is, akik nem fejezik be annak a könyvnek az olvasását, amelybe belekezdenek. Ez régen nem így volt. „Ma viszont egyre kevesebb ráfordítással, egyre több örömélményt, magyarán szórakozást akarnak nyerni az olvasmányokból." Nagyon megcsappant a szépirodalom iránti érdeklődés. Már nem forgatják annyian a múltszázadbeli magyar és külföldi klasszikusokat. A húsz évvel ezelőtti vizsgálat a költészet iránti érdeklődés csökkenéséről adott hírt. Sajnos, ez a csökkenés tovább tart és erősödik. Viszont többen megvásárolják a könnyű, szórakoztató olvasmányokat, „különösen a krimik és az érzelmes vagy inkább szirupos" könyvek iránt érdeklődnek az emberek. Örvendetesebb, hogy a történelmi művek iránt is egyre nagyobb az érdeklődés. „Viszont az igazsághoz tartozik: a mérhető érdeklődés mögött főleg szellemi foglalkozásúak állnak..." Érdekes tény, hogy egyre több család rendelkezik könyvvel, az olvasók száma mégis csökkent: „...a nem olvasó családok több mint 30 százalékának van már házikönyvtára, ez persze csak azt jelenti, hogy a könyv divatos rekvizitummá, magyarán mondva dísszé vált..-dénes-Klengel: NOMÁDOK AZ ÓKORI ELŐ-ÁZSIÁBAN „A mári szövegek ismét fölélesztették a tudományos vitát az Ószövetség számos problémája körül, amelyek most váratlanul az Euphratész középső vidékéről nyertek új megvilágítást. Kiváltképp az ún. »ősatyák korá«-val, a »honfoglalás«-sal és az izraeli törzsek intézményeivel kapcsolatos bibliai tudósítások tisztázódtak ... A mári levéltárból származó iratok némely tekintetben új jelentést adtak az újszövetségi szövegeknek. A két forráscsoportot össze kell vetnünk egymással, hogy az egyik segítségével érjük el a másik jobb megértését." Horst Klengel, a kiváló NDK-beli ókortudós, akinek már egy kitűnő könyvét olvashattuk magyarul az ókori Szíria történetéről és kultúrájáról, pontosan ezt teszi: összeveti a mári könyvtár szövegét a Biblia adataival s megdöbbentő mélységekig tárja föl az ókori Közel-Kelet (pontosabban Elő-Ázsia) nomádjainak az életét. Klengel munkája természetesen (és szerencsénkre) ún. ismeretterjesztő, tudományos-népszerűsítő munka. De e témakörben magyar nyelven aligha található alaposabb és tudományosabb könyv, mint éppen a „Nomádok az ókori Elő-Ázsiában". E sorok írója legalábbis nem ismer ilyet. Mert igaz ugyan, hogy széleskörű irodalom foglalkozik az ókori Egyiptommal, Mezopotámiával, Iránnal, hogy Izraelről és az Ószövetségről ne is szóljunk, de az ókori Közel-Kelet nomádjairól? „Az ókori Elö-Ázsia nomádjaira vonatkozó ismereteink jelentős része a levél- és okiratanyagból származik ... Különösen bőséges levélanyag áll rendelkezésre az i. e. 2. évezred első feléből, az ún. óbabilóni korból" — írja a szerző s másutt így folytatja: „így tehát az írásos feljegyzések az ókori Elő-Ázsia nomádjairól szinte kivétel nélkül a letelepültektől származnak, és az ő nézőpontjukat közvetítik. A nomádok csak akkor jelennek meg a szövegekben, ha a letelepültek kapcsolatba kerültek velük, s különösen, ha biztonságukat nomád csoportok fenyegették. Természetes, hogy ilyen körülmények között a szokatlan, nem hétköznapi, hamarabb nyert írásos feljegyzést, mint az, ami szokásosnak és hétköznapinak számított." A Gondolat kiadó ezúttal is színvonalas munkát végzett; a gondos szöveget bőséges és kitűnő képanyag gazdagítja. (cselényi) & FRANCIA IMPRESSZIONISTÁK — LEMEZEN A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara előadásában Lehel György vezényletével Debussy (Egy faun délutánja), Ravel (Spanyol rapszódia, Bolero) és Dukas (A bűvészinas) műveket hallhatunk, egy új digitális Hungaroton-lemezen. A zenetörténészek Claude Debussy első nagy műveként tartják nyilván az „Egy faun délutánja" című szimfonikus költeményt, s egyben átmenetnek a XIX. század zenéjéből a XX. század zenéjébe. Ismeretes, hogy a mű nem más, mint Mallarmé szimbolista költeményének szabad zenei illusztrációja: a délutáni álomból felriasztott faun elfárad a nimfák üldözésében és ismét üditő álomba merül. 1894-ben volt a mű párizsi ősbemutatója, melyet a közönség kívánságára meg kellett ismételni. A költő, Mallarmé ezt írta Debussyhez intézett levelében: „Az ön illusztrációja a zene finomságával felülmúlja az én költeményem minden vágyódását és ragyogását." Maurice FÍavel, a századforduló másik nagy zeneszerzője két művel szerepel a lemezen. Az egyik az 1907-ben keletkezett „Spanyol rapszódia", melynek az a különlegessége, hogy a spanyolos dallamvilágot anélkül idézi fel, hogy bárminemű eredeti spanyol folklórmotívumokat használna fel. A másik mű jóval később, 1928-ban keletkezett, s „Bolero" címen vált világszerte ismertté. A „Bolero" két témából álló tizenhétperces mű, mely a spanyol tánc, a bolero ritmusában a dinamikus és instrumentációs gradációra épül. Ez a zenekari fokozás és a bravúros hangszerelés a legkedveltebb hangversenydarabok sorába emelte a „Bolerót". 1897-ben volt a bemutatója Paul Dukas szimfonikus scherzójának, „A bűvészinasnak". A Goethe vidám balladájának hősét megörökítő mű Dukas legsikeresebb művének bizonyult, s halhatatlanná tette őt. Az új Hungaroton digitális felvétel tulajdonképpen csupa olyan műveket tartalmaz, melyeknek interpretációja próbára tesz karmestert és zenekart egyaránt. A Debussy-mű könnyedségének, a Spanyol rapszódia dallamosságának, a Bolero gradációjának és A bűvészinas játékosságának mesteri zenei kidomborítása a zenekart és a karmestert nem kis feladat elé állította, amelyet sikeresen megoldott. Sági Tóth Tibor w BOCKERER Mintha csak Örkény István darabjainak bécsi rokonait látnok a színpadon! A Bockererben a Peter Preses és Ulrich Becher szerzőkettős a kedélyesen játékos bécsi népdráma: a Volkstück társadalmi világát ábrázolja ironikusan, megteremtve egyben annak időszerű parafrázisait. Preses és Becher merészen, helyenként egyenesen kihívó bátorsággal tekintenek be e joviális hentes otthonába s az öt körülvevő emberek leikébe, hogy felmutathassák a harmincas évek második felének és a második világháborúnak azt a társadalmi, politikai s lelki mizériáját, amelyben a megalkuvások és árulások, a torz kitörések jellemzik a szereplők tetteit. A bratislavai Hviezdoslav Színházban műsorra tűzött Bockerer szerzői nemcsak a fasizálódás gépezetének mechanizmusát mutatják be, hanem ehhez kapcsolódóan a polgári életforma és a háborús esztendők létezésmódjának titkait is. Peter Preses és Ulrich Becher az idegeikben és sorsaikban érezték a nácizmus mérgezésének terjedését, ezért kitűnő érzékkel tragikus bohózatnak nevezik a szatirikus élű Bockerert. Pontos ez a megjelölés, hiszen a szatíra már önmagában is mindig valamelyest tragikus. És hogy a darab szatirikus éle máig sem csorbult ki — ez már a világ sorsának tragikuma. Peter Mikuiík rendezése nemcsak a szerzői szándékhoz marad hű, hanem egyúttal pontosan érti és kíméletlen nyíltsággal föl is teszi az 1948-ban született darab máig sem évülő kérdéseit. Figyelemreméltó, hogy a fiatal rendezőnek precíz érzéke van a korszak atmoszférájához, egész miliőjéhez. Pozitívum az is, hogy a színészekkel érzékletes típusokban sikerült fogalmaztatnia. Ennek eredményeképpen nem üres harsánykodás vagy színészi karikatúrák adják a játék hitelét és lendületét, hanem belülről felépített karakterrajzok. A címszereplő Leopold Haveri alakításának kidolgozottsága szinte tanulmányértékű, de a népes szereplőgárda többi ‘tagja is már-már hibátlan teljesítményt nyújt. Miklósi Péter 9
