A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-06 / 23. szám
JAN LENCO BARÁTOM AZ ŐSKORBÓL JOGI TANÁCSOK Ha megszökik az állatkertből egy oroszlán vagy egy tigris és városnéző sétára indul, elismerem, szenzációnak számít. De senki nem tagadhatja, hogy sokkal nagyobb szenzáció, ha a múzeumból szökik meg egy gigantoszaurusz, pontosabban, egy gigantoszaurusz csontváza. De nem akarom az olvasót szenzációkkal rémisztgetni, sem hosszú bevezetővel untatni. A gigantoszaurusz békésen sétálgatott az utcákon, nézegette a kirakatokat, betért az állatkertbe és mindenütt bölcsen hallgatott, s csak olykor-olykor zördültek meg a csodálkozástól a csontjai. — Szia, Gigil — üdvözöltem őt vidáman, amikor összetalálkoztunk. A gigantoszaurusz kedvesen rám mosolygott és jókedvűen bólintott: — Már régóta kereslek. Szeretnélek megkérni valamire. — Mondd csak bátran, mit akarsz — biztattam őt. — Ha tudok, mindent megteszek, amit csak kérsz. Valami furcsa rokonszenvet éreztem iránta. — Semmiség az egész — magyarázta. — Már sehogyan sem tudtam elviselni azokat a kiszáradt múmiákat, akik mást sem csináltak, egyre csak meresztgették rám a szemüket, s számítgatták, találgatták, hogy milyen is lehettem valamikor e csontváz alapján — emelte föl a jobb mellső lábát és mutatott végig magán. — És minden, amit csak kisütöttek rólam, égbekiáltó marhaság, s nincs megalázóbb számomra, mint azok a modellek, amiket odaállítottak mellém. Tovább már képtelen voltam elviselni ezt az egészet, s elhatároztam, hogy majd én magam segítek a tudományon és magamon. Hiszen ki tudhatná nálam jobban, hogy milyen is voltam valamikor?! A te feladatod pedig az lesz — mondta és szigorú szeretettel közelebb hajolt hozzám —, hogy olyannak rakj össze, amilyen valójában voltam. — Az bizony nehéz lesz — ellenkeztem. — Hiszen egészen más dolgokkal foglalkoztam. A paleontológiához mégcsak nem is konyitok. Fordulj inkább máshoz. — Éppen terád van szükségem — válaszolta. — Csak ne félj semmitől. A paleontológia gyönyörű tudomány, érdemes tanulmányozni. Észre sem veszed, s máris kész tudós leszel. És én is segítek majd. Állandóan ott leszek veled, s ha a modell elkészül, adok egy igazolást, hogy éppen olyan voltam. Csak semmi félelem. Munkára fel! — De sokáig elhúzódik az egész — makacskodtam. — Nem húzódik el — mondta ő. —■ Hiszen minek bíbelődnél a fölösleges dolgokkal. Én majd sorra elmesélem, hogy milyen volt a világ valamikor. Nem telt bele sok idő és a gigantoszaurusz csontvázát hajszálra ugyanolyan test takarta, amilyet ő kívánt. — Valóban ilyen voltam — bólogatott elégedetten. — Menjünk vissza a múzeumba. Hogy a2 emberek ne riadjanak meg tőlem, köss egy szíjat a nyakamra, s te fogsz vezetni, mintha csak egy kutyát sétáltatnál. Minden úgy történt, ahogy kívánta. Elindultunk a múzeum felé. A gigantoszaurusz úgy ballagott mellettem, akár egy kutyát vezetnék. Vidáman csóválgatta a farkát és nagyon rendesen viselkedett. Csupán a legmagasabb felhőkarcolónál nem tudta megtagadni magát és fölemelte a hátsó lábát, ámde ki vette volna ezt tőle zokon?! Megérkeztünk a múzeumhoz. De puff neki! A gigantoszaurusz az új köntösben túlságosan nagyra sikeredett és nem fért be a kapun, s ha be is fért volna, az egész múzeumban nem volt akkora terem, melybe be tudta volna préselni magát. Mit tegyünk? Tanácstalanul álldogáljunk a hatalmas épület előtt. Ám ekkor a gigantoszaurusz váratlanul megszólalt: — Már tudom is, hogyan segíthetünk magunkon. Építesz nekem egy új múzeumot, s abban egy akkora termet, amelyben én is elférek. A többi helyiségbe meg áthordasz mindent a régiből. Hiszen mégsem engedhető meg, hogy két múzeumunk legyen: az egyik nekem, a másik meg a többi régiség számára. Ebben az épületben pedig — mutatott maga elé a mancsával — egy paleontológiái intézetet rendezünk be, amely az őskorral és velem fog foglalkozni. Meglátod, észre sem veszed, máris te vagy az igazgatója. — Fordulj valaki máshoz — válaszoltam —. én a paleontológia tudósa vagyok, az épitészetben egyáltalán nem ismerem ki magam. — Emiatt ne fájjon a fejed — nyugtatott meg. Hiszen a paleontológia és az építészet nem esnek messze egymástól. — El fog tartani egy ideig — ellenkeztem. — Ne félj — válaszolta —, majd én megmondom, mit kell tenned. Minden tervet közösen dolgozunk ki. Miután beleegyeztem, elkészítettük a terveket. Nem telt bele sok idő, már állt is a gyönyörű új múzeum. A gigantoszaurusz elhelyezkedett a központi fekvésű legnagyobb terem közepén és elégedetten körülnézett. Rajtunk kívül még nagyon sok ember volt a teremben. S ekkor váratlan nyugtalanság tört rám. Odaállítottam a gigantoszaurusz mellé egy létrát, fölkapaszkodtam rajta és belesúgtam a fülébe: — De mi lesz az étkeztetéseddel ? Amióta olyan vagy, amilyen voltál, azóta újból táplálkoznod kell, méghozzá elég kiadósán. Az Utóbbi időben mintha valahogy lefogytál volna. Gyengéden megsimogattam kiálló bordáit. — Ne félj semmitől — válaszolta — lesz mit ennem. Először megeszek mindent, amit a múzeumban találok, azután megeszem azokat, akik építették. Ne félj, nem fogok éhezni. — Rendben van — mondtam —, örülök, hogy ebben a kérdésben is dűlőre jutottunk. Ezt követően átvettem a paleontológiái intézet vezetését. Ki sem látszottunk a sok munkából, annyi feladatunk volt. Az őskorról szóló sok kötetes monográfián dolgoztunk. És nem csalódott bennünk senki. Hála a gigantoszaurusznak. Mert ő olyan rendes volt, hogy időnként átsétált hozzánk a múzeumból, s ilyenkor arról mesélt, milyen is volt valaha a világ, mi pedig minden szavát hűségesen lejegyeztük. Munkánk első kötete a „Gigantoszaurusz. az őskor királya" címét kapta. S közben állandóan újabb és újabb problémák merültek föl: „A gigantoszaurusz szerepe az őskor titkainak megvilágításában; A gigantoszaurusz mint építész, A gigantoszaurusz, a muzeológia megszervezője stb. Minden egyes új probléma új szakosztályt jelentett az intézetünkben. Ezért aztán úgy szaporodtak szakosztályaink, mint eső után a gombák. Nemsokára már nem lesz elegendő helyük. De akkorra átköltözünk egy új, a jelenleginél nagyobb épületbe. Már épül. Itt pedig, ahol eddig voltunk, egy új tudományos intézet kap helyet, amely intézetünk történetének tanulmányozásával fog foglalkozni. Fordította: TÓTH LÁSZLÓ A TÖRVÉNYES ELTARTÁSI KÖTELEZETTSÉGRŐL A családi törvény rendelkezései alapján rokonok között kölcsönös eltartási kötelezettség áll fenn. Ilyen a házastársak, a szülők és gyermekek, valamint a többi egyenesági (lemenő és felmenő) rokon közötti eltartási kötelezettség. Ide tartozik az elvált házastársak kölcsönös kötelezettsége az eltartási hozzájárulásra, valamint a férjnél nem lévő anyának a gyermek apjával szemben fennálló igénye bizonyos, a szüléssel és terhességgel kapcsolatos költségnek a megtérítésére. A HÁZASTÁRSAK ELTARTÁSI KÖTELEZETTSÉGE A házasságban a férfinak és a nőnek egyenlő jogai és kötelességei vannak. Kötelesek együtt élni, egymáshoz hűnek lenni, egymást kölcsönösen segíteni és egészséges családi környezetet kialakítani. Egymással szemben kölcsönös eltartási kötelezettségük van, amit rendszerint természetben, önként teljesítenek azáltal, hogy közösen gondoskodnak a szükségleteik, valamint a család szükségleteinek a kiélégítéséről, keresetükkel hozzájárulnak a közös kiadások fedezéséhez, vagy pedig egyikük a háztartásban végzett munkájával, a gyermekekről, a közös háztartásról való személyes gondoskodással lehetővé teszi, hogy a másik fél teljesen csak a kereseti tevékenységét folytathassa. Nyilvánvaló, hogy ez a személyes gondoskodás a családról. a háztartásban végzett munka, akár nő, akár a férfi végzi, helyettesíti és pótolja azt a keresetet, amivel egyébként, mint munkaviszonyban levő személy a pénzbeli keresetével gyarapítaná a család összbevételét. Amennyiben valamelyik házastárs nem teljesíti önként a házastársával szemben fennálló eltartási kötelezettségét, akkor bármelyikük indítványára a járásbíróság határozza meg az eltartás mértékét és a kötelezett felet készpénzben fizetendő s havonta esedékes tartásdij fizetésére kötelezi. A tartásdíj összegének a megállapításánál a bíróság tekintettel van arra, hogy mindkét házasfél anyagi és kulturális életszínvonala elvileg egyenlő legyen. Azt a tartásdíjat csak a bírósági érvényesítés napjától kezdve lehet megítélni, tehát visszamenőleg nem. A tartásdíjra való igény maga nem évül el, csak a már megítélt egyes tartásdíjrészletek évülnek el a rendes hároméves elévülési határidőben, ha ezeket bírósági végrehajtás útján idejében és rendesen nem érvényesítik. A házastársak közötti kölcsönös eltartási kötelezettség megelőzi a szülőknek a gyermekeikkel szemben fennálló eltartási igényeit, amelyről a továbbiakban lesz szó. A szülök eltartási kötelezettsége gyermekeikkel szemben mindaddig tart, amíg azok nem képesek saját eltartásukról gondoskodni. Ez a szülői eltartási kötelezettség nincs a gyermek korához, pl. a gyermek nagykorúságához kötve. Így ha a gyermek a kötelező iskolalátogatás után, vagy valamely mesterség vagy szakma kitanulása után munkába lép és saját keresete van, akkor a szülők eltartási kötelezettsége is megszűnik. Ellenben e kötelezettségük a gyermek nagykorúságának elérése után is fennáll, ha a gyermekük továbbtanul, s rendes szakközépiskolai vagy főiskolai tanulmánnyal jövendő hivatására készül, vagy ha egészségi állapota miatt (tartós betegség, rokkantság) egyáltalán nem képes kereseti foglalkozást folytatni és önmaga eltartásáról gondoskodni. Az eltartási kötelezettség mindkét szülőt terheli, akik ezt tehetségük és lehetőségeik arányában teljesítik. A gyermektartási díj megállapításánál tekintetbe veszik azt is, hogy melyik szülő és milyen mértékben gondoskodik személyesen a gyermekről. Ha a szülők közös háztartásban élnek, akkor figyelembe veszik a szülőknek a közös háztartásról való gondoskodását is. Ha a gyermekek szülei nem élnek együtt, akár azért, mert megszakították a házassági életközösséget, akár azért, mert nincsenek összeházasodva, akkor a járásbíróság állapítja meg a gyermektartási díjat, esetleg jóváhagyja a szülők ezirányú megállapodását. A távolabbi rokonok közül eltartási kötelezettség van az elődök és a leszármazottak között, kivéve a szülőket és gyermekeiket. Ennek az eltartási kötelezettségnek a mértéke szerényebb, szűkebb, mint a szülök és gyermekeik közti eltartási kötelezettsége, mert csak a legszükségesebb eltartásra korlátozódik. Ezt elsősorban a leszármazottaknak (unokák, dédunokák) kell teljesíteniük, éspedig mindig a közelebbi rokoni fokon lévőknek. Csak ha leszármazottak nincsenek, jönnek tekintetbe az elődök (nagyszülők, dédszülök). Meg kell jegyezni, hogy az igényjogosultnak nem jár tartásdij a leszármazottjától akkor, ha a házastársával szemben van eltartási igénye. Szüksége esetén tehát elsősorban a házastársától kell tartásdíjat követelni. A felmenő és lemenő ági rokonok közötti tartásdíjat is csak a bírósági érvényesítés napjától kezdve lehet megítélni. A volt házastársak közül annak, aki nem képes a saját maga eltartásáról gondoskodni, igénye van az elvált házastársával szemben arra, hogy az a megfelelő ellátásához tehetsége és képessége szerint hozzájáruljon. Amennyiben nem tudnak megegyezni, akkor bármelyikük kérésére a hozzájárulás összegéről a bíróság dönt. Ez a hozzájárulás csekélyebb, mint házastársak közötti tartásdíj, de több, mint a legszükségesebb ellátás összege, mert nemcsak a jogosult kosztjának költségeire, hanem az illető korából, egészségi állapotából, eddigi életmódjából folyó életszükségleteinek kielégítésére szükséges kiadások fedezésére is szolgál. A férjnél nem lévő anya néhány kiadásainak fedezésére nyújtandó hozzájárulása is a tartásdíj körébe tartozik. A férjnél nem lévő anya ugyanis tényleges hátrányban van a házasságban élő növel szemben. Ezért a társadalmi gondoskodáson túlmenően (szülési segély, anyasági pénzsegély, továbbá gyermekgondozási segély a gyermek egyéves koráig) igénye van gyermeke apjával szemben arra, hogy ez megfelelő összeggel hozzájáruljon az ellátáshoz és a terhességgel és a szüléssel kapcsolatos kiadásaihoz (pl. a terhesség alatt szükséges ruházat, kismamaruha beszerzéséhez stb.). Minden bírósági döntést a tartásdíjról meg lehet változtatni akkor, ha a felek viszonyaiban változások álltak be. Kiskorú gyermekek esetében ezt a bírósági hivatalból is megteheti, nagykorú személyek esetében azonban csak az érdekeltek indítványára jár el. Dr. B. G. 19
