A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-06 / 23. szám
KiE^űME^uí^nr SZTENTORI HANG ÉS DRÁKÓI SZIGOR Sztentori hangon szól az. aki harsogva, sőt dörögve közli mondanivalóját. Páni félelem fogja el az embereket halálos veszedelemben. Tantaluszi kínokat állunk ki. ha szódíjunkat nem tudjuk oltani, elepedünk egy korty vízért. A sziszifuszi munka hihetetlen erőfeszítéssel jár, s mégis eredménytelen, hiábavaló. A drákói szigor helyénvaló lehet egy forradalomban, de már a pedagógiában csak kudarcot vallhatunk vele. A sztentori hang, a páni félelem, a tantaluszi kín, a sziszifuszi munka, a drákói szigor ugyancsak hatásos, kifejező erejű szólások, élünk is velük mind az írott, mind a beszélt nyelvben, eredetüket azonban már nem mindenki ismeri. Valamennyi egy töröl fakad, gyökerüket az ókorban, közelebbről a görög hitvilágban, illetőleg történelemben találjuk meg. Az nem meglepő, hogy nyelvünkben olyan gyakori fordulatok, hiszen tudjuk, hogy a műveltség megszerzésének hosszú évszázadokon át feltétele volt a görög és a latin nyelv megismerése;aminek természetes következménye lett, hogy a klasszicizmus számos eleme került be szó- és szóláskészletünkbe. Nem egy közülük — mint a felsoroltak is — mindmáig megőrződött. A sztentori hang szókapcsolat a trójai háború egyik katonájának nevét őrizte meg. Homérosz eposzában, az Iliászban szól a hösszívű Sztentorról,......kinek akkora hangja szállt érc-torkából, mint ötven más daliának ..." Pán a görög mitológiában a pásztorok istene, a nyájaknak, a hegyi legelőknek védő szelleme. Félig emberi, félig állati alakjával s különösen rémítő hangjával sokszor keltett az emberekben páni félelmet A görög hitregékben egyáltalán nem ritka a kegyetlen tett s a még kegyetlenebb megtoriás. Ezt példázza Tantalosz sorsa is, aki a hagyomány szerint nemcsak hogy ellopta az istenek asztaláról a legfinomabb ételüket, a nektárt és az ambróziát, hanem saját fiának testét tálalta fel pecsenyéül, hogy az égiek mindentudását próbára tegye. Borzalmas tettének büntetése sem volt mindennapi: az alvilágban állig kellett vízben állnia, de ha inni akart, a víz elhúzódott szája elől. Feje fölött ínycsiklandozó gyümölcsök függtek, de ha feléjük nyúlt az ágak elhajoltak keze ügyéből. Joggal nevezzük tehát ma is az olthatatlan szomjúságot, a csillapíthatatlan éhséget, egyáltalán a be nem teljesedő kínzó vágyat tantaluszi kínnak. Egy másik kegyetlen alakja a görög mitológiának Sziszüphosz király, aki a halandók legravaszabbja volt, olyannyira, hogy még az istenek terveit is ki tudta kémlelni. Az ő büntetése sem maradt el: az alvilágban egy hatalmas szikladarabot kellett a hegytetőre felgörgetnie, de amint a csúcsra ért, a kő mindig visszazuhant. A céltalan erőlködésre, a verejtékes, de hiábavaló tevékenységre mindmáig találó kifejezés a sziszifuszi munka. A vétkesek megbüntetése nemcsak a görög mitológiában, hanem a görög társadalomban is szigorú, sőt olykor kegyetlen volt. A büntetést szabályozók közül a leghirhedtebb egy athéni törvényhozó, Drakón volt. Működését már kora is elítélte, mi több, törvényeiről azt mondták, hogy azok „vérrel vannak írva." A drákói szigor, intézkedés vagy ítélet bizony napjainkban sem népszerű, bár súlyosabb társadalmi vagy gazdasági konfliktusok idején aligha kerülhető el. KÁZMÉR MIKLÓS PIÁL A FÖLD Hofi Géza szilveszteri koncertje óta egyik gyakran használt szavunk a piál. Az úton és útfélen, kicsik-nagyok szájából egyaránt hallható slágertől ösztönözve néztem utána a szónak, összefüggéseket sejtve a szlovák „pif" (inni), a magyar köznyelvi „pióca" és az argó „piál" megnevezések között. A pióca valóban kapcsolatba hozható a szlovákból ismert piť tövei, pontosabban ennek ősi szláv alakjával, amelyből valamennyi szláv nyelv ivást kifejező igéje, illetőleg továbbképezve a pióca rokon alakjai (bolgár és orosz pijávica, szlovák pijavica stb.) származnak. Pióca szavunk tehát jövevényszó, valamelyik szomszédunk adománya. (Hasonlóképpen került hozzánk a „pince" kifejezés is. amely ugyanannak az ivást jelölő ősi tőnek második képzett alakja — vö. pivnica.) A piál ige jelentésbeli rokonsága az említett szavakkal vitathatatlan, ám a szemmel látható hasonlóság ellenére nem szláv, hanem cigány eredetű eleme nyelvünknek. Ugyanakkor az ún. indoeurópai nyelvek rokonsága révén összefügg az ősszlávok ivást jelentő igéjével,. hiszen mind ez, mind a cigány szó egy régibb, közös alapszóból alakult ki. A nevezett nyelvcsalád nagyon sok nyelvet foglal magába. Az említett ágakon kívül családtagnak számít például a görög és latin, az angol és német, a francia meg a spanyol stb. Mindez lehetővé tenné, hogy a bizalmas nyelvhasználatú „pityizál" (= iddogál) szót is a fentibbek közé soroljuk. Ez az igénk ugyanis egyenesen a latinból került át (vö. az azonos jelentésű lat. pitissare szóval), a latinba a görög nyelvből került át, ahol hangutánzószóként élt. vagyis az ivást jelölő ősigéhez semmi köze. Annak ellenére, hogy pityizál szavunk, mondhatnónk betűhű átvétele a latin pitissarenak, valószínűleg a téves nyelvérzék által, ösztönösen felbomlott két részre : pity- tőre és -izéi képzőre. S bár ilyen tövünk nincs, mégis továbbképeztük, mígnem létrejött a tréfás hangulatú -ókos, -ókás képzöbokor segítségével pityókos. pityókás (— ittas) szavunk. FEHÉR PÉTER ÁNIA MERTANOVÁ * 7*- *^y~**“ afeSfcF■■ X, /U Ä* S — T* 15. század második felében és a következő évszázadokban további 17 jelentős város került a támokmesteri szék jogköre alá. Többnyire olyan városokról van szó, ahol a bonyolult belső és külső konfliktusoktól gyötört Magyarországon először jelentkeztek a kapitalista termelési mód kezdetleges formái, s ahol egy új osztályszerkezet és társadalmi viszonyrendszer csirái jelentek meg. Dr. Mertanová gazdagon dokumentált könyvében a támokszéki bíróság fejlődési szakaszainak prizmáján keresztül kíséri figyelemmel a mai Szlovákia, Magyarország, Románia és Jugoszlávia területén található egykori támokszéki városok jogalkotásának folyamatát. A támokszéki bíróság ezeknek a városoknak a másodfokú fellebb^teli intézménye volt, amely közvetlenül a legmagasabb birói tekintély, a királyi bíróság után következett. A mű egyrészt azokra a tanulmányokra támaszkodik, amelyeket itthon és külföldön publikáltak a témáról, másrészt azokat a hazai és külföldi forrásanyagokat dolgozza fel, amelyeket mindezidáig nem ■ I VAROSAINK TÖRTÉNETE ÉS A JELEN Csehszlovákia népe 1986. május 23-án és 24-én az urnákhoz járult, hogy megválassza a képviseleti szervek valamennyi szintjének a képviselőit. Helyénvaló tehát, hogy ebből az alkalomból felidézzük az eltelt esztendőket, államunk és társadalmunk fejlődésének évtizedeit, s mint közös hazánk gazdái teljes felelősséggel tekintsünk az előttünk álló útra. Sok esetben nem is tudatosítjuk ilyenkor, mennyire magán hordozza jelenünk a múlt nyomait, akár a gondolkodásmódunkat, akár mindennapi tevékenységünket vagy éppen a társas érintkezést tekintjük. E hagyományok némelyike kiállta az idő és a szüntelen változások próbáját, jóllehet közben a társadalom mindig fejlődött és előrelépett. Ezek a történelmi hagyományok közvetlenül érintik a szocialista Csehszlovákia minden lakosának legmélyebb érzelmeit és gondolatvilágát, tekintet nélkül nemzeti és nemzetiségi hovatartozására. Éppen ezért fontos, hogy minél alaposabban megismerjük közös történelmünket. Ezt a célt szolgálja az a könyv is, amely a bratislavai Veda kiadó gondozásában jelent meg. Szerzője dr. Štefánia Mertanová, a jogtudomány kandidátusa, egyetemi docens, a Komenský Egyetem jogi karának dékánhelyettese, a címe pedig tus Tavernicale (Tárnokjog). A kötet alcíme — Tanulmányok a támokmesteri szék alá tartozó városok jogalkotásának folyamatáról a támokszéki bíróság fejlődési időszakaiban Magyarországon (15.—17. század) — időben is behatárolja a témát. A feudális Magyarország rendkívül gazdag jogéletében — amelyre, akárcsak a korabeli Európa más államaiban is, a jogi partikularitás, az egyes hűbéri rendek sajátos jogrendszere volt a jellemző — a támokjog olyan jogrendszert képviselt, amely alapján hazánk legjelentősebb városait irányították. Azon városok mellett, amelyek ma a Magyar Népköztársaságban találhatók (Buda, Sopron stb.) olyan városokat is e jog szerint igazgattak, amelyek ma Szlovákia fontos gazdasági, politikai és kulturális központjai (Bratislava. Košice. Prešov, Trnava, Bardejov). Később, a publikáltak. A tárnokszék alá tartozó városok legjelentősebb fejlődési időszakát — amely a 15.—17. század közé esett — tárgyalja, amikoris Magyarországon — ahol egyébként a jogrendszer alapvetően szokásjogi jellegű volt — kodifikálódik a támokjog, törvénymódosítások születnek és fokozatosan konkrét formát ölt a támokszéki bíróság ügyvitele. A támokjog új, az akkori viszonyokhoz képest haladó termelési viszonyok kialakítását teszi lehetővé Magyarország gazdasági, társadalmi, kulturális és szellemi életének központjaiban. A másik oldalon viszont, mint minden kizsákmányoló rendszerben, a támokjog is a szabad királyi városok tehetős patríciusainak hatalmi eszközévé válik, amely nemcsak a hübérúri önkény, hanem mindenekelőtt a városi szegények és más elégedetlenkedők forradalmi mozgalma ellen irányul. Ennek a jognak a tanulmányozása lehetővé teszi számunkra, hogy szemügyre vehessük azoknak a bonyolult társadalmi folyamatokhak a jogi és politikai hátterét, amelyek kitörölhetetlenül rányomták bélyegüket jelentős városaink és településeink múltjára és közvetett módon, dialektikusán kihatnak a mai ember és állampolgár gondolati és kulturális hátterére is. A szerző maga is hangsúlyozza, hogy olyan bonyolult és sokrétű folyamatról van szó, amelyet egyetlen könyvben nem lehet maradéktalanul feltárni. Mindazonáltal a lus Tavernicale az első olyan szlovákul íródott munka, amely komplex módon értelmezi és dolgozza fel a támokszék alá tartozó városok mindennapjainak történetét. Ez a tudós alapossággal íródott mű hasznos információkat nyújthat a szocialista Csehszlovákia állampolgárának közvetlen környezete történelméről. Segítségével pontosabban meghatározhatja helyét a világban és tudatosíthatja fejlődésének tendenciáit. Dr. ANTON JANČO 10
