A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-30 / 22. szám
Egy fa alatt Ülök a Vincennes parkban és békésen olvasom újságomat, amikor egy gyermek megszólít: — Jössz labdázni? Hétéves forma, rokonszenves arcú fiúcska. — Hát — válaszolom neki röpke tétovázás után — nincs nagy kedvem hozzá. — Kár — mondja. Azzal hátat fordít, és labdáját maga előtt rugdosva lassan odébbáll. Kérése kissé meglepett. Szegényke, biztosan nagyon unatkozik. Ilyenkor már nemigen járnak emberek a parkban. egy lelket sem látni a környéken. A napnak vége. Érezni az éjszaka hűvös leheletét. Már majdnem kiolvasom az újságot, amikor megint megüti a fülem az előbbi hang. — Éhes vagyok. A fiúcska alig egy méterre áll tőlem, bal lábát a labdára helyezve. — Meg kéne keresned már a szüléidét — mondom neki. A szemembe fúrja tekintetét aztán hirtelen elneveti magát. — Mi van? Ingerel a nevetése. Összehajtom az újságot, felállók, felhúzom a cipzárat a zubbonyomon. — Hát jó. Akkor, szervusz. — mondom. Hirtelen tétovázás fog el. Nem hagyhatom itt teljesen egyedül. — Nem keresed meg a szüléidét? A mamáddal jöttél ki ? — Ugyan már apu, hiszen együtt jöttünk! Rámeredek, egy szót sem tudok szólni. Már nem nevet. Ártatlan tekintettel néz rám. Halkan megkérdezem: — Engem nevezel az apukádnak? Úgy tesz. mintha nem hallaná, amit mondok. — Megyünk már? — szólal meg. — Fázom. — Hová a csudába? — Hát haza. Szinte kiáltja, mint akit elkeserít a viselkedésem. — Ide figyelj, fiacskám — mondom—, ne hisztizz. mert megharagszom. Szívesen hazaviszlek, ha megmondod, hol laktok. Mellesleg egy ekkora gyereknek nem lenne szabad ilyenkor egyedül az utcán mászkálnia. No. hadd hallom, kivel jöttél a parkba? — De hát veled. apu. Csak nem bolond? Lehet egyáltalán ekkora gyerek bolond? Vagy csak játszik velem? De miféle játék ez ? Egyszerű a magyarázat. Nyilván eltévedt a parkban, és odajött hozzám, mert rajtam kívül már senkit nem talált a környéken. — Menjünk arrafelé — mondom. — Hátha találkozunk valakivel. Kullog mögöttem, le-lemarad. hallom, hogy szaladva igyekszik utolérni. Hirtelen megtorpanok. — A végén kiderül, hogy itt laksz a közelben. Egyedül jöttél ki, ugye? A labdát a bal hóna alatt tartja, jobb kezében egy faág. — Felelj már! — Fázom. apu. Mintha azt akarná hogy ölbe vegyem. Levetem a zubbonyomat, és a vállára terítem. — Nem tudom, miért hívsz papának — mondom —. én nem lehetek a te papád. Huszonkét éves vagyok, és egy huszonkét éves embernek még nem lehet ilyen nagy fia, mint te, érted? Ismét elindultunk. Még mindig nem látok a közelben egy lelket sem. Mit csináljak ezzel a gyerekkel? A szülei már biztosan hazamentek, és talán már a rendőrséget is értesítették. — Rue Moreau — mondja alig hallhatóan. Remélem, jól tudja. Az utca neve egyébként tényleg ismerősnek tűnik. Hát akkor rendben is van a dolog. Majd taxival megyünk. Végül kikötöttünk egy macskakővel burkolt utcában. — Most már csak idő kérdése — mondom. — Fáradt vagy? — Bólint. Az úttest túloldalán húzódó parkot bámulja. Mit csinálok, ha hazaérek? Sütök egy rántottát, aztán lefekszem. Ha lesz hozzá erőm, az ágyban még átnézem az irodalomtörténetet. Rádiót hallgatok. Nagyon jó lesz a meleg ágyban. Időközben kigyulladtak az utcát szegélyező gázlámpák. — Hogy hívnak? — kérdezem. Érzem, hogy valami végigmegy benne, ajka kissé megvonaglik. aztán hirtelen a karomba veti magát — a labda végiggurul a földön —, erősen szorít mind a két kezével. Csak nem sir? Megsimogatom a fejét. — Nem akarod megmondani, mi a neved? — De apuka, hiszen tudod te jól! Tényleg sir. Befordul az utcába egy taxi. leintem, megáll, kézen fogom a gyereket, és szaladunk a kocsihoz. — A Moreau utcába, legyen szíves — mondom. És ha a sofőr nem ismeri, vagy nem is létezik ilyen nevű utca? Hál' istennek, nem szól semmit, elindulunk, kényelembe helyezem magam az ülésen, és úgy érzem, megnyugodtam. Északnak indulunk, Saint-Mandé felé. majd a külvároson keresztül gurulunk tovább Párizs felé. Az Orgonafák kapujához érünk, s a körforgalmat megkerülve már Párizsban is vagyunk. A fiúcska kifelé bámul az ablakon; nagy kedvem volna megkérdezni tőle! — Megismered a környéket? — de nem szólok semmit. Jobbra fordulunk, elolvasom az utca nevét: Rue Moreau! — Merre van a házatok? — Ott. a behajtani tilos táblánál. — Álljon meg. legyen szíves, a behajtani tilos táblánál — szólok a sofőrnek. Modern ház. majdnem akkora, mint egy torony. Nem lepődtem volna meg. ha látok egy rendőrautót az ptcában, zsarukat az épület előcsarnokában. sőt talán még egy férfit is pizsamában. De sehol egy lélek. — Hányadik emelet ? — kérdezem. — Ötödik. És ha itt hagynám, hadd menjen föl egyedül ? Már nincs semmi keresnivalóm itt nem akarok megismerkedni a szülőkkel, és ahhoz még kevesebb kedvem van, hogy elmeséljem nekik a történetet. Hirtelen úgy éreztem, elég a tréfából, haza akarok menni. Fáradtság fog el. mintha valami olyan dolgot csináltam volna, ami meghaladja az erőmet. Úgy érzem magam, mint aki hagyta, hogy becsapják. Kerülöm, hogy a gyerek arcába nézzek. Nem bírom elviselni a jelenlétét. Legszívesebben kicsavarnám a karját. A liftajtó kinyílik. — Menjünk mondom. Már száll Is be a liftbe. A labda még mindig nálam van. Megnyomom az ötödik emelet gombját, szívem furcsán zakatol. Fölérünk. A fiúcska egy ajtóhoz rohan, lábujjhegyre ágaskodik, hogy elérje a csöngőt. Egy asszony nyit ajtót. Lila-fehér virágmintás hálóing van rajta. Göndör haj, kedves arc. Negyven év körüli lehet. Magához öleli a gyereket. — Biztosan éhesek vagytok — mindössze ennyit mond. Engem mintha észre se venne. Az ajtót nyitva hagyja és a kisfiúval együtt eltűnik a lakás belsejében. Én meg ott állok a szalonban, ahol egy öreg bőröndöt látok a sarokban meg egy fehér szőnyeget. Várakozom egy darabig, majd bedugom a fejem az ajtón: — Asszonyom, legyen szives! Abban a pillanatban kijön. — Elmennék, asszonyom ... Azért legalább annyit mondhatott volna, hogy „köszönöm"! Rám néz. úgy tűnik, szórakoztatja a dolog. — Már miért kéne neked köszöpetet mondani? — Szeretném hangsúlyozni, hogy nem kötelességem hazaszállítani a gyerekét! Más dolgom is van, ha nem tudná! — Ugyan kérlek, hagyd abba a komédiázást! — Miféle komédiázást. asszonyom? Miféle komédiázást ? — Ne ordíts, még meghallják a szomszédok! — Nem érdekel! És kikérem magamnak, hogy tegezzen! — Jean, kérlek, hagyd abba. Felé lépek tétovázva. — Maga tudja a nevemet? — Hát persze. Jean. Lehet, hogy az anyám egyik barátnője, akit már rég nem láttam? Aztán átvillant az agyamon: biztosan nem először csinálhatja ezt: elengedi a fiát a parkban, aztán úgy tesz, mintha ismerné a pasast, aki éppen hazaviszi a gyereket De hogyan találta ki a nevemet? — A szobában is beszélgethetünk, nem ? — szólal meg. Végül is mit kockáztatok, ha bemegyek? Egyébként is nagyon fúrja az oldalam, honnét tudhatja a nevemet. Belépek. Azért nyugodtan leülhetsz — mondja. — De miért tegez? — Végtére is, ha jól emlékszem, soha nem magázódtunk! Még akkor sem. amikor megismerkedtünk. — Biztos hát benne, hogy már találkoztunk? Mély hangon felnevet, pontosan úgy, ahogy az előbb a fia. Egész testét rázza a nevetés. Nyilván mind a kettő bolond, ő is, és a gyerek is. — Hát persze, tökéletesen biztos vagyok benne! — Meg van hibbanva! Teljesen elment az esze! — Tegezz csak nyugodtan! Gondolom, tizenöt évi házasság után nyugodtan tegeződhetünk! Úgy tűnik, roppantul szórakoztatja ez a társalgás. Végül magam is elmosolyodom. — Már tizenöt éve házasok vagyunk ?! — mondom. — Képzelem, milyen hosszú idő lehet ez. — Hát igen. — És általában jól kijövünk egymással ? — Többé-kevésbé. Hangos jeleneteket sohasem rendezünk, ha erre célzol. Éljük a magunk életét, nem nagyon vannak közös dolgaink. — Egész pontosan mit vetsz a szememre? — kérdeztem. — Azt. hogy nem veszel részt a családi életben. Alig öt percet foglalkozol Patrickkal, és máris idegesít. Minden csekélységért összeszidod : ha nem zárja jól a csapot, ha elöl hagyja a játékait, ha nem öltözik elég gyorsan. Téged csak hagyjon mindenki békén! Jóformán soha nem étkezünk hármasban — Remélem, csak ez az egy gyerekünk van. — Ez. — Rágyújt. Arca ismét elkomolyodik. Nagyon fáradtnak látszik. — Ha egyszer majd megnősülök — mondom —, talán olyan leszek, amilyennek most lefest. De egyelőre semmi kedvem az apasághoz — mehetnék dolgozni, hogy eltartsam a gyerekeket. Én azonban nem leszek senki szolgája! Nem akarok gyorsan megöregedni. Nagyon jó nekem, így ahogy vagyok, elhiszi ? — Szegény Jean — szólal meg az asszony. Fölösleges volna ismét megkérdeznem, honnét tudja a keresztnevemet. Ugyanis azt válaszolná, hogy ez csak természetes, hiszen a férje vagyok. Vaktában mondott egy nevet, ráhibázott. Elég gyakori ez a keresztnév. Elképzelhető, hogy a férjét gyereke apját is Jeannak hívják. Ekkor esik a tekintetem a könyvespolcon egy negyvenes évei derekán járó. kopasz férfi fényképére. Talán ő a férj. Biztosan odábbállt egy másik nővel; de az is lehet, hogy pusztán csak azért hagyta el, mert egyedül akart élni. A nő nyilván ebbe bolondult bele. Minden férfiben egykori férjét véli felfedezni. Jeannak nevezi és tegezi őket. A fénykép egy meglehetősen jellegtelen arcú férfit ábrázol: se szemüveg, se szakáll. Lehet, hogy én is így nézek majd ki az ő korában. A hajam már most hullik. Szegény asszony ... Nincs szívem megmondani neki, hogy ha valaha megnősülök, akkor korban hozzám illő lányt veszek el, nem pedig egy negyvenéves nőt. — Jól van — mondom, már kezd elegem lenni ebből a játékból. — És hot laksz? — kérdezi. — A Place dTtalie közelében, egy cselédszobában ... Nem messze az egyetemtől. Még mindig az ágyban üldögél. Elmélyülten vizslat engem. — Melyik utcában? De vajon miért érdekli? Úgy ég az arcom, mintha éppen vizsgáznék valamiből. — Miért kérdi ? — kérdezem. Tisztán magam előtt látom az utcát, a templomot. a sarkon az Autóversenyzőhöz címzett kávéházat, az autójavító műhelyt... Vajon fák is vannak? Igen, a bal oldalon. Hirtelen beugrik az utca neve is: — Rue Solférino! — Igen, ott laktál, amikor megismertelek — szólal meg az asszony. — Halványan még a szobára is emlékszem. A falat világos tapéta borította, ugye? Az ágy pedig nagyon keskeny volt. — Most is ott lakom, asszonyom — mondom erre. — Tessék itt vannak a kulcsaim. — Megmutatom a kulcscsomómat. A kezem nagyon remeg. — Ezek az itteni lakás kulcsai — mondja. — Merre van a fürdőszoba? — kérdezem. — Szegény Jean ... — A fürdőszoba ?... Hirtelen nyugtalanság fogja el. de mégis fásult hangon válaszol: — Az előszobából nyílik, az első ajtó. Kirohanok a szobából. Feltépem az ajtót. Tapogatózva keresgélem a villanykapcsolót... megvan. A mosdókagyló fölött egy tükör lóg. Belenézek ... és a fényképen lévő pasas bámul vissza rám. Fehér Katalin fordítása 15
