A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-30 / 22. szám
KINCSÜNK A NYELV A RIPORTALANY KÖZBESZÓL Nem nagy kedvvel vettem a kezembe a tollat, hogy Stubendek László „A népnyelv még él!" című, a HÉT 13. számában napvilágot látott írására válaszoljak. Szerzője, ahogy ezt a cikk címe is sejtetni engedi, a nyelvjárások védelmében száll síkra. Kedvetlenségem elsőrendű oka, hogy Stubendek — számomra teljesen ismeretlen okból — bennem véli felfedezni a nyelvjárások egyik fő ellenségét. Mivel megállapításával nem értek egyet, kénytelen vagyok válaszolni. Stubendek Írásának apropója az Új Szó egyik januári számában megjelent terjedelmes cikk volt, amely a füleki (Fiľakovo) alapiskolát mutatta be. Az újságírónak a magyar nyelvi tantárgybizottság vezetőjeként ^magyar nyelv tanításával kapcsolatos gondokról beszéltem. Stubendek ezt a megnyilatkozásomat találta felháborítónak, és úgy értelmezte. mint a népnyelv (palóc nyelvjárás) elleni támadást. Nyilatkozatom elolvasása után, amelyet az újságíró természetesen össze is sűrített, annyira felháborodott, hogy hirtelen felindultságában megírta „A népnyelv még él!" című dolgozatát. írásában többek között azt állítja rólam, hogy egyoldalúan elítélem a népnyelvet, felületesen, elhamarkodottan nyilatkoztam róla, siettetem sorvadásának természetes folyamatát, nem tetszik a fülemnek, ezért nevetségesnek s kiirtanivalónak tartom. „Kinevetni, kiirtani való-e tehát egy nyelvjárás csak azért, mert egyesek fülének nem szép?"... „legalább azt tegyük meg érte, hogy az iskolai oktatásban ne próbáljuk mi magunk kiirtani." stb.). Az iskolát is megrója, amikor vallomását a nyelvről így összegezi: „S akkor lesz egy iskola önbecsülése valóban teljes, ha a megfelelő önismeret talajából táplálkozik." Ez a gondolat tulajdonképpen Írásának kezdőmondatára rezonál, mely igy szól: „Dusza István ... EGY MAGYAR TANÍTÁSI NYELVŰ ISKOLA ÖNBECSÜLÉSE címmel Fülekről (Fiľakovo) tudósít." Tehát a zárógondolat a kezdömondattal jól összecseng. Különösen akkor, ha eltekintünk attól, hogy az idézett cikk címe a valóságban kissé más, így hangzik: A MINŐSÉG LEGYEN TERMÉSZETES. Stubendek az alcímet nevezte ki főcímmé, hogy miért, ne firtassuk. írása, mindent öszszevetve azt sugallja, hogy Füleken az alapiskolában intézményesen folyik a harc a népnyelv, pontosabban a palóc nyelvjárás ellen. Lássuk, miből következtette ki ezt Stubendek László? íme, nyilatkozatom szövege: „A tanterv előírta feladatok csupán a magvát adják annak a pedagógusi munkának, amelyet végzünk. Például egy-egy tanuló felkészítése á kiejtési versenyre, a vers- és prózamondók versenyére jobb és nagyobb szakértelmet kiván. A palóc nyelvjárás szerinti kiejtés olyan hátrányos helyzet, amelyet csak keveseknek sikerül leküzdeniük. Ennek ellenére megpróbálkozunk vele a kisszínpadokban is. Eleinte három, most már csak két kisszinpadunk tevékenykedik, amelyekből egy rendszeresen eljut a Duna Menti Tavaszra. Szeretnénk elérni, ha már jó versmondó, szépen beszélő ember mindenkiből nem is lehet, hogy rendszeresen olvassanak a gyerekek. Ennek a készségnek a kialakítása a továbbtanuláshoz, az esetlegesen fiatalon elmulasztott későbbi bepótlásához is fontos .. Egyoldalúan Ítélkezem a tájnyelvröl, siettetem sorvadásának természetes folyamatát, ki akarom irtani? Ószintén szólva csodálkozom. Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. De nézzük Stubendek bizonyítási módszerét. Másfél, tőlem idézett mondatra építi következtetéseit. A teljes mondat a következő: „A palóc nyelvjárás szerinti kiejtés olyan hátrányos helyzet, amelyet csak keveseknek sikerül leküzdeniük." Tulajdonképpen nem is értem, miért idézte ezt a mondatot, hiszen a későbbiek során egyszer sem utal rá; kísérletet sem tesz megcáfolására. Kijelentésemet még a szerkesztőség is megerősíti „vitaindítónak" szánt bevezetőjében. „A palócos kiejtésről a legnehezebb „leszokni" —, sok egyébként köznyelvet beszélő — ember, aki régen elszármazott szülőföldjéről, soha nem ejti „tökéletesen" a köznyelvi a-t." Ez tehát világos. Kiejtési versenyeken a palóc kiejtés nem előny. Marad még egy félmondat, ez a következő:......ha már szépen beszélő ember mindenkiből nem is lehet..." — idézi tőlem a szerző, s tulajdonképpen emiatt marasztal el. Idézete azonban most sem egészen pontos (ezt szokták kiragadottnak nevezni), hiszen még félmondatnak is csak igy felelne meg: „...ha már jó versmondó, szépen beszélő ember mindenkiből nem is lehet..." Stubendek, ha ezzel az állítással nem ért egyet, akkor azt kellene mondania, hogy szerinte ez nem igaz, és mindenkiből lehet jó versmondó és szépen beszélő ember. Ő azonban erre még csak nem is céloz. A „„szépen beszélő" kifejezést most egy néhány mondattal előbb kiejtett szóval, a „nyelvjárással " köti össze: „Vajon nem túlságosan egyoldalúan elítélő az ilyen kijelentés?! Miért nem lehet szépen beszélő a nyelvjárást beszélő ember?" — teszi fel a kérdést. De ki beszélt itt a nyelvjárást beszélő emberről? Vajon a szép beszéd csak a nyelvjárással kapcsolatban használható? Én ez esetben a szépen beszélő ember alatt a helyesen, választékosán beszélő embert értettem, szemben Stubendek Lászlóval, aki a szép beszédet a szép (?) kiejtéssel azonosítja. Nem értem azt sem, miért jut eszébe a csúnya beszédről önkéntelenül is a palóc kiejtés? Mi, palócok ugyanis saját „anyanyelvűnkre", soha nem mondjuk, hogy csúnya. Ezt a jelzőt más vidéken akasztják ránk, palócosan beszélőkre. Kiirtani sem éppen mi akarjuk. Sok egyéb gondunk van, nem a népnyelv elleni harc, mint ahogy ezt Stubendek László véli. Felkiáltása, hogy „A népnyelv még él!", innen a palócföldről nézve indokolatlannak tűnik, s kissé abszurdnak is. Ha feltétlenül „közkinccsé" akarta tenni gondolatait a nyelvről, kereshetett volna hitelesebb apropót is De talán megtehette volna apropó nélkül is. LENDVAY TIBOR elfogulatlan értékeléshez kellő távolságot megtartani. Személyét, emberi lényét magamhoz nagyon is közelinek, az Írásai és egész pályája által fölvetett, tehát a benne és a róla megfogalmazódott kérdéseket pedig egyenesen sajátomnak érzem. Személyéről szólva hadd kezdjem személyes mozzanattal. Elsős gimnazista koromban, óraadó nyelvtanárként ismertem meg Koncsolt (sajnos, csak a folyosón, ahol mint az Irodalmi Szemle legfrissebb és legbuzgóbb olvasója nagyokat köszöntem neki). Ma már sejtem, hogy az az esztendő életének szebb időszakai közé tartozott. Kedves angolját oktathatta — egyáltalán: oktathatott. Hiszen Koncsol — alkatánál? titkolt vágyainál? ifjúkori példák és nevelők hatásánál fogva? — mindenekelőtt tanár. Olyan tanár persze, akinek valóságos és hozzá méltó katedrája sohasem volt, de akinek — egy másik óraadó tanár, Németh László szavával — „szellemi asztalosmunkából" állott össze a tanszéke. Mindenesetre tartósabb tanszék ez, mint a kineveléssel szerezhetők, mert valóságos, nem csupán kölcsönzött vagy visszatükrözött tekintéllyel jár együtt. A természettudományos és műszaki revolúciók korában időnként bizonyításra szorul a közvetlen és praktikus haszonnal nem járó (Az ötvenéves Koncsol Lászlóról) Koncsol László ötvenedik születésnapján nem érzek késztetést a kegyeletes levegőjű s egyben leereszkedő méltatásra. Nem csupán azért, mert nem kívánom magamra ölteni a „jubilátor és funerátor" anekdotaszagú szerepét, hanem mert Koncsol alakját és munkásságát egyrészt értékeletlennek, megtárgyalandónak és megvitatandónak, másrészt égetően időszerűnek, elevennek, kihívást sugárzónak tartom az effajta méltatáshoz. Mindezt úgy is mondhatnám, hogy az elmaradt szembesülések és szembesítések, kimondatlan kérdések és vélemények nem pótolhatók és nem fedhetők el köszöntőkkel, illetve, hogy Kohcsollal szemben — s különösen ez alkalommal — nem tudom és nem kívánom az 10
