A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-30 / 22. szám
FÁY ANDRÁS (1786-1864) Szemere Pál találóan a nemzet mindenesének nevezte Fáy Andrást, aki a reformkorszak érdekes, sokrétű egyénisége volt. Széchenyi reformtörekvéseinek egyik előkészítője és lelkes propagátora. Kölcsönösen hatottak egymásra. Széchenyi a Pest megyei közgyűlésen örömmel említi meg, hogy a honi reform teendőire az első eszmét, akaratot, örrelszánást Fáy meséi ébresztették fel benne. Fáy András Béltelky-ház (1832) című társadalmi tanregénye pedig Széchenyi Hitelének szellemét tükrözi vissza. Érdekes, tanulságos körképet fest benne a reformkori Magyarország helyzetéről, jellegzetes figuráiról, akik a régi, maradi és az új /ézetek érdekeit képviselik. Már a kortárs kritikusai megjegyezték róla, hogy meséiben szinte utolérhetetlen. Regényeiben azonban inkább csak jó arcképeket rajzol a magyar életből. Szerkezetileg a regények laza novellafüzérek, cselekményük szétfolyó, agitativ jellegű, de tartalmas tanulságokat hordoznak, akárcsak drámái, vígjátékai, melyek inkább olvasásra, mint színpadi előadásra valók. Fáy András kétszáz éve, 1786. május 30-án született Kohányon (ma Kochanovce), Zemplén megyében. Jómódú nemesi családból származott. Gálszécsen, Sárospatakon járt iskolába, majd Pozsonyba került egyik rokonához német szóra és itt az evangélikus líceum tanulója lett. A líceum elvégzése után újra Sárospatakra ment, ahol bölcsészeti és joggyakorlati tanulmányait fejezte be. Ezután Pest megyében szolgabírói hivatalt vállalt, később pedig táblabíró lett. Már egész fiatalon Kazinczy buzdítására irogatni kezdett. Kezdetben lírai dalokat, apró meséket és epigrammákat. Ezeket Kazinczynak ajánlva Bokréta (1807) címen adta ki, de a sikert nem a versek, a dalok aratták, hanem meséi és aforizmái hozták meg számára a várva várt babért. E műve, mely Fáy András eredeti meséi és aforizmái (1820) címen jelent meg „oly mqhón kapatott el. hogy még azon évben újra kellett nyomatnia". Németül is megjelent. Fáy András a nagy meseíróktól — Ezopusz, Phaedrus, La Fontaine — sokat tanult, de ötletekben, szemléletben eredetit alkotott. A végső erkölcsi tanulság mellett meséhumán értékek, a humán szellemiség fontossága. A lassanként fogalommá váló Koncsol az egyik legszebb bizonyíték. Szellemi rangja — természetesen nemcsak ajándéka, de kényszere is a sorsnak. Ahogyan egyik kedvenc költője írja: „Kívül arany, belül hamu". Forrása ugyanis a felkészültségen, a lelkiismeretességen, a tehetségen kívül épp az a százféle és százfelöl érkező ösztökélés, kérdés és feladatkijelölés, amit kultúránk munkásai mindannyian jól ismernek, s ami elől Koncsol sem tudhatott s persze nem is akart kitérni. Szerkesztett (könyveket és egy valóban közép-európai látókörű folyóiratot), bírált, vitázott, fordított, szervezett és — talán nem is mindig mindenekelőtt — írt. És közben — mostanra már világos — megmutatta vagy inkább bemutatta, hogy mindezt hogyan kell csinálni. Azaz: tanított. Nemcsak írásaiban, hanem szerkesztői, tehetségkeresői munkálkodásában, vita-hozzászólásaiban is azonnal szemünkbe tűnik a lényegkeresés, a legfontosabb pontok és láncszemek kiemelése. így rendeződnek és válnak érthetővé a részletek, amelyek addig kaotikusán örvénylettek. Koncsol eszméinek, bírálatainak egyik legmegejtőbb vonása az az — igenis — felvilágosító hevület, amely a szerző sugárzóan világos érvelésével párosulva nem pusztán meggyőzővé, hanem evidenciává teszi állításait, következtetéseit. Olyan igazsággá, amelyet az olvasó — úgy érzi — maga is tudott, csak éppen nem fogalmazta meg. Koncsol ugyanúgy szegezi minden problémával és ellenféllel szembe az ész világosságának fegyverét, mint felvilágosodás kori elődei tették. Kármán, Bessenyei, Kazinczy igazságai voltak olyan maguktól értetődöek, akár az övéi. Azt a módszert pedig, ahogy java esszéiben szakmai tolvajnyelvtől mentesen, alapfogalmakig és alapszavakig hatolva fejti föl az irodalmi müvek titkait, „működtető" energiaforrásait, rendező elveit — ezt az egyszerűnek ható és (mert!) fölényes értésről tanúskodó módszert és Koncsol közvetlen, néha már peripatetikus előadásmódját napjaink egy másik „aufkláristájának", Hankiss Elemérnek egyes emlékezetes írásaihoz hasonlítanám. Részletesen nem értékelhetem ezúttal Koncsol munkáit. Dicsérni is, bírálni is méltatlan volna őket néhány bekezdésben — de legalábbis súlytalan. Életműre életmű a válasz, valahogy igy írta Illyés. Koncsol két megjelent és a kettő terjedelmét megduplázó, készülő tanulmánykötete, ugyancsak két — gyerekekhez szóló — verseskönyve, páratlanul, tartalmas és könnyed verstana: az Ütemező, szlovákul publikált líratörténeti összefoglalása — egytől egyig olyan teljesítmény, amely (talán a verseskönyvek kivételével) mindmáig nem kapta meg a súlyához illő visszhangot. Állíthatom, hogy irodalmi és kulturális közéletünk eddig értetlennek, szűkkeblűnek, bátortalannak bizonyult Koncsol gondolatainak, javaslatainak, irodalomtörténeti koncepciójának befogadásához. Nem behódolásra gondolok, hanem a Koncsoléhoz mérhető felkészültségű, nyitottságú és komolyságú megvitatásra. Akadékoskodás és gyanakvás helyett a tehetség, a teljesítmény és a kulturális értékek elismerésére, sőt létrehozójuk előrelátó ösztönzésére és buzdítására. Mert Koncsol kezdeményezéseinek, megvalósításra érdemes terveinek listája legalább olyan hosszú, mint említett és közzétett munkáié. A felsorolás folytatása helyett hadd tegyek hozzá Koncsol kurta és hevenyészett portréjához még egy vonást. Felvilágosítva tanító módszere mellett hatásának (amelyet divatos szóval jelenségnek is nevezhetnék) kpzvetettebb forrása, rejtettebb összetevője az, ami nem oktat, hanem nevel: a magatartás. Egész tevékenységét, az irodalmit éppúgy, mint az irodalmon kívülit, szolgálatnak foghatjuk fel — miként ő maga teszi. Segítőkészsége, önzetlensége, fegyelmezettsége és elmélyültsége pedig minden irodalmár számára is példa lehetne. És mindezt az — adott esetben — önfeladástól sem visszariadó áldozatkészség koronázza meg: a személyes érdekek, sőt a magánélet alárendelése a gondolat, az írásbeliség, a szellem ügyének, már-már Kőműves Kelemen-i következetességgel. Szolgálat, áldozat és példa. Ha mindezt egyetlen szóba akarom sűríteni, akkor Koncsol Lászlót irodalmunk és szellemi létünk leghitelesebb tanújának kell neveznem. Tanúnak abban az értelemben, amelyben Németh László használta ezt a szót folyóiratának megindításakor. Korának, a mi itt és most zajló korunknak tanúja ő nemcsak írásaival, organizátorságával és munkásságával, hanem magatartásával és egész életével, tanító és nevelő kisugárzásával. BÁLLÁ KÁLMÁN Fotó: Tóthpá/ Gyula iből kicsendül a társadalmi aktualitás, kora égető problémái iránti érdeklődés. A külföldi irodalomból is különösen a humoros, ironikus hangvételű írókat kedvelte, pl.: Fielding, Swift, Rabelais stb. Meséi között sok olyat találunk, amelynek tanulságát saját tapasztalatából, a reformkor irodalmi berkeiből, kulisszatitkaiból meríti. Jó példa újszerű meséi szerkezetére és írói, politikai feifogására A magyar szakács című meséje, amelyet ízelítőnek bemutatunk: „Egy magyar szakácsnak az a ritka szakácsgondolata jőve, hogy ura nevenapjára egészen magyar ebédet főzzön. Hallott valamit arról, hogy a hajdani magyar korban nyereg alatt puhult hús volt őseink eledele, s feltéve magában ezt követni. Órákig vereti a nyers húst s azt végre elkészülve vélvén, a töltött káposzta, gulyáshús, kaszáslé s csőrege között feladja az asztalra; de ah! egykettö csippent csak kóstolót őseink eledeléből, a többi pedig orrot fintorít rá. — Jó lehetett egykor a puhult hús, jó János mester! de ma kényesebb a szájíz. Nem ily éretlenség, s helytelen következtetés é azt kívánni, hogy azon literatúrai szavak, s munkák mellett maradjunk, melyeket apáink s nagyapáink bámultak? Év, kor, századszámra halad az idő, vele mi is, s velünk az Ízlés és tudomány. Haladnunk kell: csak arra vigyázzunk, hogy vakmerőn ne kapjunk magának az időnek is eleibe." Ebből is látni, hogy Fáy a fontolva haladás híve volt, nem vállalkozott a kossuthi radikális irányzat követésére. Megmaradt Széchenyi reformjai mellett. De mégis becsülni kell benne a fáradhatatlan tenniakarás vágyát, az állandó kezdeményezési kedvet. Gyakoriati tevékenysége nagyon sokrétű és országos jellegű volt. Megalapítja az első magyar takarékpénztárat, pályaművet nyújt be a magyar színészet fellendítése tárgyában. A budai színház társigazgatója. Szorgalmazza a hazai nőnevelést. Bámulatos energiával és tiszteletet érdemlő tájékozottsággal küzdött a köz hasznáért. F’ublicisztikai írásaiban, röpirataiban, cikkeiben egész sor égető kérdésre keresi a gyógyírt: a céhrendszer eltörlése, életbiztosítás létrehozása, faiskola létesítése, az ország pénzügyeinek rendezése, a börtönök megreformálása, a koldulás intézményes megszüntetése ... stb. Szinte a társadalom minden kérdéséhez hozzászólt. Nevét ma már nem regényei, drámái, versei és közéleti írásai tartják fenn az irodalmunkban, hanem klasszikus egyszerűségű meséi és aforizmái. Aforizmái közül is érdemes idézni egypárat, mert ma sem vesztettek időszerűségükből: „Amely író mindunta lan olvasottságát fitogtatja, mások véleményére támogatja a magáét, éppen olyan, mint a paszomántos livréiben kevély inas, éppen ezek árulják el mindenkinek, hogy a más ruháját hordozza, s más cselédje, nem a maga ura!" Más: „Amely kerttel, leánnyal és képpel első látáKi-a, könyvvel egy olvasásra, és étellel egy kóstolásra megteltél, nem sokat érnek azok." Fáy András rokonszenves egyénisége volt irodalmunknak. Az első igazi humoristánk, aki élénk fantáziával, csípős élcekkel figurázta ki kora maradi szemléletű embereit. Nem sérteni, hanem javító szándékkal mulattatni akart. Meséi ma is kedvelt olvasmányai gyermekeknek, felnőtteknek egyaránt. OZSVALD ÁRPÁD 11
