A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-23 / 21. szám

v

é

ÖRÖKSÉG

Arcképek a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar irodalmából

a

A Rimaszombatban (Rim. Sobota) született és Budapesten elhunyt Győry Dezső a két háború közti korszak legjellegzetesebb kisebbségi költője volt, s íróink közül először reagált alkotó módon azokra a társadalmi és lelki változásokra, melyek a kisebbségi helyzetbe jutás velejárói voltak. Kezdetben rá is hatott az idős generáció passzív rezisztenciához hasonlatos magatartása, de ezt hamarosan leküzdve nemzedéke realista magatartásának megfogalmazója lett. Az olyan alkotásait, mint az Újarcú magyarok című történelmi lélegzetű vers és a Kisebbségi Géniusz című humanista hitvallás, a fellépő sarlósok irányadónak fogadták el és Győryt a saját költőjüknek tekintették. Irodalmunk történetében ritkán fordul elő, hogy egy történelmi felelősséget érző költő és a nemzedéke enynyire egymásra találtak volna. És ha Győry korai prózai és verses hitvallásaiban és a sarlósok kezdeti célkitűzéseiben, feladatvállalásaiban sok is volt a romantika és messianizmus, a lényeges az új helyzetbe való realista beilleszkedés és a kisebbségi közösségért való helytállás volt.

A mondottak alapján érthető, hogy Győry — annak ellenére, hogy a szerelmi lírája sem

Győry

jelentéktelen — elsősorban politikai költő volt. Méltatói közül ezt először Móricz Zsigmond emelte ki, aki az Újarcú magyarok című kötete alapján Ady egyik leghivatottabb utódjának nevezte őt. Győryre — több költőnkhöz hasonlóan — valóban erősen hatott Ady forradalmi politikai költészete.

Költői életművében az első jelentős verseskötetek (A láthatatlan gárda, 1927; Újarcú magyarok, 1927) lírája közvetlenül a magyar kisebbség életéből, történelmi, szociális eszméléséből és igényeiből fakadt, s ezért azt is mondhatjuk, hogy ezek a kötetek a polgári Csehszlovákia magyar kisebbségének lirai életregényét, s erkölcsi fejlődésképét tartalmazzák. A harmincas évek nagy köteteiben (A hegyek árnyékában, 1936; Zengő Dunatáj, 1938) már egy új felelősségvállalás is nagy erővel hangot kap: a fasizmus elleni harcos kiállás. Győry ezekben a vészterhes években a magyar nyelvű antifasiszta költészet élvonalába került és népfrontos szellemiségű „kardos humanizmusa" széleskörű hatást váltott ki.

Győry újságíró volt, s a Kassai Naplóban, a Prágai Magyar Hírlapban és a Magyar Újságban dolgozott. Publicisztikai és kritikus tevékenysége is jelentős. 1938 után egy ideig a Szlovák Államban tartózkodott és itt Emberi hang címmel egy rendkívül bátor antifasiszta versciklust adott ki. Pályájának utolsó szakasza — regényírói munkássága — Magyarországon bontakozott ki. Romantikus ihletettségü történelmi regényei (Viharvirág, Sorsvirág. Tüzvirág) nálunk is nagyon népszerűvé váltak.

Új olvasóközönségünk a költö Győry Dezsőt is jól ismeri azokból a válogatott kötetekből, melyek a felszabadulás óta eltelt negyven évben jelentek meg (Zengő Dunatáj, Bp. 1957; Emberi hang, uo. 1970; Férfiének,

uo. 1974; Kiáltó szó. Brat. 1983). Életműve iránt irodalomtörténetírásunk is fokozott figyelmet tanúsított és Szeberényi Zoltán monográfiát irt róla (A vox humána poétája. Brat. 1972).

TURCZEL LAJOS

EN MINDEN NÉPÉT FÉLTEK ATTÓL

Átok átoknak hegyén-hátán.

S a sors? A sors sosem segít.

A Duna, mint egy hosszú sóhaj, fogja össze kis népeit

A szélben s a történelemben új rend tüzes szikrája ég, s ők hajbakapnak polgármódra, hogy leves, hús és főzelék.

Az én fájdalmam erre nézvést már nem egyéni, nem magán, sok szenvedés formált munkálva igaz szándékom motorán:

mindnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény,

'én minden népiét fékek attól, amkől féltem az enyém.

1937

Már az első osztályból visszadobták a szüleinek, minthogy figyelmetlen volt. feledékeny, szórakozott, és szüntelenül csak verekedett, még a tanítóhoz is odavágta a tintatartót. Az oligofrénia klasszikus esete, melynél az orvosok szerint semmi esély a gyógyulásra. Mindazonáltal Habicht mérnök felesége éppen ezt a gyereket szerette a legjobban. Megállapította, hogy különleges tehetsége van a számokhoz, ezért a háború előtt nevelönöt fogadott hozzá, egy idősebb hölgyet, aki naponta törődött vele. Ezt a gyengeelméjű fiút Brúnónak hívták.

Az egyik rokonom mesélt nekem róla, akit a háború idején Xeenemuendében vetettek be, és ott egy hetvenéves tanárnál lakott. A nevezetes és titokzatos október negyedikéi légitámadás után ennek a professzornak kellett volna fölváltania Habichtéknál a szigorú névelönőt. Xeenemuendére addig egyetlen bombát sem dobtak a szövetségesek. Az is egészen valószínűtlennek látszott, hogy itt valahol a közelben valamilyen fontosabb katonai célpont legyen. Eltekintve a föld alatti gyártól, ahol valamilyen titkos dolgot gyártanak, de senki sem tudja, hogy mit. Október 4-re virradó éjszaka egy könnyű és kisebb kaliberű bomba hullott a városra, pontosan a Bruno nevelőnőjének a házára, s egyedül csak őt ölte meg, mert az idős hölgy magányosan élt. Ugyanakkor a parancsnokságon megesküdtek rá, hogy sehol a környéken semmiféle repülőgépet nem észleltek. Az is szóba került, hogy a lövedéket messzehordó ágyúból lőtték ki. Ám azt senki sem tudta megmondani, hogy az angol tüzérség Doverből miért éppen a Bruno nevelőnőjének a házát vette volna célba. Az öreg tanító örömmel elfogadta a Habichtné ajánlatát, ugyanis a nyugdíja mellett különórákat adott, mert sohasem volt elegendő pénze, hogy legalább krumplit vásárolhasson a feketepiacon. Ámde azt nem közölték vele, hogy Bruno született hülye. Ezt csak az első találkozá-IDIÓTAJosef Nesvadba*

sukkor állapította meg. Tizenöt éves fiú volt egy hatéves gyerek arckifejezésével, s a csecsemők néhány jellegzetes szokásával. Óra közben képes volt rá, hogy röptében elkapjon s nyomban lenyeljen egy legyet, hogy az orrába dugdossa a töltőtollát, vagy leöntse tanítója nadrágját pótkávéval, amit Habichtné főzött neki. A tanár persze nyomban felugrott és ott akarta őket hagyni. Jó időbe telt, míg a kétségbeesett anya végül meggyőzte, hogy maradjon, fölemelte a tiszteletdíját és megígérte, hogy vacsorát is kap majd náluk, ha kézbeveszi Brúnót. A fiú pedig egyszerre mintha hízelegni akart volna: megállt vigyázban a tanítója előtt és fennhangon elhadarta a nagy szorzótáblát, majd az osztást és a gyökvonást is.

— Csodálatra méltó tehetsége van a számokhoz. Mindent megjegyez — mondta az édesanyja. — Emlékezetből tudja az egész xeenemuendei telefonkönyvet. Mire Bruno készséggel felmondta az első hatvan számot, sőt még a telefonállomások tulajdonosának a címét is. De az anyanyelvhez végképp nem konyított, a történelem egyszerűen nem ment neki, az olvasás még kevésbé, egyszerűen nem volt képes elolvasni egyetlen mondatot. Mindez, kérem, csaknem tizenöt éves korban. A tanár vacsoráig minduntalan számolta a perceket, soha az életben nem tetszett számára ilyen hosszúnak egy tanóra, és egyetlen tanítványához sem járt még ekkora viszolygással.

Körülbelül egy hónap múlva rajtakapta Brúnót, amint egy egész csapat nála fiatalabb gyerekkel verekszik az utcán. Sorra fejbe verte a nyolcéves sihedereket, gáncsot

vetett nekik, s amikor már a földön feküdtek, beléjük rúgott.

— Bruno! — kiáltott a tanár már messziről, de futni nem tudott, ugyanis baj volt a légzésével, így tehát a hülyécske kamaszt egy hentesnő tette ártalmatlanná, aki az egész jelenetet a szemközti boltjából figyelte. Galléron ragadta — izmos asszonyság volt —, és egyszerűen átpenderítette a falon Habichték villájának a kertjébe. A gyerekeket aztán behívta magához, és valamennyiüknek megtisztította a sebét.

— Folyton ezt műveli — magyarázta a meglepődött tanárnak — ez az idióta. Intézetben volna a helye. Ha nem ülne olyan magas polcon a papája, akkor már rég elvitték volna. Mindenki csodálkozik rajta, hogy a tanár úr eljár hozzájuk.

Ámde a vacsora aznap este Habichtéknál különösképpen kiadós volt, és a tanár a meltába n néhány szem igazi kávét is érzett, ráadásul Bruno is nyugodtan viselte magát, csupán dacosan meredt a szoba sarkának egy pontjára. A tanár tehát most sem szánta el magát a felmondásra. Ugyanaznap éjjel újabb katasztrófa hozta izgalomba a várost. A Habichtékkal szemközt lakó hentesaszszony boltja romokban hevert. Ugyanolyan módon pusztult el, mint a nevelönő háza: kis kaliberű bombával vagy tüzérségi gránáttal lőtték szét. A lövedék alighanem berepült az ablakon, s csák a helyiségben robbant fel, teljességgel szétzúzva azt. Maga a hentesnö pedig elégett.

Bruno másnap az egész tanóra alatt mosolygott. A tanáron szorongás vett erőt.

— Kedves asszonyom, megmondaná nekem, hogy ki ügyel fel egész nap a maguk fiára ? — kérdezte vacsora közben óvatosan Habichtnétól.

— Senki. Igen rendes fiú. Hátul a verandán szokott játszadozni, a férjem amolyan műhelyfélét rendezett be számára.

— Szeretnék ott körülnézni.

— Nem! — szisszent fel a fiú sötét és dühös hangon, egészen elvörösödött.

— Ő senkit sem enged be oda — magyarázta az édesanyja. — Az az ő saját királysága — tette hozzá az asszony, cinkosan pislogva közben a tanárra. — Néha meg szoktam lesni a kulcslyukon át — folytatta, miközben kikísérte a tanár a kiskapuhoz. — Van egy csomó logikai játéka, tudja, olyan, amilyet az ifjú technikusoknak árusítanak, azzal játszik egész nap. Meg néháný isten tudja micsodával, amit a férjem a gyárból hozott neki. Egészen ártalmatlan holmi valamennyi.

— Gondolja? — mondta a tanár, mégegyszer alaposan szemügyre véve a hentesaszszony felperzselt boltját. Az ilyen gyerekek esetében tanácstalan az ember. Elvégre beteg. Intézetben volna a helye... — Ám a szavai rettentően felingerelték Habichtnét. Ekkor már a tanár is azoknak a szomszédoknak a pártján állt, akik gyűlölték Brúnót.

— Ó dehogy, ön téved. A magam módján valahogy még szeretem is őt. És persze sajnálom.

— Én azt hiszem, hogy az intézetben még boldogabb lenne.

— Soha! — dobbantott a lábával határozottan Habichtné. — Amíg élek, ezt sohasem engedem meg!

Ezek után a tanár úgy döntött, hogy legközelebb ö maga ellenőrzi Bruno laboratóriumát. Belépve a ház ajtaján egyenesen a veranda felé tartott. A fiú be sem zárkózott belülről. Most éppen egy megkötözött macskát kinzott faradizációs készülékkel. Az állat már félig élettelen volt, amikor a tanár közbelépett. Bruno nem volt hajlandó kiadni a macskát. Némán küzdöttek érte egymással, a fiú furcsa artikulátlan hangokat hallatott közben, a tanár pedig ismét fájdalmakat érzett a szíve táján. Nem volt más választása, csak a határozott fellépés. Jól fejbecsapta Brúnót. A fiú csak beugrott a sarokba, és gyűlölettel méregette őt.

— Te Krumm! — kiáltotta. — Te Krumm! — A Bruno volt nevelönöjét nevezték Krumm kisasszonynak. A tanárt Brettschneidernek

14