A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-23 / 21. szám
(1900*1974) MASA, AZ ELHAGYOTT GYÁR A vaskutyák rozsdásra váltak, foga van január fagyának, a Szitnyától a Pólómig a gyárak állnak, állnak, állnak. Lenn tétován emberrögök, de kohó, zúgó nem dörög, jégből halotti lepedő alatt a Rima hömpölyög. A Masa-mente vaksötét, nem bíborolja láng ködét a téli égnek, téli éjen vasöntés nem festi meg a völgy ölét Hegyeim, mi lett veletek? ma akárhová mehetek, Hyen bambán, elhagyva álltok ? Csend. Hahó, befagyott szátok, szemetek ? Életet, hé! Tűz a kohókba, vaskutyák be a szaladóba s ki a hegyekbe a vasért ömöljön: öntöttvas-fény a néma hóba! Zúgjon a Masa, mint a boly, dohogja a kohó komoly ritmusát a munkának, hajrá! Felel rá? egy hang sir: „Bozse, bozse moj.. 1932 EZERT MEG ERDEMES ÉLNI Fábry Zoltánnak így van: csata az élet. Se eleje, se vége. Nagy rajvonalban görnyed az emberiség, és én most kimentem a szélekre, ahol veszedelmesebb a járás és komorabb a csönd, és már hallatszik a dúló problémák hullámverése, ahogy odavágnak a mindenség zátonyához. Szebb, nehezebb, igazabb harc ez: a széleken, szomorúbb és hősebb a szárnytisztes ember: mert egy nézésre látja az egész Uniát s vacogó döbbenetére feleletet kap a háta mögül az éter sötétjéből, a különös, ritmikus zajban. Hallom és szeretem az új idők szavát s a formálódó embert. Előre! roham van, gyönyörködöm: beláthatatlan sorban zúg, reng örök parancsa a svarumlínia. 1924 hívták. A fiú ezt jól tudta. A tanáron furcsa iszonyat futott át. leengedte a macskát a fűre és elment. Ma nem is tartotta meg az órát. Kitért a Habichtnéval való találkozás elöl. Egyenesen a gyárba ment a férjéhez. Hosszú föld alatti folyosókon vezették végig, két ör előtte, kettő utána — az élet fölött döntő székhelyén volt. Habicht mérnök türelmetlenül várta öt. — Tudom, hogy a fiam mindenfélét elkövetett. Elismerem, hogy lókötö. De azt egyáltalán nem értem, hogyan lehetne benne a keze a legutóbbi két katasztrófában. — Majd meglátjuk — mondta a tanár. — Ma éjszaka fent maradok. A világ semmi kincséért sem alszom a lakásomban. Maga is együtt virraszthat velem a kertben. — A tanár egy kisebbszerű villában lakott a pályaudvar mellett. — Bocsásson meg, más gondjaim vannak. És fontosabbak... — utasította vissza Habicht mérnök. De reggel odaszaladt. Éjszaka ugyanis szétrombolta a tanár lakását egy kis lövedék, mely az ágya mellett robbant fel. A tanár világosan látta a kertből a lövedék világító ballisztikus pályáját; a romboló töltet nem volt nagyobb, mint a tenyere, és füstölgő nyomot hagyott maga után. — Azonnal indulok a városparancsnokságra — mondta Habichtnak. — Nem akar velem jönni? Akkoriban a parancsnok von Schwarz őrnagy volt, s a gyár is az ő keze alá tartozott. Sikerült egészen hozzá bejutniuk. — Különös história. Valóban hihetetlen. És maga lehetségesnek tartja ezt? — fordult von Schwarz Habicht mérnökhöz. — Mit gondol, a fiának csakugyan lehet köze ezekhez a katasztrófákhoz. Habicht hebegett, elvörösödött és elfehéredett, nem tudta mit mondjon, míg ordítani nem kezdett rá von Schwarz. — Be kell vallanom önnek, őrnagy úr — mondta a mérnök —, egy hónappal ezelőtt hazavittem magammal az új titkos fegyverünk tervét. A Vergeltunswaffe zwei tervét. Akkortájt oly temérdek munkánk volt a tervezőirodában, hogy végképp nem győztük. Az elképzelhető, hogy valami módon hozzájutott a fiú ezekhez a papírokhoz. Rengeteg dolgot képes megjegyezni. Némely dolgokhoz egészen ügyes. Senki sem mondhatja meg pontosan, mi megy végbe a kobakjában ... Ez a közlés eldöntötte az öreg tanár további sorsát. Egyrészt tudomást szerzett a titokról: milyen fegyvert gyártanak az itteni gyárban. Másrészt a mérnök fiának egyszerre nagyobb lett az ára, mint annak, aki feladta őt. A tanár eltűnt a koncentrációs táborban. Tulajdonképpen azáltal menekült meg. — Ha valóban így áll a dolog, akkor a maga fia zseni, — mondta von Schwarz, miután Habicht mérnökkel és a parancsnokság szakácsával elindult Brúnóhoz. — Közönséges idióta, — mondta Habicht —, orvosi bizonylatunk van róla. — Mi az, még most sem értette meg, maga rozsdásagyú fráter. Micsoda óriási feladatot oldott meg a maga fia? Maga és magához hasonló húsz impotens nem volt képes elérni, hogy rakétáink meghatározott célpontba repüljenek. Egyszerűen képtelenek beirányozni a rakétákat. Közben pedig a tizenöt éves fia jókora távolságból félméteres toleranciával beletalál az ablakokbal Érti végre, mennyire fontos volna, hogy ha a V—2 megsemmisíthetne Londonban bizonyos célpontokat, s ha nekünk nem kellene odaküldözgetnünk őket csak ügy vaktában? Habicht elsápadt. — De hiszen én a beirányzási terveket sohasem vittem haza. — Persze hogy nem. Olyan tervek nem is léteznek. Az a maga fiának az alkotása ... És von Schwarz megparancsolta a szakácsnak, hogy csomagolja ki a cukrászárut. Ez az ember a háború négy esztendeje óta első ízben készített újra tejszínhabot párizsi tortaszeletekre, töltögette meg a formákat és keverte a vajat a malakovi szelethez. Bruno úgy vetette rá magát ezekre a finomságokra, mint a malac. Egyenesen belenyomta a fejét a süteményes tálba, és az orrával turkálta ide-oda az édesség-különlegességeket meg a díszített tortákat. A szakács egészen kővé meredt, Habichtné viszont azon sápitozott, hogy a fiuk elrontja a gyomrát. Csak von Schwarz várakozott lélek - nyugalommal. Végre a fiú betelt és el akart menni. — Várj — tartotta őt fel az őrnagy vasököllel. — Ezentúl mindennap kapsz egy tál ilyen finomságot, ha megmondod nekünk, hogyan csinálod tulajdonképpen azt a ... — Micsodát? — kérdezte a fiú helyett az anyja. — Ö semmit sem csinál. Ő a legrendesebb fiú. — Az őrnagy kíméletlenül a fal felé tolta az asszonyt. — Hogy irányzód be a kis rakétáidat? — ordított bele a Bruno fülébe. — Valid be, mig szét nem rugdosom a fenekedet! — És előrántotta csizmaszárából a régi lovaglóostorát. Suhintott vele egyet a levegőbe, mire Habichtné nyomban elájult. Senki sem állt le élesztgetni. A fiú makacsul egyre csak a szoba sarkába bámult, és a normálisnál kicsit nagyobb nyelvével nyalogatta a tortamaradványokat a szája széléről, meg az álláról. Aligha értett az egészből valamit. Nem is védekezett, amikor az őrnagy elkezdte verni. Egyetlen arcizma sem rezdült az ütésekre. Von Schwarz a végén eltörte a lovaglóostorát, egészen beleizzadt és lihegett. Elengedte a fiút, felegyenesedett, és ordítani kezdett Habichtékra: — Ha reggelre nem szedik ki ebből a lókötöből, hogy mi a módszere titka, az egész családot rögtönítélő biróság elé állítom. A rokonsággal együtt — vetette még oda az ajtóból. A ház előtt éppen ugráltak ki az autóból az SS-ek és körbefogták az ablakokat. Von Schwarz még az ajtóban is szitkozódott. Aznap este már nem tért vissza a városházára az irodájába, hanem a katonáihoz ment aludni. A városházán egyedül maradt a csinos titkárnője, akit még a háború elején hozott Olaszországból. Az éjszaka folyamán a többiekkel együtt elpusztult, mivel a városházát lerombolta egy kis méretű lövedék, mely ezúttal a tetőzeten keresztül csapódott be, és az alapokig felégette az egész épületet. Valamennyi kaszárnyát riadóztatták, az őrnagy egy ideig össze-vissza hadonászott nehéz Parabellum névjegyü pisztolyával, majd Habichték villájához szállíttatta magát. — Hol van Bruno? — kérdezte nyersen a mérnöktől. A szülők reszkető hangon azt felelték, hogy a fiuk aludni ment. A verandán találtak rá a csillogó kis sínpárnál, amint éppen a következő rakétát szerelte föl a játék kilövőrámpára. Von Schwarz tarkólövéssel végzett vele. Habichtné rávetette magát. Ki akarta csavarni kezéből a pisztolyt, szinte beleőrült lelki fájdalmába*, a haját tépdeste s a ryháját szaggatta. — Mit tett magának? Maga gyilkos! — Az őrnagy megpróbálta nekik megmagyarázni. — Nem tűrhetik el, hogy valaki csak azért gyilkolja le az övéit, mert egy kicsit rendre utasították. És még ráadásul modern technikával. Csakugyan idióta volt. — És mit tesz maga ? Hány embert öl meg a rakétáival Londonban? És melyik angol ártott magának akár egy csöppet is? Semmiféle indoka sincs a gyilkosságaira. Maguk örültek, idióták, mind, mind ... Von Schwarz azonnal le akarta őt tartóztatni, de akkor felüvö|töttek a szirénák. — Nincs rá szükség! — kiáltott bele az őrnagy a telefonba. — Nem szükséges riadót elrendelni. Elhárítottam a veszélyt... Válaszként gyújtóbombák kezdtek hullani a város lakott részére. A szövetségesek leleplezték Xeenemuende titkát. A lakosság negyede életét vesztette e bombatámadás során, mely tulajdonképpen az első ellencsapás volt. Habicht mérnök is elpusztult. Némelyek azt mondják, hogy kár érte. Állítólag kiemelkedő technikus volt. Egyike a rakétafegyverek feltalálóinak. Géniusz. Kövesdi János fordítása * Mai cseh Író. Fenti elbeszélése az Einsteinúv mezek (Einstein agya) c. elbeszéléskötetéből való 15 W* _____________________1_______________________________ ______,_________________■ ■-______ r»' >- : - ■ ■ "______- .______________ --- ____ ■ .. -
