A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
(1898*1983) — Mi értelmiségiek! Először hallottam ezt az öntudatos vallomást, ezt a görbe utat nem ismerő beszédet, amely már akkor beléidegzödött, vérévé vált. Korábban került ki a harctérre, mint én. Előnytelen külseje miatt tiszti iskolába sem küldték, de nem is törte magát rang után. Tizenhét nyarán láttam újra. Egy kávéméban, hétnapos pergőtűz után, a San Marcón, elmállasztott idegekkel, a bűzös, félig beomlott rókalyukban, embertelenül elnyűve, reménytelenül az elérhetetlen, álombéli megváltást vártam. A szörnyű aknatűz elvágott minden kapcsolatot a külvilággal. Kint tébolyitó vas- és tűzfüggöny táncolt, minden szikra életre ezer halál várt. Egyszer csak bebukik hozzánk lélegzethalva egy tépett, füstmarta alak. Simon volt. Fulladtan hörögte: — Estére leváltás jön! Nem küldte senki, bomlottan végigrohant az egész ezredvonalon, mert tudta, mennyi kínt töröl el egyetlen szavával. Milyen különös volt, hogy ebben a zúgó, örvénylő pusztító áradatban, semmibe véve az elmúlás kínját, megvetve minden testi fájdalmat, eljött egy ember, köszönetét nem várva, csak valami belső, ösztönös parancstól küldetve csupán, hogy örömet szerezzen. Később, az összeomlás után, egyszer még találkoztunk, és ekkor célzást tettem hősi magatartására. Simon mosolygott, keserűn és mindentudón, mint régen, diákkorában. —■ A bátorság többnyire csak kitartás. És ez az ész dolga, nem pedig az idegeké. Aztán meg sok minden tűnik fel hősinek, ami voltaképp csak kötelesség. — Nem vagy következetes, Simon. Kitartani valami értelmetlen mellett? Nem ismerek ilyen kötelességet! — Ez más! Ez kötelesség magunkkal szemben. Mert ez minden: megmaradni embernek! Ebben a percben nem láttam arca visszataszító csúnyaságát. Arra gondoltam, vajon akadt-e az életben nö, akit nem idegenített el testi rútsága ... Ki tudta vajon megszokni ezt a nyomott, elferdített arcot?... Testileg csenevész volt ? Az ilyen nyomorodon ember az áldozatban több örömet talál, mint a megajándékozásban; de éreztem, hogy ezt a kényelmes elemzést el kell vetnem. Eszembe jutott Mihajlovics, akit Simon egy irodalomórán a védelmébe vett. Már akkor élt benne ez a közösségérzet, a másért való felelősségvállalás. — Orvosnak kellett volna lenned ... — mondtam. — Gondolod? — Simon a fejét rázta. — Nem több a bajt megelőzni, mint gyógyítani ? Kérdve néztem rá, és ő mosolyogva hozzátette: — Ha nem tudnád, hát neked megmondom, én szocialista vagyok ... Aztán elváltunk. Nem láttam többé Simont. De tudom, őt nem a véletlen szeszélye kergeti, életének vonala egyenesen és töretlenül fut, mintha pályáját erős kezek előre kijelölték volna. Ősi prédikátorok vére és új igehirdetők eszméi hajtják az ember életes igazsága felé. (1927) 7 Szójáték, németül: Si/berstein — ezüstkő; Selberschwein ■= ő maga disznó BORISZ PASZTERNÁK ANNA AHMATOVA Csehország, Szerbia és Morva föld öreg meséi újra étnek, sötétségből és hó alól kitört virágot bontanak a télnek. Mesebeli aranyköd mindenen, mindent virágos inda cifráz — a világ fénylik, mint aranyterem, mint a Vaszilij-székesegyház... Ki virrasztani, álmodni szeret, igazán annak drága Moszkva — annál az élő forrásnál lehet, mely szétárad a századokba. RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA SZTYEPAN SCSIPACSOV Eldördült a háború Eldördült a háború s szétválasztott kérdezetten. Hány szerelem kialudt már az első vad hetekben! Nem csoda, ha elfakult a sok szép szó — „holtomiglan"; egy-két évig várt a szív s felejtett a harmadikban. Elfeledte bánatát, minden álmot elfelejtett — a negyedik hadiév hol talál még volt szerelmet? Fényes az a szerelem, mely vonult a háborúban mint katonaasszonyok, végig büszkén, szigorúan. VAS ISTVÁN FORDÍTÁSA Tavasz Ez a tavasz ma új hangon suhog, frissebb a verebek zsinatja. Beszélnék róla, érzem, nem tudok : telkemet csönd és fény itatja. Másképp írok, lé/egzem, ébredek. Akár harsány oktáv a karban -r fe/szabadított földek zengenék: árad a földerejű dallam. Betört, hazám, tavaszi nyers szeled, a tél minden nyomát lefújja, és a szláv népek sokat szenvedett kisírt szeme felfénylik újra. A fű ezer kis zöld nyilat feszít. Hallgat az ódon mívű Prága. Zegzug utcái száraz medreit friss víz üdíti nemsokára. FOTÓ: KÖNÖZSI SZERGEJ ORLOV Mauzóleum Beástuk őt a föld mélyébe. Őt, a közkatonát. Bizony, barátom, csillag, se érem Nem díszíté zubbonyát. De míg a föld, föld lesz, Neki s Nekünk mauzóleum — Hol Tejutak kandeláberei Lángolnak szigorúan. Hóvihar tombol. Szunnyad a felhő. Vöröshegy szarkofág. Mennydörgések sortüze dördül. Viszik a szél iramát. A harcnak réges-régen vége... Úgy tettük, pár barát, Mint mauzóleumba, a föld méhébe, A földgolyóba — a katonát... BELLA ISTVÁN FORDÍTÁSA Barátom emlékének A győzelem nagy napja fel/obog már, halovány ködből égre sugaraz. Mint csendes özvegy, jeltelen sírodnál hosszan motoz a megkésett tavasz. Sóhajt, időz, sokáig térdepel, rügyet sodor, füvet varázsol zöldre, egy lepkét libbent válláról a földre, s egy pitypangfejre lágy pihét lehel. RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA 15
