A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
TUDOMÁNY-TECHNIKA. ELTŰNNEK A FILMEK A telefonáló urak vidámak, bizonyára megtalálták a megoldást... Pedig a filmtörténet számos nagyságát az enyészet fenyegeti! Sok millió méter értékes híradóanyag véglegesen elkallódott. A Cápa című világsiker még nincs tízéves, de a filmben a kék színek máris halványra fakultak ... Azt hittük, a film mindent megőriz, bármikor elővehetjük és vetíthetjük ... A mozi a legfiatalabb művészet — lényegében egyidős századunkkal —, de azoknak a filmeknek a nagy része, amelyek egykor lázba hozták a világot, már nem létezik. Az archívumok statisztikái igen szomorú képet mutatnak, de például az amerikai nemzeti kultúrát érő tényleges veszteség számokban kifejezhetetlen. Az 1951-ig készített körülbelül huszonegyezer néma- és hangosfilm fele végképp elveszett. Szemétre kerültek, emulziójukból kivonták az ezüstöt, megrongálódtak vagy egyszerűen elporladtak. De az azóta gyártott filmek sorsa sem szívderítőbb. Száz és száz müvet csonkítottak meg a cenzorok vagy szabtak át a tévések, hogy belekényszerítsék az adásidő Prokrusztészágyába. Sok film mai kópiája már halványan sem tükrözi alkotójának eredeti szándékait. 1951-ben a filmipar-az igen tűzveszélyes celluloidszalagról áttért a biztonságosabb, lángmentes acetát filmekre. 1953-ban pedig új színeljárás kezdett elterjedni, amely tovább rontotta a helyzetet, mert meggyorsult a kópiák fakulása. Az olyan híres klasszikusok, mint az 1958-as Dél-tenger vagy az Ok nélkül lázadó ma már csak halvány árnyai önmaguknak. A színeket elfújta a szél... A filmrajongók serege persze igyekszik menteni, ami menthető. Archívumok dolgozói, filmtörténészek és filmgyüjtök együtt munkálkodnak, hogy megkeressék az elveszettnek hitt kópiákat, restaurálják a megtalált tekercseket, hogy a celluloidról átmásolják a filmeket acetátszalagra, így kísérlik megmenteni azokat a nagyszerű alkotásokat, amelyek egykor örömet és élményt szereztek a nézőknek. Ralph Sargent, egy Los Angeles-i filmlaboratórium tulajdonosa, a „Hogyan őrizzük meg a mozgóképeket" című könyv szerzője szerint a régi filmek megmentése olykor valóságos detektívmunka. Jól érzékelteti ezt a Kék hold völgye című híres film sorsa, amelyet James Hilton világsikerű regénye alapján Frank Capra készített 1937-ben. A film eredetileg 132 perces volt. Alighogy kikerült azonban rendezője kezéből, máris kegyetlenül megcsonkították. Cohn, a Columbia Pictures vállalat egyik vezetője megígérte ugyan Caprának, hogy megkérdezése nélkül senki sem nyúlhat a filmhez. Ám amikor bemutatták, a mozitulajdonosok felzúdultak, mert a szokásos napi vetítési időbe — amelybe általában öt filmet tudnak belepréselni — a Kék hold völgyéből csak négy fért bele. Cohn, hogy megnyugtassa a dühös mozisokat, rájuk hagyta: vágjanak belőle! Azokat nem kellett tovább biztatni, hazarohantak, és mindenig azt vágott ki a filmből, ami éppen eszébe jutott, csakhogy elérje a száz perc körüli vetítési időt. — Elmondtam én azt a nyomorult Cohnt mindennek, de hiába, a filmen már nem segíthettem. Nekem sem maradt eredeti példányom, elvitte az egészet az ördög! — panaszkodott visszaemlékezésében a most 88 éves Capra. 1942-ben a Columbia 107 perces másolatot készített a filmről, ebből persze már hiányoztak a kivágott részek, hiszen az eredeti elpusztult. Sokáig azt hitték, hogy a kivágott részekből egyetlen centiméter sem maradt meg sehol. Eljött azonban az 1974-es év, amikor Bob Gitt és Larry Carr, két filmarchívumi dolgozó elhatározta, hogy utánanéz, mi történhetett az eredetivel vagy a kivágott részekkel. Kanadában találtak a kivágott részekből négy percet 16 mm-es filmen, majd Angliában kedvezett nekik a szerencse, ott 85 percnyi anyagot fedeztek fel celluloidszalagon. Szoros munkával végül is — alapul használva az 1942-es változatot — 126 percet sikerült rekonstruálniuk a 132 perces eredetiből. Capra egyszerűen „legyűgözőnek" tartja az eredményt, Bob Gitt azonban elégedetlen: ma is fáradhatatlanul kutat a hiányzó hat perc után. Ez pedig nem kis mennyiség, mert normál, azaz 35 mm-es filmen körülbefubmásfél száz métert tesz ki. Vannak más problémák is: lehet, hogy nem láthatjuk többé az Elfújta a szél című híres történetet? Ne tessék aggódni, megvan; ugyancsak jó állapotban létezik az Óz, a csodák csodája is. Színeik olyan tiszták, élénkek, mintha csak tegnap tették volna őket a dobozba. De sajnos nem ez a helyzet a Tom Jonessza\, sem Hitchcock egyik klasszikus krimijével (Gyilkosság telefonhívásra), sem a 80 nap alatt a Föld körül című világsikerű Verne-feldolgozással. Az egykor gyönyörű színek mára teljesen kifakultak, élettelenek. A legnagyobb gondot általában a színek okozzák. Az 1935-től használt Technicolor eljárás színei tartósnak bizonyultak. Ennek az eljárásnak a lényege az volt, hogy a filmet három külön fekete-fehér negatívra vették fel, mindegyik egy-egy szint örökített meg: a zöldet, a kéket, illetve a vöröset. A megőrzés szempontjából a technika jelesre vizsgázott, volt azonban egy bökkenője: drága volt. Amikor 1953-ban a Kodak megjelent egy olcsóbb eljárással, a filmgyártók legtöbbje átpártolt az új módszerhez, és jószerivel kitiltották az ormótlan Technicolor-kamerákat a stúdiókból. „Nem izgat, ha nincs meg nálunk..." A jövő senkit sem aggasztott, legalábbis mindaddig, míg a fiatal alkotók fel nem figyeltek arra, hogy színes alkotásaik már hét-tíz év alatt elvesztik eredeti árnyalataikat. — Akkor aztán mindenki jajveszékelni kezdett, az archívumok, a színészek, a rendezők és a producerek — mondja Martin Scorsese, A taxisofőr és más filmek ismert rendezője. Ö lett a Kodak Color SP elleni keresztes hadjárat szervezője. A Kodak azzal védekezett, hogy különleges eljárással a fakulásnak induló filmek is megmenthetők ráadásul nem túl magas, harmincezer dolláros költséggel. A dühös filmesek azonban mit sem törődtek a gyár mentegetőzésével; követelésükre a Kodak viszont 1983-ban megjelent egy új, tartósabb anyaggal, amely feltételezésük szerint száz évig is eredeti minőségben őrzi meg a felvételt. A halhatatlanságra áhítozó filmeseket azonban most már ez sem elégíti ki, és követelik, hogy filmjeikről rendszeresen készítsenek új, idötállóbb másolatokat. Bárcsak elődeinknek is rendelkezésére álltak volna a jelenlegi lehetőségek — akkor most gyönyörködhetnénk azokban a régi alkotásokban is, amelyekből olykor csak egy-két fotó maradt fenn hírmondónak. Boleslaw Matuszewski lengyel operatőr és író szerint ......a szerény celluloidszalag nemcsak történelmi dokumentum, hanem maga a történelem, egy csipetnyi valóság eseményekről, emberekről. Oly valóságos, hogy nincs szükségünk a múltat feltámasztó géniuszokra, mert általa fennmarad a múltunk." Matuszewski ezt 1898-ban írta le. A film dokumentációs értékét tehát mindjárt a kezdeteknél felismerték. Egyben nem volt igaza a lengyel operatőrnek: sajnos, szükség van „géniuszokra", avatott archívumi szakemberekre, filmgyűjtökre, vegyészekre, hogy a ritka kincsek, a régi filmek és velük a történelem fennmaradjon. Az első filmarchívumot 1933-ban Stockholmban hozták létre, amikor a filmbarátok szinte a szemétből kapkodták ki a jobb sorsra érdemes némafilmeket. A következő öt év alatt hasonló archívumok nyíltak Berlinben, Moszkvában, Londonban és New Yorkban. Ma, öt évtizeddel később már 76 nemzetközi archívum cserél filmeket egymással, és igyekszik úgy összehangolni tevékenységét, hogy a felesleges párhuzamosság kiküszöbölhető legyen. Eileen Bowser, a Modern Művészetek Múzeumának vezetője így vélekedik: — Nem izgat különösebben, ha nincs meg nálunk egy film, amennyiben a világon valahol másutt megvan, és szakszerűen gondját viselik. Eileen Bowser nyolcezer nagy értékű film gondviselője. Az ő irányítása alatt az elmúlt tíz évben 1 100 korai Edison- és Biographfilmet másoltak át tartósabb anyagokra, „hogy örömöt szerezzenek az eljövendő nemzedékeknek, amelyek érdeklődnek a film múltja és története iránt, hogy hozzásegítsék őket e régi, csodálatos alkotások megismeréséhez és tanulmányozásához". Felbukkan a sóbányában 1955-ben az amerikai televíziós hálózatok körülbelül 80 ezer alkalommal sugároztak mozifilmeket. 1984-ben ez a szám már elérte a 450 ezret. Ugyanebben az évben azonban 20 millió játékfilm-kazettát adtak el! A mozifilmek jelentik a videózást egyre több ember számára, különösen ha régi filmekről van szó. Ez kellemetlen dilemma elé állítja a filmarchivumi szakembereket. A videózás ugyanis széles körben népszerűsíti az értékes, régi alkotásokat, a nagy érdeklődés viszont nem tesz jót a régi kópiáknak, amelyeket újból és újból elővesznek, hogy átírják őket mágnesszalagra. Persze másként is árthat a televízió a filmnek. Egyrészt továbbra is igyekeznek belepréselni a rendelkezésre álló műsoridőbe, és ennek érdekében gátlás nélkül megcsonkítják, ha az idő úgy kívánja. Másrészt sokat ártanak a film hangulatának a közbeiktatott reklámok is. Ráadásul a 35 mm-es filmeket hatalmas mozivászonra szánták, nem a kis képernyőkre; ezáltal ismét a hangulat, a művészi hatás csorbul. Arról már nem is beszélve, hogy a tévénézők nagy részét nem zavarja, ha a színek nincsenek jól beállítva, ha rossz minőségű a hang vagy életlen a kép. Fő, hogy mozogjon. Azok, akik a régi filmek megóvásán munkálkodnak, nem szívesen gondolnak az emberek közömbösségére. Aki megszállott, annak szüksége van illúziókra, lelkesedésre, mert sok ezer film vár még megmentésre. Nagyon sok munkát és fejtörést igényel felújításuk, megőrzésük. Sok függ a szerencsétől is. Ki tudja, hol bukkan fel valamelyik régen elveszettnek hitt kincs. 1978-ban például egy amerikai kisvárosban, Dawson Cityben tereprendezés közben találtak kincseket érő, 1903 és 1929 között készült régi filmeket, méghozzá 510 tekercset, 1983-ban a Kansas állambeli Hutchinsonban egy sóbányában fedezték fel az Elfújta a szél negatívját. A dobozon egészen más cim állt, és csak a véletlenen múlt, hogy az értékes ritkaság napvilágra került. Ki tudhatja, mit hoz a holnap, talán egy szép Garbo-film vagy egy kacagtató Chaplin-alkotás bukkan majd fel. És ez megtörténhet akár Hollywoodban, akár egy lerobbant vidéki autósmozi pókhálós raktárában. (IPM) 16
