A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-09 / 19. szám

• • • A gyermek, aki azon a napon született, ma már negyvenegy éves,

A főváros pontján heverő romok, üszkös házak, a cseh nép prágai felkelésében emelt úttorlaszok között jött világra. Lehet, hogy az édesanya, aki szíve alatt hordta, légópince mélyén reszketett; és hogy az apa él-e, talán nem is tudta a család.

1945. május 9-e volt.

Hajnalban még fegyverropogás hallatszott, por meg pernye szállt, de a bénult város; Prága ekkor már sejtette, hogy újjászületésének napja virradt rá.

A gyermek azóta embernyi ember lett.

Úgy nőtt fel, hogy nem kellett megismernie a gépfegyverek ropogását, az ágyúk dörgését, a tankok dübörgését, a légoltalmi szirénák vijjogását, nem kellett látnia a halálba indulók véget nem érő menetét. És azóta? ... Ahogyan épült-szépült hazánk fővárosa, vele együtt nőtt ő is; fejlődött évről évre, mígnem a negyvenévesek nemzedékéhez tartozó mai prágai emberré vált. A mai Prága lakosává. Azé a Prágáé, amely a „réginek" és a négy évtized plusz egy esztendő alatt létrehozott „újnak" olyannyira szívünkhöz nőtt ötvözete.

Prága azonban nemcsak a rég- és a közelmúlt városa, hanem a jelené és a benne csírázó jövőé is. Persze, a holnapba vezető út sem problémamentesen sima, mint ahogyan az eddigi sem volt az. A városfejlődés útja olykor bizony hepehupás és göröngyös, sőt, néha talán meg is billen alattunk, mint azok a pallók, amelyek a rohamosan terebélyesedő főváros földhányásain, építkezésein át vezetnek munkába menet, vagy a prágaiak és az ide érkezők ügyes-bajos dolgainak intézése közben.

Fortyog, kavarog a „nagy üst"; olykor (például a metró belvárosi szakaszainak építése közben, vagy a Vencel-tér átalakítása, a Nemzeti Színház újjáépítése során) szinte felismerhetetlenné válik a város egy-egy része, hogy azután — mintegy varázsütésre — valami váratlannal, egészen újjal találjuk magunkat szembe. Hirtelen kitágul a már kinőtt, szűknek bizonyult városmag; a sétálóutcákon valóban lassúbbra, „sétálóbbra" fogja lépteit az egyébként örökösen rohanó prágai ember, hogy a Moldva felől érkező friss légáramlattal teleszívja a tüdejét. A történelmi belvárost kiemelt fontosságú ipari városkörzetek és a peremvárosi kerületek helyén épült korszerű lakótelepek tehermentesítik. Közben fúrópajzsok törnek utat a föld mélyében, előrehatolnak, építik tovább a metró új és új vonalait — rövidke percekre csökkentve a nagy távolságokat, összekapcsolva a külső kerületeket is a főváros szívével.

Új, egészséges, összkomfortos lakások tízezrei épülnek, s ezek az otthonok főként az imént említett részeken várnak gazdáikra; bár a földkerekség számos világvárosához hasonlóan, Prágában is folyamatban van a belvárosi lakóházak rekonstrukciója. Hogy megépül-e mind a tervezett új lakás; hogy mindez elég lesz-e és a felújítások dolgában lépést tudunk-e tartani a növekvő igényekkel, hogy nem jut-e a szükségesnél kisebb figyelem a históriai értékű városmag elöregedett épületeire — minderről több fórumon is folyik a disputa a szakemberek és a laikusok különböző tanácskozásain. Egy azonban így is biztos: A CSKP XVII. kongresszusát megelőző prágai városi konferencián most született meg először olyan döntés és ígéret, hogy a jelenleg lakást váró s kiskorú gyermekeket

nevelő családok zöme 1990 decemberéig önálló otthonhoz jut.

De vajon lesz-e elég gyermekintézmény a felnövekvő apróságoknak ? A több ezer új bölcsődei helynek mintegy kétharmada a lakásépítkezésekhez csatlakozik, hogy az öröm ne váljék ürömmé. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a gyermekgondozási szabadságon lévő anyák közül minél többen térhetnek majd vissza a munkahelyeikre. A bölcsődei és óvodai helyzet javítására egyébként Prágában is mind több gyár s egyéb intézmény ajánl fel társadalmi munkával elegy anyagi hozzájárulást. Mindennek eredményeképpen a lakásgondok fokozatos csökkenésével arányosan, ez a gond is megoldódni látszik.

Természetesen, más tekintetben szintén szükség van az összefogásra, a rendelkezésre álló javak okos elosztására. Például az egészségügyi beruházások, főleg a fekvőbeteg-intézmények tekintetében. Igaz, a most kezdődött új tervidőszak alatt hazánk fővárosában mintegy kétezerrel bővül a kórházi ágyak száma, ám nagy részére csupán a tervciklus végén számíthatunk. A szükségesnél lassúbb ütemben enyhülnek a munkaerőgondok is ezen a területen, hiszen nővérekből és kórházi segédszemélyzetből állandó hiány van. A fővárosi nemzeti bizottság illetékes szakosztályán ezért joggal hangsúlyozzák: minden erővel szorgalmazni kell az új nővérotthonok felépítését, hiszen a most épülő kórházak és rendelőintézetek több száz ápolónőnek ígérnek majd megfelelő és kulturált elhelyezést. Szólni kell arról is, hogy az egészségügyre fordítható fejlesztési összeg keretében tetemes összeg jut az elöregedett kórházak rekonstrukciójára. Ez szintén kiemelt fontosságú feladat, hiszen az idős emberek arányának növekedése az e korral együttjáró betegségek számát is emeli. És gondolni kell arra is, hogy nem akármilyen korszakot dolgozott végig a mai negyvenévesek szüleinek nemzedéke. Azok a prágaiak, de nemcsak ők, akik sokszor nehéz viszonyok között tették Prágát Európa egyik legszebb fővárosává.

Tennivaló azonban még így is, még most is akad bőven. Olykor úgy tűnik — persze békés értelemben —, hogy ma is csatatér az ország fővárosa. A régi és az új kél bírókra, hogy „küzdelmükből" egy olyan, egymilliónál több lakossal büszkélkedő világváros kerüljön ki győztesen, amely mentes a metropolisokat fenyegető ezer ártalomtól, amelyben nem fuldokol, hanem szabadon lélegzik a tősgyökeres prágai és az idelátogató külföldi vagy belhoni vendég. Ennek az állapotnak kialakítása és megőrzése ugyanazokon a fővárosiakon — de nemcsak rajtuk! — múlik, akik eddig is felelősséget éreztek s éreznek részint a ma, részint a jövő városáért. Azért a Prágáért, amely történelmi hitelének megőrzésével, különböző nemzetközi összejövetelek, tanácskozások, művészszemlék példás megrendezésével megbecsülést vívott ki magának Európában és az egész világon, mert neve az enyhüléssel, a nemzetközi együttműködés eszméivel kapcsolódik össze.

Ez a nemzetközi ranggal párosuló népszerűség pedig arra kötelez, hogy nemcsak a legszebb hagyományok, az eredményes jelen és a biztató közeljövő szellemében, hanem már a közelgő új évezred, remélhetőleg a béke századainak megfelelő igényességgel tervezzük meg Prága jövőjét.

MIKLÓSI PÉTER

Fotó: F. Tomik

JÓ ÉRZÉS

TENNI

VALAMIT

Amikor Kürtössy Sándort, a Vízkeleti (Čierny Brod) Helyi Nemzeti Bizottság elnökét arról kérdeztem, hogy a képviselők között, kik voltak a legjobb segítőtársai a község dolgainak intézésében a most lezáruló választási időszakban, gondolkodás nélkül azt felelte, hogy a fiatalok közül kétségkívül POPLUHÁR ÉVA.

— Ha mindenki olyan lelkiismeretesen és fáradhatatlanul dolgozna a tisztségében, mint ő, sohasem fájna a fejem, hogy mit kezdjek a reánk tornyosuló feladatokkal — tette még hozzá.

A leány, akire mindig lehet számítani, magas, karcsú, hosszú, barna haja a derekáig ér. Olyan teremtés, aki után megfordulnak a férfiak, és akiről az ember első pillantásra nem feltételezné hogy életében ekkora szerepet játszik a társadalmi munka.

— Szeretem a falumat, egy kicsit lokálpatrióta vagyok — kezdi vallomását. — Itt születtem, és amióta kikerültem a lévai (Levice) pedagógiai iskolából úgy éreztem, hogy tenni kell valamit a faluért, az emberekért. Azért, hogy Vízkelet minél szebb, takarosabb legyen, hogy az emberek jól érezzék magukat itthon. Korábban az ifjúsági szervezet vezetőségi tagja voltam, és rengeteg hasznos és érdekes rendezvényt sikerült nyélbe ütnünk a község javára. Többek között esztrádmüsorokat mutattunk be. Ma pang az ifjúsági szervezet munkája, van úgy, hogy alig tudják elvégezni a legszükségesebb, hogy úgymondjam, a hivatalos munkát. Pedig most már van ifjúsági klubunk, amely gyakran, ha szóba kerül a mostani és az akkori mozgalmi élet; Bezzeg a ti időtökben. Most még egy bál sincs, amelyet a fiatalok szerveznének, inkább eljárnak a környékbeli falvakba. Ez az állapot kétszeresen is bánt, mert a hnb tanácsában az iskolai és kulturális albizottság elnöke vagyok. Nem tudom, mi van nálunk a fiatalokkal. Talán túlságosan el vannak foglalva a tanulással, a munkával? Példát vehetnének Horváth Józsi bácsiról, aki idős kora ellenére minden megmozdulásban ott van. Tagja a Harmónia vegyeskamak és a Csemadok vezetőségének. Világéletemben az ilyen embereket csodáltam, akik nem várnak sült galambra, hanem cselekszenek, alkotnak maguk és a közösség javára.

Vagyis azért Vízkeleten is vannak, akik nem viszolyognak a közösségi munkától. Akivel csak beszéltem, kivétel nélkül idesorolta a Csemadok-szervezetet. Harmónia vegyeskara, de főleg a menyecskekórusa nemcsak nálunk, hanem a határainkon túl is ismert. Tavaly bekerült a Tavaszi szél... országos döntőjébe, és három ízben Magyarországon is fellépett. Popluhár Éva a Csemadok vezetőségéből és a kórusból sem hiányzik.

— A kulturális munka kezdettől fogva szenvedélyem, kedvtelésem — folytatja vallomását. — Már említettem, hogy korábban a SZISZ-alapszervezetben is

igyekeztünk egy kis mozgást vinni községünk kulturális életébe. Egy évig a CSMTKÉ-nak is tagja voltam, de elfoglaltságom nem engedte, hogy folytassam a szereplést. Nagyon sajnálom, mert szívesen jártam a karba. Itthon a kórusok, elsősorban a menyecskekórus sikereire vagyunk büszkék. Kiszámítottuk, hogy a menyecskekórus egy tagja évente 150 órán át próbál, tizennégy-tizenötször fellép, ez összesen legalább 165 óra. Ez nyolcórás munkaidőben mérve egy hónapnak felel meg. Aki ezt vállalja, köszönetét és elismerést érdemel.

Tehát ő is. Ráadásul ő még a képviselői tisztséggel járó teendőkkel is el van foglalva. Ezeket sem veszi könnyen, hanem a legjobb képességei szerint igyekszik megszolgálni választói bizalmát. Ez már a második választási időszaka, de semmi kétség, hogy harmadszor is megválasztják.

— Tulajdonképpen az utcánkat képviselem — mondja. — Azokat az embereket, akiket gyermekkoromtól ismerek. Általában bizalommal fordulnak hozzám ügyes-bajos dolgaikkal. Jó érzés, ha tehetek értük valamit. És úgy érzem, hogy a legutóbbi választási időszakban tettünk is. Különösen azóta, amióta Kürtössy Sándor került a hnb élére, nagyot fordult a kocka. Kiépítettük a szolgáltatásokat, amelyek úgyszólván teljesen hiányoztak, kicsinosítottuk a falut. Büszke vagyok ezekre az eredményekre. Jó most itt élni, meggyőződésem, hogy a község polgárai is osztják a véleményemet. Persze, ha jobban összefognánk, többen vállalnák a közösségi munkát, még tartalmasabbá, kellemesebbé tehetnék az életünket.

Rajta igazán nem múlik, hogy így legyen. Nem állt szándékomban, hogy felmagasztaljam, dehát a munkahelyén, a tallósi (Tomašikovo) kisegítő iskolában is csak azt hallottam róla, hogy Éva lelkiismeretesen, szinte megszállottan végzi nevelői hivatását. Márpedig ez nem is olyan egyszerű egy iskolában, ahol csupa szellemi fogyatékosságban szenvedő gyermeket tanítanak.

— Pici koromtól szerettem a gyerekeket, és tudatosan készültem a pedagógusi pályára — fejezi be vallomását Popluhár Éva. — Persze álmomban sem gondoltam arra, hogy olyan iskolába kerülök, ahol szellemi fogyatékosságban szenvedő gyerekek lesznek. Eleinte attól tartottam, hogy nem fogom megszokni az azért mégiscsak különös környezetet. Ma már mosolyognom kell, ha kezdeti aggályaimra gondolok. A legtöbb ember azt hiszi, hogy szellemileg fogyatékos gyerekek között élni, óh, az borzasztó lehet. Pedig nem is mondanám. Hogy ezek a gyerekek mennyire hálásak mindenért, és mennyire tudnak ragaszkodni, az egyenesen hihetetlen. S mennyi mély érzelem rejtőzik bennük. Bár minden szellemileg fejlett emberről elmondhatnánk fenntartás nélkül ugyanezt.

PALÁGYI LAJOS

5