A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-01 / 18. szám

István (1902*1972)

JÁN SMREK

de az anyjuk alig tudta elrángatni az ablakból őket, ha Jani végigment a falun.

— Te bitang — szegény Kerekesné így kínlódott a rossz fiával. — Odaadlak az ördögnek. Elvisz téged a hóhér Takács, ha nem javulsz meg.

A tanító nagyot köszönt Janinak, amikor összetalálkozott vele. Kezet fogtak, s a tanító magában vizsgálgatta, hogy milyen érzés futott át a belsejében, amikor Takács Jani keze megérintette.

— Én nem sietek vele kezet fogni — a jegyzőgyakomok az olvasószobában így vitatkozott a tanítóval. — Mégis kérlek, aki ilyesmire vállalkozott...

A tanító tűzbe jött:

— Ellenkezőleg, a kötelességteljesítés mintakép« ez az ember. És hozzá még ha ismerted volna öt azelőtt. Barátom, nem közönséges ember.

A napok hosszú sorban indultak ezután, mint a tehervonat kocsijai. Lassan megszokták az emberek a tiszteletet is. Hóhér Takács, így emlegették a falu élő nevezetességét. Szép lány, magabíró családból való lány lett a Jani felesége, a Kerekesék Juliskája.

— Janikám — mondta egyszer sokára, amikor már az első apróság is megjött —, hogy volt az, hogy te a háborúban úgy?...

A nyakához nyúlt, a szép kerekded nyakához, és felmutatott a diófára.

— Arról én nem szívesen beszélek — mondotta feleletként Jani.

így lett családapa is, módos gazda is, gyarapiodó ember is. Kurátor lett és a tűzoltók alparancsnoka, mert a fő a tanító volt. A gyerekek már abban nőttek, hogy ott megy ni, az a kis, sovány ember, az a hóhér Takács. Nem gúnyos járóneve volt a hóhér neki, hanem megbecsülő. Már nem is igen keresték, hogy ez a jószívű, csendes, öregedő Takács hogy is jutott hozzá. Csak tudták, hogy valami nagyot tett, akkorát, aminőt senki a faluban. Éppen tizenöt év telt el azóta, hogy bevégezete lett a háborúnak és a kocsmában az úri idegen felismerte a hatalmas Takácsot. Eddig senki sem tudott arról semmit, mi megy végbe egy ilyen hóhér lelkében. A tanító egyszer-kétszer kérdezni próbálta tőle, hogy gondolt-e azokra, akiket ... és rámutatott ő is a fákra. Jani tagadóan integetett a fejével, kemény lett a nézése, a tanító pedig ijedten elhallgatott.

A pünkösd előtti szombatra estefelé a megsepert ház előtt ült Takács Jani a gyerekekkel. Éppen elmondta nekik, mese alakjában sorolta el előttük, hogy a beálló ünnep napján mekkora dicsőséges tüzoltóünnepségek lesznek a templom előtti téren, a kispáston a kocsma udvarában.

— Apa felveszi a sisakot, a ruháját, az aranygombosat, a gombnyomásra halihódallamot zengő arany tűzoltóparancsnoki trombitát.

Idáig ért, amikor jött a Garas kovács kisinasa:

— Gazduramat kéri mester uram, hogy ebben a minutumban jöjjön el hozzá.

A kovács udvarában egész kis gyülekezetét talált. A férfiak az udvar közepén tanácskozva álltak körül egy szép. foltos, fehér fejű, kövérkés kis borjút. A palánkon fürtökben ültek a gyerekek.

— Jó, hogy jön, alparancsnok úr — mondta a kovács —. képzelje csak, ide küldte az a zsivány mészáros az üszőt. Hogy őneki sürgősen be kell mennie a városba, hát ő nem vághatja le. Az orvosi engedély megvan, magunknak kell leütnünk...

Takács János rábólint. Igaz, az ünnepségre adta a borjút a zászlóanya, a Bokor bérlő felesége. Kimondta, hogy sütni, főzni kell belőle, s a tűzoltókat, a vendég bajtársakat meg kell vendégelni a kocsma udvarán.

— Miért hagyták mára az állat levágását? — okolta őket a tanító.

A kovács, a tűzoltószertáros igen nagyon mentegetődzött:

— Ki tudta, hogy pocsék Fülöp mára halasztja és végül is a nyakunkra hagyja? Már tegnap reggel átadtam neki.

— Üsd fejen — mondta az öreg Bálint Józsi a kovácsnak —, szétvágni csak szétvágjuk, az asszonyok meg majd felaprózzák.

A kovács a kezébe vett egy jókora baltát.

— Szöget kéne a fejére tenni, és arra csapni egyet. Hozok is egy nagy szöget.

Akkora szöget hozott elő a műhelyből, amekkora az ember alsó karja. Rátette az állat fejére.

— Valaki üssön rá. No te. Jani.

Valaki a nézők közül rászólt:

— Hóhér Takács ... Ajjó lesz.

— Úgyis tud hozzá.

Takács Jani kezébe nyomták a fejszét. A kovács unszolóan pislogott rá, üss már. Akkor a borjú nagyot bödült, bú-bú, mondta, bú-bú, ismételte, és a nagy gyerekszemeiben is benne volt a búbánat. Úgy emelte Janira, avval a búval.

Ő meg felemelte a fejszét, no most. Ilyen lehetett akkor is, gondolta a tanító, és felnézett a gesztenyefára. Az emberek elörehajoltak, hej, mi ez ennek a Takácsnak, aki annyi embert!...

Megereszkedett Jani kezében a fejsze, és leeresztette a földre. Megtörülte a verejtékes homlokát. Mindenki szömyűsködött, amikor meghallották, hogy miket mond. Csakhogy ő magában érezte, hogy igen, ez az a perc, amikor legénynek, bátornak, hősnek kell lennie a talpán. Megmutatni, hogy mit tud. Felhúzni a fára azt a hazugságot, kiszólni azt az igazságot. így cselekedni, ahogy a híre parancsolja. Ami felér avval, de többel is, amivel eddig tiszteletet és félést küldött maga köré.

Csendesen, súlyosan mondotta:

— Áá dehogy, nem ütök én ennek a szegénynek a fejére. Nem vagyok én mészáros. Nincs nekem ehhez kedvem.

Látta, hogy kinyílik az emberek szája, hát még hozzá is tette:

— Nem öltem én soha, egy legyet se. Nem igaz az, egy betű sem igaz abból a hóhérságból. valami bolond kente rám a kocsmában!

Akkor aztán megindult, ment kifelé a kovács udvarából, mint aki eddig nyári melegben bundában járt, s most végtére levethette. Olyan kicsi, sovány, árva és elhagyott volt, mint azelőtt, mielőtt a háborúba ment. Csakhogy sokkal boldogabb, bátrabb és hősebb.

Felhő

Hogyha csodákat tehetnék, sokadmagammal örömest felhőalakot öltenék.

Milyen gyönyörű lenne: tízezer szűzlány forró leheletéből megszületni felhőnek, puhábbnak, mint a lánybőr, s szállni májusi légben, festői tájon, honi vidéken; vak borulásból kiúszva zsenge szüzekre hullni, süldő fiúkra, öntözném őket nagyra nőjenek,

s hajszolják sakálként az életet mihelyt a pólyarongyuk elvetik, — váljanak szépséges-sudárrá, érjen szívük a mennyekig!

Majd: drága cseppek özönével locsolgatnám megállás nélkül a réteket s mezőket legyenek bőtermőek, égi áldás jeléül.

Hogy mikor a gazda kimegy pirkadatkor a búzaföldre, vidító, tiszta hajnal sóhaja üdvözölje.

vesse a szemét mosolyogva, aranyszín, fésülködő kalászokra, s megtérve mondja a fiának s párjának derűs kedvvel, hogy jól meglesznek a hazai rögön, vándorbot után nyúlni nem kell. Felhőnek lenni volna jó! lerázni minden igát s végenincs térben bolyongni akármety égöv iránt Szót váltani az úristennel, s cirógatni az arcokat ha szenvedélytől lángolnak.

Útját állni a kártevőnek s a sejthetőn gonosznak, vánkosa lenni a vajúdó nőknek s a kisdedet szoptató asszonyoknak. A küzdő férfinak példát mutatni, járjanak fennen céljai, s a létörömhöz való jussát szívós-merészen vívja ki.

S ha felhő volnék: napra nap az apám sírhantjára is hintenék könnyű permetet ha már nem visz rá senki rózsát fedje legalább üde gyep.

Végül: kedvesem kiskertjében ülnék meg, sok virága van, köztük várnám őt reggelente, ragyogó szemmel, boldogan.

(1925)

Veres János fordítása

FOTÓ’ V Bilskv